Tér és Társadalom 2. évf. 1988/2. 77-82. p.
77
amikor is 1990-ben a polgárok nemcsak szavazatukat adják képvisel őikre, de megis
kérdezik, hogy az eltelt öt esztend ő alatt hogyan teljesítették közérdek ű megbízatá-
sainkat. S erre a választ, mi nem, csak az elöljárók tudják megadni. Ha meg tudják
adni.
ANDRÁSFALVY BERTALAN:
NÉPHAGYOMÁNY ÉS ÖNKORMÁNYZAT*
Az önkormányzatnak, a helyi érdek-képviseletnek, a közéletnek legfontosabb
és nélkülözhetetlen feltétele a kényelmetlen, fáradságos és nem is veszélytelen szere-
pet, munkát vállaló ember. Ez az önkormányzatnak, a közéletnek a „sine qua non"-ja.
A néphagyományt én sokévszázados tapasztalat-tárnak tekintem, melynek
sok mondanivalója, tanácsa lehet mai és jöv ő életünk berendezéséhez és így igen sok
tekintetben tanulhatunk t ő le az önkormányzat megvalósítását, annak mikéntjét il-
letően is, de most csak azt ragadom ki bel ő le, ami arra vonatkozik, hogy hogyan tud-
ta egy egy közösség biztosítani tagjainak ragaszkodását, köt ődését sz ű kebb hazájá-
hoz, szülő földjéhez, ezen keresztül sz ű kebb közösségéhez. A hagyományos m űvelt-
ségnek milyen módszerei, intézményei voltak, amelyek megteremtették, közvetítet-
ték a köt ődés létrejöttéhez szükséges ismereteket, az együttes élmények alapján lét-
rejött érzelmeket és mindezekb ő l él ő akarati köt ődést, vállalási készséget, közéleti-
séget. Kétségtelen ugyanis, hogy az érzelmi köt ődések és élmények kialakításához
először ismeretekre van szükség. Az ismeret-szerzés módja maga is már több, mint
ismeretek elsajátítása; van racionális ismereteken túlmen ő érzelmi megismerés is, de
ez is tényleges ismereteken alapszik. Az ismeret tesz képessé arra, hogy egyáltalán
érzelmi köt ődés, szeretet támadjon fel az egyénben. Az ismeretek mennyisége és
min ősége egyszer ű en megteremti a megismert szeretetét. Végs ő soron nem azért
szereti valaki szül őföldjét vagy szüleit, mert tárgyilagosan lemérte min őségüket,
erényeiket és szépