Tér és Társadalom 18. évf. 2004/3. 1-23. p.
Tér és Társadalom XVIII. évf. 2004 s 3: 1-23
A REGIONALIZMUS HAJTÓERŐI
MAGYARORSZÁGON
(The Driving Forces of Regionalism in Hungary)
FARAGÓ LÁSZLÓ
Kulcsszavak:
régió regionalizmus „új regionalizmus" magyar regionalizáció térelmélet
Napjaink aktuális kérdése a magyar regionalizáció továbbvitele. E tanulmány a regionalizáció ideoló-
giai és térelméleti alapjainak tárgyalásával, az európai új regionalizmus és a magyar gyakorlat értékelé-
sével kíván hozzájárulni a döntés minél jobb megalapozásához. Megállapítja, hogy a jelenleg uralkodó
nézet materialista, marxista és neoliberális gyöker ű. E téren az 1990-es rendszerváltás sem járt paradigma-
váltással. E nézettel szemben azt állítja, hogy a régiók kialakításánál választhatunk, de többnyire nincs
materiális vagy a reálfolyamatokban megragadható tényszer ű imperatív alapja. Ezért a regionalizáció
alternatív elméleti megalapozását és gyakorlati megközelítését tartja indokoltnak. A magyar viszonyok
tárgyalása során azt állítja, hogy a magyar regionalizációnak Trianon óta nincsenek nemzetiségi kultu-
rális alapjai. A jelenlegi gazdasági folyamatok területi vetületeivel sem indokolható a nemzeti szint alatti
régiók kialakítása. Magyarországon a regionalizáció dönt ően a tudományos és a politikai diskurzusban
zajlik. De a fő mozgatóerő nem a hatékonyabb és demokratikusabb államberendezkedés, az autonóm
regionális politika feltételrendszerének a kialakítása, hanem dönt ő mértékben küls ő európai uniós prag-
matista tényezők. A szerző véleménye szerint az „európai új regionalizmus" kifulladni látszik, és kétsé-
ges, hogy uniós támogatás nélkül a bels ő hajtóerők képesek lesznek-e továbbvinni a regionalizmus ügyét,
amelyet végs ő soron nem egyenlő felek közötti hatalmi harc fog eldönteni.
Bevezetés
A regionalizáció kapcsán els ődlegesen tisztázandó kérdés, hogy Magyarországon
a régió ab ovo létező entitás, tehát „van", amelyet csak meg kell ismernünk, és
ennek megfelel ően leképezhet ő az intézményi struktúrában, vagy az emberek által
(szabadon) létrehozott cél-okokhoz igazodó konstrukció, tehát bizonyos esetekben
úgy tartják, hogy létre „kell" hozni? Tehát a regionalizáció mennyiben (milyen
vonatkozásban) ontológiai és episztemológiai kérdés, és milyen tekintetben (mér-
tékben) konstitúciós folyamat? Hol és mikor igaz (érvényes) inkább az egyik vagy a
másik megközelítés? Van-e per se tartalmi vonatkozása is e területi (regionális)
szinteknek, vagy a kialakított regionális intézmények hardwerként adnak formai
kereteket bizonyos funkciók, feladatok jobb, hatékonyabb ellátásához? Ha a régiók
társadalmi képződmények, akkor kik és miért hozzák létre azokat, miért éppen az az
„igazság" jut érvényre? Képes-e egyáltalán az európai új regionalizmus a neoliberá-
lis gazdaságpolitikát szolgálni? Újabb határok meghúzása, új legitimációs tér kiala-
kítása nem mond-e ellent a folyamatot jelenleg mozgató kozmopolita, a gazdasági
racionalitáson alapuló modernizációs törekvéseknek?
Mindezen kérdések megválaszolása, a folyamat értelmezése, magyarázata alapve-
tően két nézetrendszerben történik. Az egyik lehetséges és ma nálunk meghatározó
Faragó László: A regionalizmus hajtóerői Magyarországon.
Tér és Társadalom, 18. 2004. 3. 1–23. p.
2 Faragó László TÉT XVIII. évf. 2004 s3
megközelítés lényegét Tóth József a Mindentudás Egyetemén tartott el őadása kap-
csán úgy összegezte, hogy „a régiót nem létrehozni kell, hanem fel kell ismerni". A
megismerés tárgya és módszere már nagyon különböz ő lehet. Leggyakrabban a
természeti környezetre vagy a gazdasági egységek és a társadalmi szerepl ők kap-
csolatrendszerének feltérképezésére irányul. A földrajztudósok és ökológusok jelen-
tős része a természetjog alapján a fizikai (els ősorban természeti) környezet poziti-
vista megismerésére és deskriptív leírására törekszik, és ezekhez igazodó „termé-
szetes régiók" kialakítására tesznek javaslatot. A klasszikus területi tudomány(ok)
képviselői, a „regionális tudomány hív ő i" a teret független változóként kezelik,
kváziobjektívnek tételezik fel, és annak törvényszer űségeire hivatkozva alakítaná-
nak ki régiókat. Ma Magyarországon a legáltalánosabban elfogadott az a marxista-
neoliberális megközelítés, amely a gazdasági terek létében vagy kialakításában látja
a regionalizáció legfontosabb tartalmi elemét, a versenyképesség javításának terüle-
ti keretét. Ahogy a klasszikus ipari fejl ődés területi megjelenési formájának az ur-
banizációs folyamatot tartották, úgy a neoliberális, posztfordista gazdaságfejl ődés
területi velejáróját az „új regionalizmusban" látják.
Véleményem szerint a regionalizációnak lehet, de csak ritkán van materiális vagy
„tényszerű" kulturális alapja, és nem szükségszerűen vezet közigazgatási régiók
kialakításához. Az új regionalizmus magyarországi megjelenését én nem a reálfo-
lyamatokkal magyarázom, és nem bels ő szerves (gazdasági, kulturális stb.) fejl ődés
eredményének tartom, hanem az uniós integráció hatására alakuló politikai folya-
matnak, amely hasonló térstruktúra kialakítását és azonos fejlesztési célok megfo-
galmazását szorgalmazza a csatlakozó „keleti blokk" országaiban. Nézetemet a
materialista, marxista megközelítések (szocialista rajonírozás és az európai új
regionalizmus) bels ő ellentmondásának feltárásával és a térelméletben kívánom
megalapozni. Megállapítom, hogy a regionalizáció hatalmi harc, a régió els ősorban
irányítási-politikai eszköz, társadalmi — nálunk tudományos-politikai — produktum,
a nyelv segítségével létrejött diszkurzív termék, amely a praxisban nyeri el végs ő
értelmét. A jelenleg Magyarországon folyó regionalizmus továbbvitelének küls ő és
belső hajtóerő i kifulladóban vannak, és nem várható a térszerkezet, a közigazgatási
struktúra radikális megváltoztatása.
Materialista, marxista (neoliberális) regionalizmus
A marxista vagy marxizáló elméletek a gazdaság, a termelési mód változásával
magyarázzák a térstruktúra változását, új típusú regionalizáció szükségességét. Az
erősebben pozitivista-materialista meggy őződésűek a reálfolyamatok konkrét leké-
pezésébő l kívánják meghatározni az adekvát térstruktúrát, és azokhoz kívánják
igazítani a felépítményt, kialakítani az intézményrendszert. Mások a természeti és
gazdasági feltételek által meghatározott társadalmi-politikai folyamatok jobb m ű-
ködési tereit látják a régiókban. A neoliberális gazdaságpolitikát szolgáló európai új
regionalizmus is ezeken az elméleti alapokon nyugszik.
Faragó László: A regionalizmus hajtóerői Magyarországon.
Tér és Társadalom, 18. 2004. 3. 1–23. p.
TÉT XVIII. évf. 2004 s3 A regionalizmus hajtóerői 3
Marxista elmélet
Marx és Engels közvetlenül nem foglalkozott a térbeliség problematikájával. A
keleti pártállamokban sokáig csak nagyon korlátozott Marx-interpretációkra volt
lehetőség, így a területiség problematikája nem válhatott központi kérdéssé. Nyugati
marxista iskolák 2 is inkább más politikai és filozófiai kérdésekkel foglalkoztak,
mint a „területológiával". A második világháborút követ ő gazdasági fellendülés
alatt egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy ugyanaz a termelési mód térben egyenl őtlen
fejlődést eredményez, ami nem megkerülhet ő kérdéseket vetett fel. A területiség
materialista megalapozásához újabb lökést adott a posztmodern diskurzus er ősödé-
se, amely sok tekintetben a francia marxista tradíciókra épült.
Az eszmei és mozgalmi értelemben is marxista Lefebvre (1991) alapvetően men-
tális és valóságos tereket különböztet meg. A mentális tér a filozófia és a matemati-
ka tárgya, a valóságos terek azok a fizikai (természet) és társadalmi terek, amelyek-
ben mindannyian élünk. A társadalmi tér absztrakt, de mégis valóságos tér, amelyet
társadalmi, politikai erők formálnak, alakítanak és társadalmi kapcsolatokat, viszo-
nyokat fejeznek ki. A (társadalmi) tér (társadalmi) produktum, a téralkotás folya-
mata politikai folyamat, de az így létrehozott tér már eszköze a kés őbbi termelés-
nek. Minden társadalmi berendezkedés (termelési mód) saját képére formálja a
teret, így a társadalmi berendezkedés megváltozása alapvet ő térbeli változásokat is
eredményez. 3 Ezt fordítva is igaznak tartja: „Az élet megváltoztatásához... el őször
meg kell változtassuk a teret" (Lefebvre 1991, 190). A marxizmushoz h űen a társa-
dalmi tér alakításában dönt ő szerepet tulajdonít a termelési módnak, amely megha-
tározó a munkaerő és a termelési viszonyok újratermelésében, és egyre kisebb a
jelentősége a fizikai (természet) térnek. A világpiacon történ ő bármi beavatkozás
megváltoztatja a teret is. De a modern gazdaság nem közvetlenül alakítja az új tér-
struktúrát, hanem a politikán keresztül.
A nyugati marxizmus nagy túlél ője, Lefebvre fel kellett hogy tegye önmagának
azt a kérdést is, hogy a téralakító társadalmi viszonyokat miként alapozza meg a
materiális világ. Nézetrendszerében az „els ődleges alap" a fizikai vagy természeti
környezet, de nem ez az ok, hanem erre az alapzatra vetít ődnek rá a különböző
rétegek és bonyolult hálózatok, amelyek materiális formában jelennek meg (pl.
utak). A társadalmi térstruktúrák nem megmagyarázhatóak csupán ezek segítségé-
vel, mert a materialitásuk mögött létezik valami, ami mindegyikben benne van, és
mégsem „dolog", amely szükséges el őfeltétel, de mégsem meghatározó elem. Ez a
tér, amely materiális prekondíciókkal nem definiálható, amely a cselekvések, az
interakciók, a hatalmi effektusok és a diskurzusok tere. Az absztrakt társadalmi
kapcsolatoknak nincs szükségszerű materiális vetületük, de minden létrehozott tér-
struktúra (hálózat, kapcsolatrendszer) szolgál valamilyen célt, amely a transzcenden-
tális tudattal kapcsolatos.
A (marxista gyökerű) posztmodern teoretikusok 4 (pl. F. Jameson, E. W. Soja) és
kritikai földrajzosok kiinduló feltételezései is hasonlóak: új társadalmi-gazdasági
rend formálódik, amely más térbeli folyamatokat szül. Jameson szerint ma már a
Faragó László: A regionalizmus hajtóerői Magyarországon.
Tér és Társadalom, 18. 2004. 3. 1–23. p.
4 Faragó László TÉT XVIII. évf. 2004 s3
lényeges folyamatok nem a valóságos fizikai terekben zajlanak, „nincs többé egybe-
esés azokkal a helyekkel, amit igénybe vesznek" (Jameson 1991, 43), hanem a
posztmodern „hipertérben". Ebben a multinacionális cégek által uralt kés ő kapitalista
globális térben az amerikai kultúra esztétikai populizmusa, térbeli expanziója do-
minál. De Lefebvre magyarázatához hasonlóan e folyamatok mögött is a termelési
mód változása húzódik meg, csak Jameson rávilágít arra, hogy jelen (posztmodern)
körülmények között miben más a termelés jellege.
Soja (1989) a jelenleg folyó urbanizáció, regonalizáció és specializáció vizsgála-
tából indul ki. Megállapítja, hogy az egész világon még mindig az ipar a fejl ődés
elsődleges hajtóereje, amely egyenl őtlen területi/regionális fejl ődést eredményez.
„Jelen idő szakra úgy kell tekintenünk, mint a kapitalizmus válság-generálta kísérle-
tére, hogy megóvja a túlélése kulcstényez ő it: a szuperprofit szerzés érdekében a
különböző termel ő ágazatok és cégek közé egymás mellé helyezi a regionalizált
lokalitások hierarchiájában a fejlett és fejletlen területeket" (Soja 1989, 184). „A
termelési rendszerek területi vetülete sokkal globálisabbá válik, mint valaha is volt,
de nagyon erő s urbanizációs hatásuk is van a területi ipari komplexumok helyi
agglomerálódásán keresztül" (Soja 1989, 185). A posztfordista reindusztrializáció
szelektíven történik, amely egyes régiók hanyatlását eredményezi, míg máshol új
ipari komplexumok jönnek létre. A „'regionális harc a munkahelyekért és a dollá-
rokért' (Goodman 1979) egyre több közösségi forrást szív föl, amelyet a városi és a
regionális tervezési eljárás ural" (Soja 1989, 186). 5
A regionalizáció mozgatórugóit tekintve a materialista, marxista gyöker ű megkö-
zelítések mára sajátos ellentmondásba kerülnek. A globalizációra, a szupra-
regionális europanizációra magam is csak marxista gyöker ű magyarázatot tudok
adni, és elfogadom, hogy megváltozott a kapitalista termelési mód, amely más típu-
sú térben zajlik. Csak ez az új típusú posztfordista kés ő kapitalista globalizálódó
gazdaság nem a helyi és a nemzeti szint közötti régiókban gondolkodik és egyálta-
lán nem célja a regionális-kulturális identitás er ősítése, újabb regionális határok
meghúzása. Ellenkező leg, mindenféle ligatúra, határ lebontására törekszik, amely a
tőke és a munkaer ő szabad mozgása ellen hat.
A jelek, kódok, fogyasztási minták „termelése" és közvetítése nem szükségszer űen
jár a fizikai térben történ ő mozgásokkal (Faragó 1991), ezek el őállítása nem leké-
pezhető zárt egységet képez ő régiókban. A globalizálódó gazdasági folyamatok
nem a tér fregmentálódása és strukturalizálódása irányába hatnak, hanem éppen
ellenkező leg a homogenizálódás, a határok lebontása irányába, és csak a gazdasági-
lag semleges, vagy a globális trendek számára érdektelen szférában meglév ő nem-
zeti, területi különbségek fennmaradását teszik lehet ővé. A neoliberális gazdaság-
politika, az uniós felzárkóztatási programok „fogyaszthatóvá" teszik az országokat
(nemzeteket) és a bels ő területi egységeket, az ott él ő „humán erőforrásokat" a
globalizáció (europanizáció) számára. Napjainkban a nagylépték ű és kisléptékű
terek és a globalizáció által érintett és le nem fedett területek megkülönböztetésének
van elsődleges jelentő sége, és nem a nemzeti szint alatt lév ő regionális felosztásnak
(Faragó 2003). E konstellációban a periferikus helyzet gyakran a globalizációs
Faragó László: A regionalizmus hajtóerői Magyarországon.
Tér és Társadalom, 18. 2004. 3. 1–23. p.
TÉT XVIII. évf. 2004 s3 A regionalizmus hajtóerői 5
hálózatból való kimaradásként értelmezhet ő. Az elmaradott területek felzárkóztatá-
sának nem a szolidaritás az indítéka, hanem a globalizáció fizikai és humán el őfel-
tételeinek a megteremtése.
A „létezett szocializmus" regionalizmusa
Lenin és Sztálin a központi politika gyakorlati érvényesítésének eszközeként te-
kintett a területi-gazdasági komplexumokra. A szovjet rajonírozási elméletek már a
húszas években hangsúlyozták, hogy a termelési komplexumok önmaguktól nem
alakulnak ki, azokat tudatosan és tervszer űen kell létrehozni, amely során figyelem-
be kell venni a természeti és a közgazdasági törvényszer űségeket is. Koloszovszkij
(1969) meghatározásában a termelési komplexum — a mai klaszterekhez hasonlóan
— olyan különböz ő ágazatokhoz tartozó vállalatok együttm űködése, amely egy leha-
tárolható területi egységen belül koncentrálódik. Szjomuskin (1977) a területi irányítás
fontos funkciójának tartotta az ágazatközi fejlesztések összehangolását.
A Szovjetunióban a gazdasági körzetesítések (regionalizáció) során az alábbi
szempontokat vették figyelembe (Krajkó 1987):
- Minden körzet a társadalmi-gazdasági adottságainak megfelel ően speciali-
zálódik.
- A körzeteknek a szakosodás mellett komplexeknek is kell lenniük, biztosítani
kell az ágazati kapcsolatok lehet őségét.
- Minden gazdasági körzetnek van egy vagy több központja.
- A gazdasági körzet mint társadalmi képz ődmény nem függetleníthető a ter-
mészeti, földrajzi adottságoktól.
- A gazdasági körzetek kijelölésénél is szempont a nemzetiségi határok figye-
lembevétele.
- A gazdasági és a közigazgatási körzetek határai lehet őleg ne térjenek el
egymástól.
- A gazdasági körzetek kijelölésénél figyelemmel kell lenni a településhálózat-
ra, a munkaer ő-gazdálkodásra, a terület történelmi múltjára, hagyományaira
és kulturális életére is.
A fenti szempontok alapján többszint ű tervezési-gazdasági (regionális) rendszert
alakítottak ki. Regionális tervek készültek a nagyrégiókra (pl. Szibéria), a területi
termelési komplexumokra, az oblasztyokra és a szövetségi köztársaságokra is.
Krajkó (1987) szerint a Szovjetunióban ez a „regionalizált" gazdaságfejlesztés a
területi kiegyenlítés irányába hatott.
A szocialista regionalizáció folyamatosan napirenden volt Magyarországon is.
Fürst már 1954-ben (!) a regionális tervezésről írt tankönyvében kifejtette, hogy
Magyarországon is a létez ő, így megismerhet ő régiók egyben a gazdaság irányítá-
sának és a tervek végrehatásának a területi egységei. A „...tudományos megisme-
rés arra vezet, hogy a regionális egységeket, mint objektív és a valóságban létez ő
jelenségeket ismerjük el. Láttuk azt is, hogy a különböz ő kritériumok szerint más és
Faragó László: A regionalizmus hajtóerői Magyarországon.
Tér és Társadalom, 18. 2004. 3. 1–23. p.
6 Faragó László TÉT XVIII. évf. 2004 s3
másfajta regionális egységeket állapíthatunk meg, melyek általában nem fedik
egymást. Minden államnak azonban szüksége van olyan területi beosztásra, mely a
közigazgatás hatékony és el ő nyös megszervezését biztosítja. ... Láthatjuk, hogy a
magyar területi beosztás a régi megyerendszer alapján, ma már nem felel meg a
szocializmus építésének és meglehet ő sen sok súrlódást is okoz, annak ellenére,
hogy egyes kirívó hibákat a régi megyehatárok megváltoztatásával már megpróbál-
ták orvosolni. ... Az első ötéves terv ... többek között célul t űzte ki a magyar ipar
decentralizációját. Ennek az elmaradott területek fejlesztését, a város falu közötti
ellentét felszámolását, de egyszersmind a termelés fokozását és gazdaságosságának
emelését is kellett volna eredményeznie. ... Mindez azért van így, mert hiányzott és
még ma is hiányzik a regionális tervezés. Az a feladat, hogy a népgazdasági tervün-
ket — és a terv törvény — meg is valósítsuk, azaz területileg is felbontsuk" (Fürst
1954, 10-12). A „...különböz ő történelmi korokban, különböz ő természeti er ők
által jellemzett területeken az emberek teljesen eltér ő kultúrákat építettek fel, és
viszonylag egyedülálló szervezeteket és berendezéseket a célból, hogy régiójuk
forrásait legcélszer ű bben felhasználhassák. ... A régió olyan összefügg ő földrajzi és
gazdasági területegység legyen, amely közös, jellegzetes természeti adottságokkal,
ezekhez mért néps űrűséggel, kell ő szervezetséggel olyan általános és politikai kul-
túrával bír, ami a népgazdasági terv révén a reá kiosztott szerepnek a lehet ő legjobb
betöltésére képesíti. Evvel nemcsak a saját, hanem az egész ország lakosságának
életszínvonalát a leghatékonyabban emeli" (Fürst 1954, 60; 63). Helyettesítsük be
az 1954-ben írott szövegbe a népgazdasági terv helyébe a nemzeti fejlesztési tervet, a
gazdaságosság emelése helyébe a versenyképesség fokozását, a termelési komplexu-
mok helyett a gazdasági klasztereket stb., és azzal szembesülhetünk, hogy a
regionalizációnak, a régióknak ma szánt szerep sem tér sokban el a centralizált
pártállamban nekik szánt szerepkört ől.
Az európai „új regionalizmus"
A régiók a hatvanas, hetvenes évek Európájában sem kaptak nagyobb figyelmet a
területi és politológiai kutatásokban, mint nálunk, viszont a nyolcvanas évekt ől, az
új regionalizmus, a „régiók Európája" gondolat megszületését ől a gazdaságfejlesz-
tés és a területi tervezés középpontjába kerültek. Ezzel az országok bels ő térfelosz-
tásának kérdése részben átkerült a nemzetközi diskurzustérbe.
A globalizáció erő södése, a neoliberális gazdaságpolitika térnyerése és az európai
integráció következtében a nemzeti szint ű fejlesztéspolitika befolyása mérsékl ődött,
az állami beruházások csökkentek, amelyek olyan alternatív fejlesztési teóriák,
paradigmák megjelenését és érvényesítését eredményezték, amelyek a hagyomá-
nyos helyi és regionális gazdaságokra, azok kapcsolataira, hálózataira építettek.
Sokan úgy gondolták, hogy az er ősödő „provincionalizmussal" ellentétben az új
neoliberális gazdaságpolitika „új teret" igényel. Ezért az európai új regionalizmus a
tér új paradigmára épül átstrukturálását tű zte ki célul. A tradicionalizmus felele-
ő
venítése nélkül kívánták kihasználni az újabb térszervez ődésekben rejlő előnyöket.
Faragó László: A regionalizmus hajtóerői Magyarországon.
Tér és Társadalom, 18. 2004. 3. 1–23. p.
TÉT XVIII. évf. 2004 s3 A regionalizmus hajtóerői 7
Az új (utópikus) regionális terekben a funkcionális szerepl ők bizonyos kérdésekben
— nemzetállami ellen őrzés nélkül — szabadon dönthetnek, és az új régiók a verseny-
képességük javításával hozzájárulnak az európai gazdaság er ősítéséhez.
Az európai új regionalizmus keresztapja, Keating (1998) is a fizikai teret tartja a
területi megközelítés központi tényez őjének, amely önmagában is hatással van a
gazdasági tevékenységekre, a társadalmi integrációkra és az élet menetére. Az ebb ől
következő földrajzi determinizmust úgy próbálja elkerülni, hogy hozzáteszi, a fizi-
kai környezet nem determinálja, hanem feltételeit biztosítja a társadalmi interak-
cióknak, és csak ezzel nem magyarázható a tér mint politikai tényez ő. Ebben a
szélesebb értelemben a teret történetileg változó politikai konstrukciónak tartja,
amely a környezet, a gazdaság és a politikai intézmények kölcsönhatásának ered-
ményeként létrejöv ő sajátos entitás. A régió mint speciális térkategóría Keating
(Richardson, Hoover, Isard stb.) számára is a legnehezebben megragadható, így
gazdasági, társadalmi, kulturális tartalma oldaláról írja körül annak különböz ő
nagyságú és szintű kategóriáit. Tehát annak ellenére, hogy a fizikai teret tartja a
társadalmi-gazdasági strukturálódások egyik okának, nála is a térhasználatoknak
vannak régiói, amelyeknek meghatározhatóak az eltér ő fizikai vetületeik (területeik
és határaik). A régiót inkább nyitott politikai rendszernek tartja, mint önmaga által
meghatározott egységnek. A régiók más területi szintekkel funkcionális kapcsolat-
ban lévő részleges társadalmi egységek, így a regionalizmus nem alternatív állam-
szervezési elv, a régiók nem vehetik át az állam funkcióit! Létezésük az állami
feladatok ellátásának módjára hatnak és módosítják a nemzetállam hatalmi struktú-
ráját. „A régiókra úgy tekinthetünk, mint területi határokkal rendelkez ő társadalmi
konstrukciókra ... a regionalizmus társadalmi, gazdasági és politikai tartalma a
politikai folyamatoknak megfelel ően változik" (Keating 1998, 13).
Az új regionalizmusnak kétségtelenül van számos funkcionális mozgatórugója (pl.
gazdasági átalakítás, többszint ű kormányzás), de én sokakkal ellentétben nem a
nemzetállam válságával vagy a posztmodern körülményekkel magyarázom, hanem
inkább a fejlesztéspolitika, a támogatáspolitika megváltozásával. A kormányok
vesztettek gazdaságírányítási hatáskörükb ől, így nem tudták már megfelel ően kont-
rollálni a területi fejl ődést sem. Sokan úgy gondolták és gondolják még ma is, hogy
a hagyományos provincionalista helyi gazdaságfejlesztés nem kínál megfelel ő kere-
teket a gondok orvoslásához, a modernizációhoz. A vállalatok versenyképessége
egyre nagyobb részben függ a küls ő gazdaságosságtól. A globális piacon történ ő
mind jobb helytállás érdekében történ ő gazdasági átalakítás, a versenyképesség
javítása egyre inkább a regionális szinten meglév ő gazdasági tényez ők különböző
kombinációitól függ. Ha a kormányok a megfelel ő makrogazdasági kereteket kiala-
kították, a szükséges országos infrastrukturális hálózatokat kiépítették, nem marad
több eszközük a regionális gazdaságok ösztönzésére. A föderalista, a regionalizált
államok kormányainak nincs direkt beavatkozási lehet őségük a regionális tartalékok
aktivizálására, a humán t őke fejlesztésére, így a megoldást az új regionalizmusban
látták, látják. Az új paradigmát a területi szolidaritásra, a területi alapú tervezésre és
cselekvésre kívánták alapozni, de a megvalósítás kulcskérdése az országon belüli
Faragó László: A regionalizmus hajtóerői Magyarországon.
Tér és Társadalom, 18. 2004. 3. 1–23. p.
8 Faragó László TÉT XVIII. évf. 2004 s3
döntési hatalom újraosztása. Ez nem okozott gondot azokban a decentralizált
országokban, ahol a régiók már integrálódtak a közigazgatásba, és a regionális
intézmények megfelel ő hatáskörökkel rendelkeztek. De a hatalmi rendszer átstruktu-
rálása nemcsak nálunk, Magyarországon ütközik nehézségekbe (és általában az
újonnan csatlakozó országokban), hanem mindazokban a nyugat-európai országok-
ban is, ahol új regionális szint kialakítását szorgalmazza az Európai Unió. A köz-
ponti (nemzetállami) kormányzás kompetenciákat és forrásokat adott át a
szupranacionális szintre, veszített hatalmából a magánszférával szemben is, és most
új aktorok, a régiók szeretnének kiharcolni maguknak jogköröket és forrásokat.
Magyarországon a térstruktúra újraalakítása körül folyó hatalmi harc nyíltsisakos
megvívását nehezíti, hogy az egyik (regionális) fél még csak alig állt fel, fegyverze-
te hiányos, nincs a regionális identitáson alapuló elkötelezettsége, inkább csak a
kitűzött díjért (regionális támogatásokért) száll harcba, mint meggy őződésből. A
csata igazi tétje a decentralizáció, de kimenetelét befolyásolja, hogy a központ zász-
laja alatt harcoló fél állítja fel a szabályokat és a „regionális" csapatot is, fizeti an-
nak zsoldosait és a fegyverzetét is.
Több nemzet gyakorlatában az európai új regionalizmus nem vezetett új térkate-
góriák kialakításához, hanem az új funkciókat a már m űködő intézményi struktúrá-
ba integrálták. El őre nem kalkulált gyakorlati fejlemény, hogy a nemzetállamok a
szupranacionalizmus és a regionalizmus kapcsán elszenvedett veszteségeiket úgy
kívánták enyhíteni, hogy jelent ős szerepet vállaltak a regionális intézmények létre-
hozásában, a partnerség kiépítésében, a finanszírozásban stb., amely az irányítási, a
hatalmi pozíciók megtartásával járt. Az új intézményrendszer kialakítására a kohé-
ziós országokban hathat a legnagyobb mértékben az Európai Unió, hiszen a támo-
gatások megszerzésének feltételei közé sorolhatja azokat. De ezek az új régiók nem
alulról építkezve, természetes fejl ődés során jönnek létre, nem szabadnak születnek,
nem ők döntik el, hogy mik lesznek, ha meger ősödnek, hanem egy szigorú hierar-
chiába, m űködési rendbe illeszkednek, nekik szánt bizonyos funkciók ellátására
hozzák létre őket! Intermedier helyzetük és közvetít ő, végrehajtó szerepkörük nem
hagy teret saját identitásuk megtalálására, kialakítására.
A globalizációt mozgató gazdasági er ők egyre inkább és egyre több helyen átve-
szik a politika irányítását. Egyre inkább úgy t űnik, hogy az európai új regionali-
záció csak egy naiv kísérlet (volt) arra, hogy területi szinten hatást gyakoroljon a
gazdaságra. A gyakorlatban éppen a fordítottja történt: a regionális politika is —
egyre tisztább formában — beállt a neoliberális gazdasági racionalitás szolgálatába.
A regionális versenyképesség feltételeinek er ősítésével azokat a területeket is al-
kalmassá kívánják tenni a globális európai gazdaságba való bekapcsolásra, amelyek
a külső gazdaságosság biztosításához szükséges feltételek hiányában kimaradnának
abból. E minimális feltételek megteremtése után ez tovább már nem mozgatóereje
az európai uniós regionalizmusnak. A gyakran provincionalizmussal vádolt hagyo-
mányos (még újabb) regionalizmus sokkal inkább szolgálhatja a decentralizációt, a
területi érdekek érvényesítését, a területi értékek védelmét, a másság fenntartását,
amely ütközik a jelenlegi törekvésekkel.
Faragó László: A regionalizmus hajtóerői Magyarországon.
Tér és Társadalom, 18. 2004. 3. 1–23. p.
TÉT XVIII. évf. 2004 s3 A regionalizmus hajtóerői 9
A regionalizáció alternatív értelmezésének alapjai
A tér semmi és minden. Nem tárgy, hanem olyan megismerési forrás, amelyb ől
többek között a tárgyak állnak, de nem határozza meg azokat anyagi valóságukban,
mert csak a lehetséges formájukat adja. Térfelfogásunkat sajátos kett ősség határoz-
za meg: a tér egyrészt a rajtunk kívüli tárgyaktól független tiszta szemlélet, gondo-
lati konstrukció, másrészt minden létez ő sine qua nonja, formája, kerete; egyrészt
absztrakt („szubjektív") rendezőelv, a priori képzet, másrészt konkrét („objektív")
tapasztalati elemekből álló gyakorlati konstrukció (Kant 1981).
Az önmagában vett (szubsztanciális) tér megfoghatatlan, érzékelhetetlen, egyforma
„s űrűségű" üres forma, amelyben elrendeződnek és elrendezzük a jelenségeket. Az
üres tér önmagában nem strukturálódik, a nem-lét terében nincsenek kitüntetett pon-
tok, amelyek körül a jelenségek szükségszer űen szervez ődnek vagy szervezhet ők.
A gyakorlatban viszont nincs üres tér. A lét-tér a magánvaló világ tárgyain kívül
tele van min őségekkel, értékekkel, utópiákkal, ítéletekkel, törekvésekkel stb. A
számunkra adódó tér mindezek együttlétezésének rendje, fizikai és/vagy virtuális
hálója. A tér folytonos, és így az együtt létez ő elemei szükségképpen kölcsönhatás-
ban vannak. A legtöbbször „területi (regionális) hatásként" aposztrofált komplex
jelenség az együttlétezésb ől következ ő szükségszer ű kölcsönhatásra utal. A külön-
böző téregységekben — így a régiókban is — a legkülönfélébb faktorok sajátos
együttlétezése tapasztalható, amelyek sajátos feltételeket és lehet őségeket teremte-
nek a tényezők közötti interakciókra. Nemcsak a természeti-gazdasági körülmények
mások a különböző régiókban, hanem a kulturális-politikai különbségek és az
azokhoz való elkötelezettség következtében azok megítélése és kezelésének módja
is más lehet, ami ugyancsak hatással van az ott m űködő gazdasági egységekre.
A területi struktúrák egyrészt a használatból következ ő viszonyrendszerből ered-
nek, másrészt a céljainkhoz kapcsolt térkoncepciónknak megfelel ően folyamatosan
alakítjuk azokat. A priori térszemléletünk történetileg változó. Korábban meghatá-
rozóak voltak tapasztalatainkhoz köt ődő érzeteink, mára egyre inkább képesek
vagyunk ettől elvonatkoztatni. A mindennapi életben a térr ől alkotott képünket
leginkább az experimentális földrajzi tér és annak használatához kapcsolódó fogal-
mak, mint nyelvi eszközök határozzák meg, és ez az az el őzetes tudás, amelyben a
jelenségek térértelmezése interpretálódik, és amelyben, mint el őfeltételezésben a
különböző térbeli összefüggéseket konstituáljuk, amelynek megfelel ően cselekede-
teinket térben szervezzük.
A posztstrukturalisták, a posztmodernek (pl. Derrida, Lyotard, Thom) a teret nem
a newtoni értelemben szemlélik, hanem politikai-gyakorlati konstrukciónak tartják.
Szerintük, mint élettérnek van értelme, és nem mint önálló, a szubjektumtól függet-
len tartománynak. A tér és annak elemei (pl. régió) nem személytelen, hanem
interpretált kategóriák.
A nyelv szerepét, a nyelv a priorit (p1. Wittgeinstein, Searle) hangsúlyozók, arra
hívják fel a figyelmet, hogy a nyelv nem pusztán a tények leírására szolgál, hanem
a térfogalmak használata maga is alakítja a teret, a területi intézményeket és a
Faragó László: A regionalizmus hajtóerői Magyarországon.
Tér és Társadalom, 18. 2004. 3. 1–23. p.
10 Faragó László TÉT XVIII. évf. 2004 s3
majdani térhasználatot. Az aktuális térhasználatnak megfelel ő térfelosztást szavak-
kal/kódokkal írjuk le (szoba, utca, piac, város stb.). A mindennapi használat során
ezek a szavak dekódolhatók, értelmezhet ők, és arra is alkalmasak, hogy segítségük-
kel új térhasználatokat definiáljunk, magyarázzunk és fogadtassunk el, s őt a való-
ságban létre is hozzuk azokat. De a térkategóriákat jelöl ő szavaknak nincs egyér-
telm ű metakód érvényük, nem bírnak mindenhol azonos el őíró értelemmel, csak a
praxisban kialakult sajátos használatának megfelel ő olvasatuk, értelmezésük léte-
zik. Tehát egy olyan országban, mint Magyarország, ahol az embereknek nincsenek
személyes regionális tértapasztalataik, nincs regionális identitásuk, a tudományos
érvelés és a politikai akarat (intencionalitás) által vezérelt nyelvi kommunikáció
segítségével alakul ki bennünk a „régió" jelentése/tartalma, és megy át a „valóság-
ba", mint intézmény. Ezért nem szerencsés, hogy bizonytalanságra ad okot a
„régió", a „regionális" fogalmak nem egyértelm ű használata a magyar tudományos
nyelvben, és különösen hátrányos a regionalizmus számára, hogy a politikai retori-
ka és a területfejlesztés gyakorlata ellentmond egymásnak. Mivel a régió nem meg-
tapasztalható valóságelem, és ma még nem az életvilágunk része, így különösen
fontos lenne a jobb tudományos megalapozás és a szélesebb kör ű nyelvi gyakorlat,
ha valóban új típusú régiókat szeretnénk kialakítani. Jelenleg nem diskurzus folyik
a régióról, hanem egyirányú kommunikáció sarkall egy idea gyakorlati adaptációjá-
ra, így e folyamat nem vezethet interszubjektíven osztott tudáshoz és közös meg-
győződéshez, ezért a különféle szerepl ők várhatóan hosszabb távon is meg fogják
kérdőjelezni a hatalmi effektusok révén érvényesített parciális tudást és az az alap-
ján létrejövő regionális intézményeket.
Nem mindenki vesz részt egyformán a nyelvi kommunikáció segítségével a tér-
alakításban. Vannak aktívabb személyek, csoportok, de a nagy többség csak fogyasz-
tója, alkalmazója az új jelenségeknek. Magyarországon például a térbeliség kiemelt
kezelésében, a regionalizmus, a régió fogalmának adaptációjában és az intézményi
világban történ ő megjelenítésében a kilencvenes évek elején a tudomány jelent ős
szerepet játszott, 6 majd a politikusok csatolták fogalomtárukhoz a kapcsolódó fo-
galmakat, és a sajátos politikai gyakorlatnak megfelel ően átalakult a fogalmak tar-
talma. A jelenlegi diskurzus különböz ő szerepl ői saját térkoncepciójuknak megfele-
lő jelentéssel igyekeznek megtölteni a régió fogalmát. Az európai új regionalizmus
eredeti szándékával ellentétben a régiók nem új hatalmi tényez ők lettek, hanem a
korábbi szerepl ők (a kormány, az ágazatok, a megyék, a politikai pártok stb.) a saját
érdekartikulációjuk újabb színtereként „használják" azokat. Az Európai Unió kép-
viselői/szakértői a számukra jobban kezelhet ő homogenizált ideát igyekeznek köz-
vetíteni, a különböz ő szinteken m űködő politikusaink olyan régiót támogatnak,
amely nem vesz el tőlük hatalmi jogosítványokat és anyagi forrásokat, hanem az ő
érdekeiket szolgálják.
A térben egymás mellett létez ő jelenségek egymáshoz fűződő viszonyaik, kapcso-
lataik alapján különböző elrendeződéseket (rendezettség), térstruktúrákat alkotnak.
A jelenségekben felismerhetők általánosítható területi szabályszer űségek, és meg-
határozhatók területileg eltér ő különbségek is. A regionalizáció meger ősítheti a
Faragó László: A regionalizmus hajtóerői Magyarországon.
Tér és Társadalom, 18. 2004. 3. 1–23. p.
TÉT XVIII. évf. 2004 s3 A regionalizmus hajtóerői 11
korábbi térhasználatokat, és ezek objektivációit (konzervjeit), de a tapasztalatok és
a törekvések (célok) függvényében változtatásokat kezdeményezhet. Az emberi
cselekvések nyomán létrejött regionális intézmények és struktúrák id ővel elválhat-
nak az őket létrehozó térhasználattól, és olyan „küls ő adottságot" jelentenek, ame-
lyekhez alkalmazkodni célszer ű, amelyekkel az újabb cselevések megtervezésénél
számolni kell. A kialakult, már létez ő térstruktúra a társadalmi-gazdasági kapcsola-
toknak, a politika formálásának is — fizikai és átvitt értelemben is — határait, kereteit,
esetenként korlátait adja.
A különböző használattal, funkcióval rendelkez ő területi szintek az egymásba il-
leszkedés okán vertikális hierarchiát alkotnak. Az emberek és közösségeik
alulról épített térstruktúrában a magasabb szint létezése mindig a kevésbé átfogó
alacsonyabb szintekben gyökerezik! Az alacsonyabb szintek a magasabb (összetet-
tebb, bonyolultabb) szintek átfogóbb, általánosabb m űködési elveinek keretein belül
működnek. Az alsóbb szintű entitások autonóm szükségletei behatárolják a fels őbb
szintű entitás hatókörét. Tehát minden szint a saját és a magukból alkotott maga-
sabb szintek törvényszer űségei szerint m űködik. A felsőbb szintek működése nem
magyarázható kizárólag az alsóbb szinteket alkotó egységek m űködése alapján,
minden szintnek saját m űködési elvei (törvényszer űségei) és funkciói vannak. A
magasabb szintet saját m űködési elvei szabályozzák, ugyanakkor nyitva hagyják az
alsóbb szintek működési tereit.
A régiók mint a térstruktúra mesterséges, adminisztratív elemei nem szükségsze-
rűen a reálfolyamatok leképezései, hanem igen gyakran az adott kontextusban le-
folytatott társadalmi diskurzusok eredményeként létrehozott térreprezentációk. A
diskurzusokat néha lezárják, és ott és akkor megnevezésre, elfogadásra és kialakí-
tásra kerül egy a plauzibilis megoldások közül. Az adott pillanatban a regionális
intézményrendszerbe merevített térstruktúra küls ő „erőszakot" jelent az állandóan
változó, kaleidoszkópszerű térformációkat alakító társadalmi-gazdasági folyamatok
számára. De a kés őbbiekben a különböz ő szerepl ők működésüket az így kialakított
„tényhez" igazítják, így utólag felfedezhet ők az ezekhez köthet ő szabályszerűségek.
A területi határok a társadalmi gyakorlatban és a politikai diskurzusban gyökerez-
nek, szimbólumokat és intézményeket jelentenek (Paasi 2001). Az emberek a tér-
használatuknak megfelel ően megkülönböztetés, elkülönítés, a különböz ő viszonyok
kezelése, irányítása érdekében, értékek és érdekek védelmére (mesterségesen) terü-
leteket határolnak le, falakat, kerítéseket emelnek, politikai, igazgatási határokat
húznak, felosztják a teret. A térfelosztással saját cselekedeteiknek kívánnak jobb
kereteket adni, térbeli létük hatékonyságát kívánják növelni, vagy csak átláthatóbbá,
kezelhetőbbé, regisztrálhatóvá akarják tenni a társadalmi fizikai jelenségeket. Ezzel
megteremtik a bels ő—külső, a befogadás és kirekesztés kett ősségét, a határsértés és
a kritika lehetőségét. A határok az azonosulás és elutasítás mezsgyéi, amelyek két
perspektívát és két legitimációs teret is létrehoznak. Ilyen demarkációra csak akkor
van szükség, ha hatalmi struktúrák között húz vonalat, vagy valamilyen célt szolgál,
haszonnal kecsegtet a megkülönböztetés, az elkülönülés vagy elkülönítés, ha valamit
másoktól meg kell védeni, vagy valamit a kívülrekedtekkel szemben érvényesíteni
Faragó László: A regionalizmus hajtóerői Magyarországon.
Tér és Társadalom, 18. 2004. 3. 1–23. p.
12 Faragó László TÉT XVIII. évf. 2004 s3
akarnak. A regionális határok meghúzásakor számolni kell azzal is, hogy ezzel
újabb korlátot, újabb hierarchikus elemet hozunk létre, új konfliktusokat teremtünk,
amely számos természetes folyamatot korlátoz. Egyre többen adnak hangot véle-
ményüknek (pl. Paasi, Massay), miszerint a térelemek sok esetben nem szigorúan
körülhatárolt területek (territory), sokkal inkább nyitott társadalmi-politikai terek. ?
A szándékunknak megfelel ően a régiót kialakíthatjuk az új interakciós folyamatok
(tőke, információ stb.) állandóan változó kozmopolita terében, és a történetileg
alakuló hagyományos, partikuláris helyek struktúrájában is („space of flows, space
of places", Castells 1999). Önkormányzati hatalommal nem rendelkez ő, gazdaság-
fejlesztési, promóciós feladatokkal felruházott regionális intézmény m űködése nem
szükségszerűen szorítandó fix határok közé. A folyamatok csomópontjában, a szék-
helyén dolgozó, megfelel ő jogosítványokkal felruházott intézmény mindenkori
működési területe rugalmasan igazodhatna az aktuális folyamatokhoz, így elkerül-
hető a fix határok korlátozó hatása. Ha nem a határokra, hanem a feladatokra kon-
centrálunk, akkor rugalmasabb, hálózatszer ű működés alakítható ki. Az ország
teljes területét átfedésmentesen lefed ő regionális struktúrára, a hagyományos „he-
lyekből felépített térre" az alábbi esetekben van szükség: ha a régió integrálódik a
közigazgatásba, ha statisztikai egység, vagy ha közvetít ői szerepet kap a források
újraosztásában, azaz az ellátásban, az intézményfenntartásban, a tervezési rendszer-
ben. Ezek a régiók hagyományos szerepköröket tölthetnek be, alkalmasabbak a
területi közösségek és értékek újratermelésére, az összetartozás er ősítésére, mint az
új (globalizációs) folyamatokba való bekapcsolódás el ősegítésére.
Tehát a mikro-, mezo- és makrorégiók nem objektív fizikai térkategóriák, a regio-
nális jelenségek nem egy általánosabb szubsztancia, a térbeliség ered ői, még csak
nem is az állandóan változó és eltér ő területiséggel bíró reálfolyamatok egyszer ű
leképezése, hanem politikai intézmények, így nem szükségszer űen, mindenkor és
mindenhol léteznek és nem uniformizálhatók. Ritkábban az eleve meglév ő tartal-
muk, sokkal inkább eszközjellegük fel ől közelíthet ő sajátos térszerkezeti egységek.
A különböző regionális térfelosztások, klasszifikációk jól demonstrálják az eszköz-
jelleget. A régiók lehetnek a tudományos megismerés vagy az akarat véghezvite-
lének (hatalomgyakorlás, irányítás, piacszervezés stb.) eszközei is. A régiók, a regio-
nális intézmények társadalmi konstrukciók, kialakításuk nyelvi természet ű. Hatal-
mi-társadalmi diskurzusok révén kerülnek meghatározásra, és egyeznek meg jelen-
tésükben (tartalmukban). A kollektív elfogadás és használat legitimálhatja és az
észlelt valóság, az élettér részévé teheti azokat, vagy módosíthatja a jelentést!
A régióknak csak akkor van per se tartalmi vonatkozásuk, akkor önálló entitások,
ha a zárt földrajzi egységben él ő népességének olyan, a környezetét ől különböző,
sajátos és közös jellemzői vannak (pl. nyelv, kultúra, történelmi tradíció, sajátos
gazdaság), amelyeket szeretnének meg őrizni és fejleszteni, azaz sajátos társadalmi-
gazdasági folyamatok termel ődnek újra ezekben az egységekben, és a közös értékek
és érdekek a közös akarat és cselekvés alapját képezik. Ez a kulturális-területi iden-
titás által meghatározott tér Magyarországon a nemzetállam. Ha az országot több
ilyen egység alkotná, akkor szükség lenne arra, hogy a regionalizáció a területi
Faragó László: A regionalizmus hajtóerői Magyarországon.
Tér és Társadalom, 18. 2004. 3. 1–23. p.
TÉT XVIII. évf. 2004 s3 A regionalizmus hajtóer ői 13
önigazgatást célozza meg, választott önkormányzatot alakítsunk ki. Ezek hiányában
csak akkor célszerű/ésszerű kialakítani nagyrégiókat, létrehozni regionális önkor-
mányzatot, ha léteznek olyan problémák, feladatok, amelyek az alacsonyabb szinte-
ken hatékonyan nem megoldhatók, azon túln őnek, és azt az alsóbb szint szerepl ői
be is látják. Az így létrejöv ő mikro-, mezo- és makrorégiók (pl. kistérségek, me-
gyék, nagyrégiók) a közös bels ő értékek, érdekek védelmét szolgálják, és saját
politika kialakítását, hatékony megvalósítását segíthetik.
A formális régiók felülr ől való létrehozására és intézményesítésére (dekoncentrá-
ció) elsősorban a központi feladatok hatékonyabb teljesítése érdekében lenne szük-
ség. Ez esetben elég lenne dekoncentrált állami hivatalokat létrehozni. De a
szubszidiaritás elvén alapuló regionalizáció a decentralizációt t űzi ki célul, amely a
hatalom újraosztását jelenti. De a hatalom természetéb ől kővetkezően a központi
szervezetek nem adják le önként döntési-hatalmi kompetenciájukat, így a tényleges
decentralizáció csak az országon belüli hatalmi harc eredménye lehet.
A tervek szerint a hatalmi rendbe való beépüléssel a regionális intézmények felha-
talmazást kapnak a környezeti, a gazdasági gondok kezelésére, irányítására. Számos
jel arra utal, hogy feladatuk részben az lesz, hogy a hatáskörükbe tartozó szerepl ő-
ket, azok rendelkezésére álló fejlesztési forrásokat eszközként használhassák a
magasabb szinteken megfogalmazott és az alsóbb szinteken elismert szükségletek
teljesítése érdekében. Fél ő, hogy a felülről vezérelt uniformizáló technikai raciona-
litás uralmi eszközévé válnak az ilyen céllal és módon kialakított régiók. Fennáll
annak is a veszélye, hogy a jelenlegi csatornákon keresztül csöpögtetett támogatá-
sok narkotikumként szolgálnak az alsóbb szintek számára, olyan függ őséget ered-
ményezve, amely az „eszköz" fenntartásának támogatóivá teszi őket (lásd például
az EU „phasing out" régióit).
A magyar regionalizáció dilemmái
A 20. században Magyarországon a közigazgatási rendszer alapvet ően háromszor
változott meg: az els ő és a második világháború után, valamint az 1990-es rend-
szerváltás kapcsán. 8 Ezek közül az els ő járt a térszerkezet radikális átalakításával,
míg az utóbbi kett ő esetében az ideológiai, politikai változások játszották a dönt ő
szerepet. E töréspontokhoz köthet ő reformokon kívül folyamatosan napvilágot
láttak hazai elképzelések a térstruktúra megreformálására, régiók kialakítására, de a
gyakorlatban jelentős változások mégsem történtek.
A győztes hatalmak (vélt vagy valós) stratégiai érdekeit tükröz ő trianoni szerz ő-
dés alapvetően rajzolta át a magyar térstruktúrát. A harmadára zsugorodó ország-
terület megváltoztatta a településhálózatot, a megyehatárokat, az etnikai összetételt,
semmit sem hagyott érintetlenül. A két világháború között számos regionalizációs
elmélet és javaslat látott napvilágot, 9 többségük Magyarország hét régióra való
felosztását javasolta, de egyik sem ment át a gyakorlatba. Egy kisebb változtatástól
(1929) eltekintve az 1923-as közigazgatási rendszer stabil maradt. I9 Mindegyik
regionalizációs koncepció hangsúlyozta, hogy az új országhatárokon belül elvesz-
Faragó László: A regionalizmus hajtóerői Magyarországon.
Tér és Társadalom, 18. 2004. 3. 1–23. p.
14 Faragó László TÉT XVIII. évf. 2004 s3
tették jelentőségüket a nemzetiségi és a kulturális szempontok, így más racionális
szempontokat kell mérlegelni.
A második világháborút követ ő párizsi békeszerz ődés visszaállította az 1937-es
országhatárokat, így a Szovjetunióból importált tanácsrendszer kialakítása els ősor-
ban a meglév ő térstruktúra „tartalmát" alakította át, és csak kisebb térszerkezeti
korrekciók történtek. A „szovjet blokk" intézményrendszerében kívülről irányított
politikai változások zajlottak le, a nemzeti sajátosságok rovására uniformizálódás
irányába történt elmozdulás. A rendszerváltó folyamat zárására kialakult a mai
megyerendszer (1950), és ezt követ ően csak minimális változások történtek köz-
igazgatási rendszerünkben. A folyamatosan napirenden lév ő szocialista regionalizá-
ciós (rajonírozási) javaslatok nem jártak sikerrel, és a javasolt régiók nem integrá-
lódtak a magyar közigazgatási struktúrába.
Az 1949-ben létrehozott Területrendezési Intézetben volt önálló Regionális Ter-
vező Osztály. Az ötvenes évek els ő felében a pártpolitika és az er őltetett ütemü
„szocialista iparosítás" rányomta bélyegét a területi tervezésre, de 1956-ot követ ően
számos szakmai indíttatású regionális vizsgálat és terv készült. Ezek közül a Bala-
toni Regionális Terv nemzetközi elismerésben is részesült (Abercombie-díj). A
területi tervezésr ől 1958-ban elfogadott kormányhatározat (2030/1958.) regionális
vizsgálatok és tervezés folytatását irányozta el ő kilenc nagyrégióban. A tervezést
három munkaszakaszra osztották: vizsgálat, koncepció és rendezési terv. 1963-ban
a regionális tervezés új rendszerét vezették be (1011 és 1012/1963. kormányhatáro-
zat). Magyarország Településhálózatfejlesztési Tanulmányterve (1965) a korábbi
elveknek megfelel ően három központi (budapesti, szolnoki és székesfehérvári) és
hat periferikus (miskolci, debreceni, szegedi, pécsi, nagykanizsai és gy őri) nagyré-
giót jelölt ki. Az 1971-ben elfogadott Országos Településhálózatfejlesztési Koncep-
cióban azok a nagyvárosok kaptak fels őfokú központi rangot, amelyek vonzáskör-
zete (régiója) 1-1,5 millió lakosra terjedt ki. Még abban az évben megkezdték a hat
tervezési gazdasági körzet középtávú fejlesztési koncepcióinak a készítését. Ez az
ország egészét lefed ő — mai fogalmaink szerint NUTS 2-es szintre történ ő — regioná-
lis tervezés 1973-ban abbamaradt. A kés őbbiekben funkcionális körzetekre, régiókra
készültek regionális tervek (balatoni üdül őkörzet, miskolci és pécsi agglomeráció stb).
1985-ben az Országgy űlés európai trendeknek is megfelel ő határozatot fogadott el a
terület- és településfejlesztés hosszú távú irányelveir ől (12/1980-1985). Pozitív el-
mozdulásra utalnak az országgy űlési határozatban elfogadott irányelvek:
— termel őerőket területileg eltér ő módon kell fejleszteni:
A
— jobban figyelembe kell venni a térségi adottságokat,
— erősíteni szükséges a helyi termelési kapcsolatokat,
— tovább kell folytatni a gazdasági fejl ődésben elmaradt térségek felzárkóztatását;
— megkülönböztetett figyelemmel kell kezelni a sajátos adottságú térségeket;
— a településrendszert arányosabban kell fejleszteni, jobban el őtérbe helyezve a
közép- és kisvárosokat;
— foglalkoztatáspolitikai cél;
Faragó László: A regionalizmus hajtóerői Magyarországon.
Tér és Társadalom, 18. 2004. 3. 1–23. p.
TÉT XVIII. évf. 2004 s3 A regionalizmus hajtóerői 15
—mérsékelni kell a lakosság életkörülményeiben meglev ő indokolatlan különb-
ségeket;
—érvényesíteni kell a környezet- és természetvédelmi követelményeket;
—nagyobb súlyt kell helyezni a meglev ő települési értékek védelmére;
—erősíteni kell a terület- és településfejlesztés tudományos megalapozottságát;
— és módosítani kell a területi irányítási rendszert.
Az irányelvek végrehajtásának érdekében megkezdték a gazdaságilag elmaradott
megyék fejlesztési programjainak az elkészítését és a Területfejlesztési és Szerve-
zési Alap támogatásával azok végrehajtását. Tehát a rendszerváltáskor — a mai be-
sorolásnak megfelel ően — NUTS 3 szinten folyt az elmaradottnak min ősített terüle-
tek kormányzati irányítással történ ő felzárkóztatása. Az 1990-es rendszerváltást
követően az uniós integrációs elvekhez igazodóan, de különösebb törés nélkül folyt
tovább ez a munka.
Tehát a szocialista praxisban folyamatosan napirenden volt az els ősorban gazda-
sági tartalmú, magasabb szint ű ellátást biztosító régiók kialakítása, amelyek irányí-
tásában fontos szerepet szántak a központi tervezésnek és területfejlesztési támoga-
tásoknak, de e tevékenység mindig megmaradt a területfejlesztés és a területi terve-
zés hatókörén belül, és a regionális szint sohasem jelent meg a közigazgatásban.
1985-től folyamatos igazodás történt az Európa Tanács és az Európai Közös-
ség/Unió normáihoz. A praxis által kikényszerített lépéseket megtettük, de mind a
mai napig nincs konszenzus a területfejlesztés, a területi tervek hatókörét és a
regionalizáció megítélését tekintve.
Ma a regionalizáció els ődleges tudásforrása, a diskurzusok irányítási, hatalmi
központja az Európai Unió. Bizonytalanságot jelent, hogy az Európai Uniónak sincs
egyértelm ű régiófogalma, modellje, ott is folyamatosan alakul az ideálkép, amelytől
minden konkrét nemzeti gyakorlat az adott kontextusnak megfelel ően eltér. A ma-
gyar tudomány, az aktuálpolitika és a médiák nagyobb részben csak e változó
ideálkép közvetítésével foglalkoznak, és kisebb figyelem irányul arra, hogy az euró-
pai keretek között megtaláljuk a sajátos magyar megoldást. Természetesen az uniós
térről folyó európai szint ű együttgondolkodás más eredményre vezet, mintha a
térfelosztásról csupán nemzeti keretek között gondolkodnánk.
Az 1990-es rendszerváltást követ ően az integrációs impulzusok hatására újabb
lökést kapott a magyar regionalizmus anélkül, hogy annak tartalmát tisztázták,
újraértelmezték volna. E folyamat magyarországi megítélése (értékelése és értelme-
zése), okainak megnevezése eltér ő. Az EU „hivatalos álláspontja" a különféle poli-
tikai és jogi dokumentumokból ismert, ezek magyar interpretációi uralják a magyar
szakirodalmat is. E tanulmányok azt sugallják, hogy EU-s integrációnk szükségszer ű
velejárója a NUTS 2-es régiók kialakítása. A vélemények csak abban térnek el,
hogy az egyik tábor elegend őnek tartja a tervezési-fejlesztési-statisztikai régiók
létét, míg mások a regionális önkormányzatok kialakítását tartják szükségesnek.
A szerzők többsége — a korábban tárgyalt materialista, marxista alapokon — a saját
tudományágának (földrajz, közgazdaságtan, regionális tudomány stb.) megfelel ő
megközelítésben a reálfolyamatokban keresi a regionalizáció alapjait, és nevezi
Faragó László: A regionalizmus hajtóerői Magyarországon.
Tér és Társadalom, 18. 2004. 3. 1–23. p.
16 Faragó László TÉT XVIII. évf. 2004 s3
meg (természetföldrajzi tájak, gazdasági klaszterek stb.) az annak leginkább megfe-
lelő területi vetületet. Egyel őre kevesebben vagyunk, akik a magyar regionalizációt
nem a reálfolyamatokból ered ő szükségszerűségként értékeljük, hanem politikai
kérdésként kezeljük. Elismerem, hogy a regionalizáció köthet ő a racionalizáció
marxista Weber olvasatának megfelel ően a termel őerők fejlődéséhez, a gazdaság
térbeliségéhez" és környezetvédelmi kérdésekhez, de én leginkább a társadalmi
irányítás, ellenőrzés racionalizációs folyamatát látom benne, ami jó esetben a demok-
rácia erősítését szolgáló decentralizált államberendezkedés kiépítését szolgálhatja.
A regionalizmus mindenütt — így nálunk is — alapvet ően három síkon folyhat:
(1) a kultúra, (2) a gazdaság és (3) a politika területén.
1) A valós regionalizáció alapjait Európában a kulturális közösségekben találjuk
meg. Európában nagyok a nemzetek és országok közötti kulturális különbségek, és
ezekhez képest a trianoni békeszerződés utáni Magyarország homogén. A régiónak
mint területi nyelvi kulturális egységnek létjogosultsága van például Belgiumban,
Spanyolországban, Nagy-Britanniában, Szlovákiában vagy Romániában, de nem
nálunk. Magyarországon belül nincsenek karakteres területi különbségek nemzeti-
ségi, kisebbségi, vallási vagy nyelvi szempontból. Regionális identitás sem létezik,
legalábbis a létez ő területi-kulturális azonosságtudat nem a NUTS 2-es regionális
szinthez köthet ő. A táji különböz őségek ellenére szignifikáns regionális eltérések a
munkakultúra és az életvitel vonatkozásában sincsenek. Az életfelfogásban, a glo-
bális gazdasághoz való viszonyban is inkább az urbánus-népies törésvonal fedezhe-
tő fel, amely inkább egyéni értékválasztást, esetleg politikai elkötelezettséget jelent,
amely esetenként település- és kistérségtípusok közötti különbségekben ragadható
meg. Tehát Magyarországon sokkal nagyobbak a különbségek a f őváros és a fővá-
roson kívüli területek, a városok és falvak, az urbánus és rurális kistérségek között,
mint bármelyik más területi metszetben. Így a területi identitás vagy sajátos (területi)
politikával való azonosulás is inkább ezekben a területi metszetekben képzelhet ő el.
Az átlag magyar kognitív térképén sem jelennek meg a NUTS 2 típusú régiók.
Nemcsak a tájékozódási vagy azonosítási térképr ől hiányoznak, hanem metaforikus
jelentésük sincs. Az Alföld—Dunántúl, a f őváros—vidék térkategória-pároknak in-
kább van szimbolikus tartalmuk, és számos település neve hordoz valamilyen több-
letjelentést, nem csak az ott lakók számára.
2) A marxista és a neoliberális teoretikusok Magyarországon is az új térszint ki-
alakulását a gazdasági reálfolyamatokból látják kinőni, különösen gyakori, hogy a
gazdaság korszer ű (klaszterszerű) működtetésének színterét látják benne. De
Magyarországon a szocialista nagyvállalatok megsz űnésével a hagyományos terme-
lési kapcsolatok felbomlottak, és helyettük még nem alakultak ki új regionális gazda-
sági együttműködések (hálózatok, klaszterek). A létez ő kapcsolatok (al)ágazatonként
és gyakran vállalatonként is különböz ő területegységeket fednek le, és nem eredmé-
nyeznek hasonló határokkal rendelkez ő gazdasági régiókat. Kivételt néhány funk-
cionális körzet jelent, mint például a balatoni üdül őkörzet. A magyar regionalizáció
nem támasztható alá a gazdaság reálfolyamataival.
Faragó László: A regionalizmus hajtóerői Magyarországon.
Tér és Társadalom, 18. 2004. 3. 1–23. p.
TÉT XVIII. évf. 2004 s3 A regionalizmus hajtóerői 17
A magyar regionalizációt egyértelm űen nem alapozhatjuk a regionális fejlettség-
beli különbségekre és az azokból adódó teend őkre sem. A konkrét nagyrégiókon
belüli fejlettségbeli különbségek nagyobbak, mint a régiók közöttiek. A fejlett
régiókban is vannak bels ő perifériák és az elmaradottakon belül is dinamikusabb
központok. Vannak olyan területek, amelyek az országos vagy uniós átlaghoz vi-
szonyítva elmaradottnak min ősíthetők, de önmagukhoz képest dinamikusan fejl őd-
nek, és vannak, amelyek depresszióba süllyedve kerültek ugyanarra a szintre. Ezért
számos területfejlesztési szakember azt állítja, hogy ma Magyarországon a regioná-
lis politika legmegfelel őbb beavatkozási szintje a kistérség (mikrorégió).
A már kialakított tervezési-fejlesztési régiók (NUTS 2) gazdasági érdekei jelenleg
csak egy szempontból értelmezhet ők, minél több küls ő forrás megszerzése a régiók
közötti versenyben. De már a megszerzett források megyék, kistérségek és települé-
sek közötti felosztása is felbontja az ez irányú érdekközösséget, és bels ő versenyt,
vagy még inkább politikai lobbizást hív életre. A regionális versenyképesség er ősí-
tésének, a kooperációban rejl ő lehetőségének, a regionális er őforrások minél haté-
konyabb felhasználásának és „exportálásának" artikulálása és megvalósítása sokkal
nehezebb feladat. Jelenleg a munkavállalót saját munkaerejének településen vagy
kistérségen belüli minél jobb hasznosítása, a vállalkozót els ősorban a bels ő gazda-
ságosság javítása, a települések és egyéb intézmények vezet őit a sürgető finanszíro-
zási gondjaiknak a megoldása köti le, és legfeljebb ezekhez való hozzájárulása
arányában érdekli őket a regionális szint ű politika. Bár kétségtelen, hogyha létre-
hozzuk a régiókat, akkor az új politikai térelem kedvez őbb lehetőségeket biztosít a
régión belüli együttm űködésre, a közös küls ő fellépésre.
3) Magyarországon jelenleg pragmatikus politikai regionalizáció folyik, amely-
nek fő ágense nem az autonóm regionális politika meger ősítése, a decentralizáció
erő sítése, de még csak nem is a kormányzás hatékonyságának növelése, hanem
uniós csatlakozásunkból következ ően az Európai Unió regionális és kohéziós poli-
tikája és a mellé rendelt eszközök felosztásának és felhasználásának a logikája.
Ebben az europaizációs konstellációban nem a magyar állam és pláne nem a ma-
gyar társadalom határozta meg a különböz ő területegységek, így az új régiók helyét
és szerepét a magyar társadalmi gazdasági rendben, hanem az európai technokrácia,
amely a bürokráciát jellemz ő technikai racionalitása alapján hozza meg döntéseit. A
demokráciadeficit mellett kialakított konceptuális keretek, m űködési rendszerek
külső késztetésre adaptálódtak a magyar viszonyokra. Néhány regionális kezdemé-
nyezéstől eltekintve a regionalizáció alapvet ően kívülről és felülről vezérelt folya-
mat. A helyi összefogáson alapuló kezdeményezések sem a valós érdekek felisme-
résén vagy tudatos értékválasztásokon nyugodtak, csak a versenyel őny szerzése
érdekében elébe kívántak menni a folyamatnak. Tehát a területi közigazgatási rend-
szer, a bels ő hatalmi struktúra újbóli megváltoztatása — a két világháborút követ ő
változásokhoz hasonlóan — egy kívülrő l kezdeményezett folyamat, amelynek
mozgatórugói az új gazdaságpolitikai és biztonságpolitikai érdekek. Természetesen
nem békeszerz ő dések jelentik az új térfelosztás alapjait, hanem egyéb nemzetközi
szerző dések, és az ideológia is más. A gazdasági internacionalizmus (globalizáció) a
Faragó László: A regionalizmus hajtóerői Magyarországon.
Tér és Társadalom, 18. 2004. 3. 1–23. p.
18 Faragó László TÉT XVIII. évf. 2004 s3
tőke és a munkaerő szabad mozgását támogatja, és a közös célok érdekében történ ő
közös cselevést a megszerezhet ő támogatásokkal ösztönzik. De úgy t űnik, hogy a
regionalizmushoz fűződő remények nem igazolódtak, így kétségek merültek fel
a regionalizáció továbbvitelét illet ően, a kibővített Európai Unió belső struktúráját
alapvetően a nemzetállamok és az azokból alkotott érdekcsoportok adják, és a
nemzetállamokon belüli térfelosztás inkább újra bels ő nemzeti üggyé válik.
A magyar politikai elit, a mindenkori kormányzat fogadókész a nemzeti kormá-
nyok funkcióinak megerősítésére, a regionalizáció államosítására. Partner abban,
hogy az útjára bocsátott regionalizáció úgy folytatódjon, hogy ne sérüljenek tovább
a központi irányítás érdekei, az új regionális intézmények is a vertikális hierarchiá-
ba integrálódjanak.
Valójában nem passzív médiumokra lenne szükség, ahol a nemzeti és a helyi sze-
replők találkoznak, hanem önálló politikai aktorokra. Az új régiók nem csupán
tárgyai, hanem aktív alanyai csak úgy lehetnének a társadalmi gazdasági folyama-
toknak, ha saját határaikon belül autonóm döntési kompetenciával rendelkeznének.
E döntéseket nem determinálhatnák kívülr ől, sőt ad absurdum, küls ő logika alapján
meg sem határozhatók! Decentralizált struktúrában, valós funkciómegosztás esetén
a régiószintű döntések nem is helyettesíthet ők más szint ű döntésekkel. A regionális
szintű intézmények függetlenségét a munkamegosztásban elfoglalt helyük, saját
funkcióik, hatásköreik biztosíthatják, ami kiegészíti a központi és helyi cselekvése-
ket. Tehát nem elég, ha például a kormány regionális terveket készít — ez legfeljebb
a kormány régiópolitikáját tartalmazhatja —, hanem az szükséges, hogy a regionális
és a lokális szerepl ők saját maguk készítsék e terveket és hozzák meg a tervdönté-
seket, és rendelkezzenek azok végrehajtásához szükséges eszközökkel. Magyaror-
szágon a regionális funkciókat a központi szint kívánja ellátni a regionális szerep-
lőkkel való szorosabb együttműködés segítségével. A jelenlegi hatalmi-tervezési
rendszerben a regionális (és helyi) szint nem integrálódik az EU politikai (döntési)
terébe, a regionális és helyi intézmények még csak alkupozícióba sem kerülnek.
(Igaz, az „ír sikertörténetnek" sem voltak aktív részesei a helyi és regionális politika
szerepl ői. A helyi politikusok a hivatalos [normatív] kapcsolatokon kívüli utakat
járták, és közvetlenül vették fel a kapcsolatokat külföldi partnereikkel, nem regioná-
lis, hanem probléma- és fejlesztésorientált lobbicsoportokat alkottak.)
A magyar regionalizáció jöv ője kapcsán ma a kulcskérdés az, hogy a Tizenkettek
csatlakozásával jelentős fordulatot vesz-e az EU regionális politikája, és ha csökken a
regionalizáció külső késztetése, akkor megfogant-e olyan vitalitással a regionalizáció
a magyar politikai diskurzusban, hogy önkormányzati régió létrehozásához vezessen.
Az új regionalizáció európai hajtóer ői kifulladni látszanak, és Magyarországon
sem látom, hogy a politikai retorika mögött valós elkötelezettség lenne a decentrali-
zált közigazgatási struktúra megvalósítása mellett. Sokkal valószín űbbnek tartom,
hogyha fordulat áll be az Európai Unió kohéziós (regionális) politikájában, akkor
Magyarországon sem er ősödik tovább a regionalizmus, hanem a mindenkori prob-
lémákhoz leginkább igazodó területi szinten és a legjobbnak tartott eszközökkel
próbáljuk meg kezelni a területi sajátosságokat mutató gondjainkat. Megjegyzem, a
Faragó László: A regionalizmus hajtóerői Magyarországon.
Tér és Társadalom, 18. 2004. 3. 1–23. p.
TÉT XVIII. évf. 2004 s3 A regionalizmus hajtóerői 19
magyar megyei önkormányzatok tényleges cselekv őképessége rávilágít arra, hogy
akár a választott regionális önkormányzatok sem garantálják a decentralizált m űkö-
dést. Egyrészt a megyei önkormányzatoknak alig vannak jogosítványaik, másrészt a
politikusaink nem tekintik a megyéket az elkülönült érdekek érvényesítési színteré-
nek, hanem sokkal inkább a pártpolitikák végvárainak. Úgy gondolom, az ilyen
típusú regionális önkormányzatok nem járulnak hozzá a demokrácia kiteljesítéséhez.
Mint láttuk, a regionalizmus nem új Magyarországon, és valószín ű, hogy az „új
regionalizmus" szándékával ellentétben nem a posztfordista nyitott gazdasági teret
eredményezi, hanem tradicionális értékekb ől és hagyományos módszerekkel épít-
kezik. Így a régiók megerősítése gyakran a regionális határok és az oppozíció lehe-
tőségének a meger ősítését is jelenti, ami ütközhet az új regionalizmus ideológiájá-
val, amely a határok és a (hátrányos) különbségek megszüntetését, a szabad ver-
senyt célozta meg. Az új regionalizmus, mint a gazdasági globalizációs er ők által a
nemzeti kormányok és az er ősödő lokalizmus ellen alkalmazott stratégia fordítva is
elsülhet! Így nem meglep ő, hogy a területi identitás és köt ődés erősítése, a területi
érdekek privilegizálása negatív protekcionalizmusnak, provincionalizmusnak min ő-
sül, így várható, hogy az új regionalizmust kezdeményez ő erők megvonják a továb-
bi támogatásukat.
Az Európai Unióban a decentralizációhoz köt ődő koncepcionális vita a
szubszidiaritás, a föderalizmus és a regionalizmus fogalmai és egymáshoz való
viszonyuk körül forog. Ezen elvek, fogalmak egyértelm űen nincsenek rögzítve.
Schuman és Dolors víziójában az idealizált európai térstruktúra három önkormány-
zati szintet jelent, az önkormányzatit, a regionálist és a nemzeti szintet. Az Európai
Közösség, majd Európai Unió sohasem lett a „régiók Európája", megmaradt a nem-
zetállamok szövetségének, és a döntéshozatal még ma is a kormányközi egyezteté-
sek eredménye. A különböz ő szintű önkormányzatokat képvisel ő Régiók Bizottsá-
gának mind a mai napig csak konzultatív tanácsadói szerepe van. A közösségi jog
nem legitimálja a régiót, még ma is els ősorban, mint a lehetséges strukturális támo-
gatások címzettje jelenik meg. Csak egyirányú — a nemzeti kormányok által közve-
tített — kapcsolat van a szupranacionális intézmények és a régiók között. A
regionalizmus-mozgalom a kilencvenes évek közepén érte el csúcspontját, de azt
követően más fontosabb kérdések kerültek a közös európai politika fókuszába, és az
új regionalizmus háttérbe szorulhat. Az EU 27 tagállamra való b ővülésével még
tovább csökken annak az esélye, hogy a regionális szint nagyobb szerepet kapjon az
EU működésében. A nem fizikai fallal kettéosztott EU-ban országcsoportok és
nemzeti érdekek érvényesítésér ől folyik a vita és egyre kevesebb szó esik a „régiók
Európájáról". A feladat, hogy az „USA Európájából" és a „Szovjetunió Európájából"
létrehozzuk az „európaiak Európáját", háttérbe szoríthatja a szupranacionális diskur-
zusban a nemzetállamokon belüli régiók kérdéskörét. Európa számára a f ő kérdés ma
nem a „régiók Európája", hanem az európai régió helye a világban, a triád harca!
A kohéziós politika reformjáról 2004 márciusáig napvilágot látott információk
alapján a régiók jöv őbeni szerepének tekintetében sok a bizonytalanság, hiányoznak
az EU explicit állásfoglalásai. A retorikában még er ős a területi szolidaritás, de már
Faragó László: A regionalizmus hajtóerői Magyarországon.
Tér és Társadalom, 18. 2004. 3. 1–23. p.
20 Faragó László TÉT XVIII. évf. 2004 s3
kevesebbet lehet hallani, olvasni a regionalizmus érdekében történ ő konkrét lépé-
sekről. Brüsszel els ődleges partnerei ma is a nemzetállamok kormányai, és a Tizen-
kettek csatlakozásával csökken a realitása annak, hogy a régiók szerény szerepköre, a
Régiók Bizottságának a hatásköre er ősödjék. A kohéziós politika területi vetületét,
súlypontját egyre inkább a tagországok jelentik.' 2 A kohéziós politika konvergencia-
prioritásának megvalósítására szánják a Kohéziós Alap, az Európai Regionális Fej-
lesztési Alap és az Európai Szociális Alap pénzeszközeinek 78%-át. A regionális
versenyképesség és foglalkoztatás javítására szánt 18%-os keret jelent ős része is
nemzeti szintű foglalkoztatási programok keretében lesz felhasználva. A NUTS 2-es
szintű régiók kiemelt kezelése halványodik, és újra nagyobb szerephez jutnak a
városok és a falvak, a városias és a rurális (kis)térségek.
A 2004-2006-ra készített magyar Nemzeti Fejlesztési Terv (NFT) kapcsán a
brüsszeli szakértők hangsúlyozták, hogy a decentralizációt folytatni kell, de a gya-
korlatban inkább az átláthatóságra, az ellen őrizhetőségre tették a hangsúlyt, mint
esetleg ezek rovására a regionalizáció er ősítésére. A tervezés el őrehaladtával egyre
fogyott a regionális szempontok, érdekek megjelenítése és érvényesítése. Brüsszel —
nem minden ok nélkül — a regionális szint kiépítésének hiányosságaira hivatkozott,
míg itthon újra beigazolódott, hogy a központi hatalom önként nem ad le jogosítvá-
nyokat. Az elkészült NFT és az ez alapján készült Közösségi Támogatási Keretterv
csak horizontális programokat foglal magában. Nevével ellentétben a maradékelv
alapján „betyárbecsületből" készült regionális operatív program (ROP) is annak
minősíthető. Az NFT és a ROP készítése során érezhet ő volt, hogy az Európai Unió
nem helyez hangsúlyt a régiók meger ősítésére, csak a végrehajtásban szán szerepet
nekik, és hogy a magyar kormánynak sincs olyan regionális jöv őképe, amely mel-
lett elkötelezettséget vállalna, és a köré szervezné a különböz ő cselekedeteit. Az
NFT és különösen a ROP nem alkalmas a hátrányos regionális különbségek mér-
séklésére, végrehajtásuk növelni fogja a már meglév ő területi különbségeket.
Most kezdődik az új generációs nemzeti fejlesztési terv készítése. A munka meg-
kezdésekor kardinális kérdés lenne a régiók szerepének tisztázása, a regionális
intézményrendszer meger ősítése, de brüsszeli tisztségvisel ők újra nem állnak ki a
régiók nagyobb szerepvállalása mellett. A megkérdezettek hezitálnak, nem ritkán
egymásnak ellentmondó válaszokat adnak. A tervezés megkezdésének körülménye-
iből, az illetékes vezet ők nyilatkozataiból arra lehet következtetni, hogy most sem
lesznek önálló regionális szint ű programok, s őt most formálisan sem lesz még csak
egy gesztusérték ű regionális operatív program sem. A jelenlegi regionális intéz-
ményrendszer „bedolgozói" szerepkört kap az új központi tervek készítésében és a
majdani végrehajtásban. A regionális fejlesztési ügynökségek egyre inkább a kor-
mányzati szervezetek dekoncentrált intézményeiként m űködnek, és a regionális
fejlesztési tanácsok önálló döntéshozatala sz űk decentralizált források elosztására
korlátozódik. A brüsszeli és kormányzati hezitálás a regionalizmus eltökélt képvise-
lőinek a hitét is megrengetheti.
Faragó László: A regionalizmus hajtóerői Magyarországon.
Tér és Társadalom, 18. 2004. 3. 1–23. p.
TÉT XVIII. évf. 2004 s3 A regionalizmus hajtóerői 21
Végkövetkeztetés
Az 1990-es rendszerváltás és az Európai Unióhoz való csatlakozásunk nem járt a
területfejlesztés értelmezése és a regionalizáció mozgatórugóit tekintve paradigma-
váltással. A „szocialista" rajonírozási és a magyar körzetesítési, majd
regionalizációs elméletek és gyakorlati próbálkozások nem álltak messze az „euró-
pai új regionalizmus" alapgondolatától. Az „új Európa új térszerkezetet igényel"
gondolat is marxista gyöker ű, hiszen a kapitalista termelési mód változásából vezeti
le az új térszerkezet, az új területi léptékek szükségességét. Mindkét megközelítés a
modern termelési tényez ők területi kereteit látta a régióban, amely egyrészt adott a
környez ő világunkban, így megismerhető és leírható, másrészt úgy gondolták, hogy
ahol nincs, ott regionális intézményrendszert kell kialakítani és beintegrálni az
irányítási rendszerbe. A szocialista teória mindig hangsúlyozta a gazdasági tör-
vényszerű ségek és a tér objektivitását, azokat ható-okként (causa efficiens) tüntette
fel. Az európai új regionalizmus cél-okok (causa finales) elérésének eszközét látja a
régiókban, de a tervezés és a megvalósítás során törekszik a számszer űsítésre, az
eredmények materiális számbavehet őségére.
Ha az EU-t els ő sorban a nemzeti kormányok (európai multinacionális cégek) kö-
zös gazdasági „vállalkozásának" tekintjük, akkor a bels ő térstruktúra alakításánál is
a gazdasági-versenyképességi szempontok az els ődlegesek, amelyek nemzeti és
regionális határok nélküli egységes piac megteremtését kívánják meg. Ebben a
globalizálódó szupranacionális gazdasági hipertérben nehéz megtalálni a gazdasági
indíttatású regionalizáció, a tér-fregmentálás hajtóer őit. Az alulról építkez ő politi-
kai-kulturális regionalizáció éppen e trendek elleni védelmet szolgálhatja, ami
ellentmond az új regionalizmus eszményének.
Mivel a regionalizáció nem egy objektív folyamat, a magyar régiók nem a reálfo-
lyamatok leképezései, hanem politikai (társadalmi) diskurzusban alakuló politikai
intézmények, így szabad akarat függvénye, hogy milyen típusú és hatáskör ű régió-
kat alakítunk ki Magyarországon. A globalizációs er ők jelenleg még nem gondol-
kodnak a hagyományos kislépték ű térkategóriákban, és a regionalizáció továbbvite-
lének EU-s mozgatóer ői is gyengülni látszanak, így elsősorban a hazai diskurzus
(hatalmi harc) eredményétől függ, hogy a jelenleg is meglév ő fejlesztési-tervezési-
statisztikai régiókat integrálni kívánjuk-e a közigazgatási rendszerünkbe. A térszer-
kezet átalakítására irányuló reformok megkerülhetetlen küls ő kényszer nélkül az
elmúlt száz évben elbuktak. Úgy látom, hogy küls ő támogatottság (kényszer) hiá-
nyában a magyar regionalizációs er ők ma sem elegendőek az önkormányzati régiók
kialakításához, egy decentralizáltabb államigazgatás kiépítéséhez. A regionális
önkormányzatok létrehozása csak egy átfogó közigazgatási és államháztartási
reform keretében történhetne meg. E racionalizáció a központi és az ágazati hata-
lom gyengítésével, a megyék megszüntetésével és a kistérségi szint meger ősítésével
is kellene hogy járjon. Ennek ma nem látom realitását, amikor az Európai Unión
belül a feladat a hátrányos megkülönböztetésünk felszámolása, a nemzeti érdekek
érvényesítése, ami egységes nemzeti akaratot és fellépést igényel. A magyar
Faragó László: A regionalizmus hajtóerői Magyarországon.
Tér és Társadalom, 18. 2004. 3. 1–23. p.
22 Faragó László TÉT XVIII. évf. 2004 s3
regionalisták számára nem kis feladatot jelent az elkövetkez ő években, hogy meg-
óvják a regionalizáció eddigi eredményeit, és elérjék, hogy a mai regionális intéz-
mények valós szerepl ői legyenek a területfejlesztésnek. Ennek érdekében csökken-
teni kell a regionális fejlesztési tanácsokban a kormányzati szerepvállalást, növelni
kell a saját hatáskörben szabadon elkölthet ő forrásokat, és regionális funkciókat
kellene ellátni a mai újraelosztó-közvetít ői szerepkör helyett. Ha pedig megmarad-
nak a megyék, akkor a területi önkormányzatok híveinek is van mit tenni, az érdemi
megyei önkormányzati működés megvalósítása érdekében.
Jegyzetek
A történelmi determinizmusból Marxnál sem következik az, hogy a természeti és m ű vi környezet
egyértelm űen meghatározná az emberi cselekvések térstruktúráját. A társadalmasított szubjektumok
egyre nagyobb mértékben maguk hozzák létre életterüket a környez ő világból. E tudatos tevékenysé-
get ideálképek, célok vezérlik.
2
Pl.Sartre és Althusser Franciaországban, Adorno, Benjamin, Marcuse Németorzágban, Della Volpe és
Colletti Olaszországban.
3
Az 1945-ös és 1990-es rendszerváltás is átrajzolta a gazdasági teret, átértékelte a településeket, a
régiókat.
4
Posztmodern iróniával mondhatnám, hogy ma mindenki megírhatja Weber, Marx stb. „utánzatát",
művészettörténeti értelemben historizáló változatát, ami összességében nem valami eredend ően újhoz
vezet, de mindenképpen plurálisabb, eklektikusabb nézetrendszerhez. Jameson (1991) a termelési mód
változásának helyébe a kés ő kapitalizmus kulturális logikáját állította, mint új téralkotó folyamatot.
5
Annak ellenére, hogy Soja leírja (Soja 1989, 189), hogy a regionális megközelítés lehet alkalmas a
helyi és a globális szint közötti közvetítésre, szintetizálásra, véleményem szerint könyvének egésze
mégis azt sugallja, hogy nagyobb jelentőséget tulajdonít a nagyvárosoknak, és a régiókat is els ősorban
mint nagyvárosi agglomerációkat, térségeket értelmezi.
6
E folyamatban 1983 óta kiemelked ő szerepet játszott az MTA Regionális Kutatások Központja. Az ott
dolgozókhoz kapcsolódik az oktatásban, a tudományban, a szakirodalomban e problémakör önálló
megjelenítése és elfogadtatása.
Természetesen vannak esetek, amikor valamilyen cél érdekében szigorú területi határokra van szükség
(pl. EU küls ő határai), de egy gazdaságfejlesztést segít ő intézmény esetében ezek kevésbé fontosak.
8
Hajdú (2001) Magyarország közigazgatási földrajza cím ű könyvében részletesen bemutatja a magyar
államterület térszerkezeti felosztásának történeti alakulását.
9
Pl. Benisch Artúr, Hantos Gyula, Magyary Zoltán, Prinz Gyula elképzelései.
io
Hajdú (2001, 156) szerint „Ennek egyértelm űen az az oka, hogy a kormányzat fenn kívánta tartani az
államterület revíziójának az igényét, mégpedig jelent ős részben történeti jogokra hivatkozva, így az
országon belül nem változtatta meg radikálisan a történeti megyerendszert." Tehát a változtatásoknak
külső politikai okai voltak, majd az elmaradó reformok bels ő politikai okokra vezethet ők vissza.
Ide sorolom a regionalizáció alátámasztását szolgáló kísérletek közül azokat, amelyek a gazdasági
folyamatokban, klaszterekben vélik felfedezni a régiók kialakításának indokait, és ennek megfelel ően
a gazdaságfejlesztéshez kötik azok funkcióit.
12
Ez eredhet az eddigi kohéziós politika tanulságaiból is, mivel a regionális különbségek mérséklésében
szerényebb eredményeket lehet elkönyvelni, mint az országok közötti különbségek mérséklésében. De
jelentheti annak belátását is, hogy a régiók nem váltották be az új neoliberális politika végrehajtásában
hozzájuk fűzött reményeket. Az irányítás bürokratikus szempontjai is az egyszer ű sítés mellett szólnak.
Faragó László: A regionalizmus hajtóerői Magyarországon.
Tér és Társadalom, 18. 2004. 3. 1–23. p.
TÉT XVIII. évf. 2004 s 3 A regionalizmus hajtóerői 23
Irodalom
Castells, M. (1999) Grassrooting the space of flows. — Urban Geography. 4.294-302. o.
Dear, J.M. (2000) The Postmodern Urban Condition. Blackwell Publishers, Oxford.
Faragó L. (1991) Posztmodern: a modernizáció kritikája avagy új kihívás. — Tér és Társadalom. 4.1-16. o.
Faragó L. (2003) A tér kép egy olvasata és a „területi" tervezés. — Tér és Társadalom. 1.19-40. o.
Foucault, M. (1991) A diskurzus rendje. — Holmi. 3.7.686-889. o.
Fürst J. (1954) A regionális tervezés általános kérdései. Felsőoktatási Jegyzetellátó Vállalat, Budapest.
Goodman, R. (1979) The Last Entrepreneurs: America's Regional Wars for Jobs and Dollars. Pantheon,
New York.
Hajdú Z. (2001) Magyarország közigazgatási földrajza. Dialóg Campus Kiadó, Budapest—Pécs.
Harvey, D. (1990) The Condition of Postmodernity. An Enguiry into the Origin of Cultural Change.
Blackwell, Oxford.
Illés I. (2001) Régiók és regionalizáció. — Tér és Társadalom. 1.1-23. o.
Jameson, F. (1991) Postmodernism, or the Cultural Logic of Late Capitalism. Duke University Press,
Durham.
Kant, I. (1981) A tiszta ész kritikája. Akadémia Kiadó, Budapest.
Keating, M. (1998) The New Regionalizm in Western Europe. Territorial Restructuring and Political
Change. Edward Elgar, Cheltemham, UK.
Koloszovszkij, N.N. (1969) Teorija ékonomicseszkogo rajonirovanija. Goszpolitizdat, Moszkva.
Krajkó Gy. (1987) A Szovjetunió gazdaságföldrajza. Tankönyvkiadó, Budapest.
Lefebvre, H. (1991) The Production of Space. Blackwell, Oxford.
Massey, D.—Jess, P. (eds.) (1995) A Place in the World. Oxford University Press, Oxford.
Paasi, A. (2001) Europe as a social progress and discourse. Considerations of place, boundaries and
identity. — European Urban and Regional Studies. 1.7-28. o.
Searle, J.R. (2000) Elme, nyelv és társadalom. Vince Kiadó, Budapest.
Soja, E.W. (1989) Postmodern Geographies. The Reassertion of Space in Critical Social Theory. Verso,
London.
Szjomuskin, A.T. (1977) Problemü territorial'nogo upravlenija ékonomikoj. Ékonomika, Moszkva.
Varró K. (2004) A tér, mint diszkurzív termék. — Tér és Társadalom. 1.73-91. o.
THE DRIVING FORCES OF REGIONALISM IN HUNGARY
LÁSZLÓ FARAGÓ
Nowadays a quite actual question is how to carry on the Hungarian regionalization. This
study aims to assist in the establishment of the decision by discussing the ideological and spatial
theory basis of regionalization, and by the evaluation of the European new regionalization and
the Hungarian practice. It proves that the base of the actual dominant view is materialist, Marxist
and neoliberalist. In this aspect the transition of 1990 did not bring about paradigm changes in
this field. Facing this opinion we recognize the decisional nature of developing regions but
current processes lack the imperative material or real factual fundaments.
Thus it is necessary to develop an alternative ideological founding and the use of a practical
approach. When discussing the Hungarian relations the study shows the nationalistic cultural
bases of the Hungarian regionalization do not exist since Trianon treaty. There is no reason
even by the spatial dimension of the actual economic processes to establish regions below
national level. In Hungary regionalization occurs mainly in scientific and political
discussions. The driving-force is not the establishment of more efficient and democtratic
state-strucutre, and the autonomous regional political environment, but in the highest degree
the external European Union pragmatist factors. According to the author the "European new
regionalism" has started to blown, and it is doubtful that without European Union support the
inner impulsive forces will be able to carry on the regionalism, which will be decided by the
power fight of non equal bodies.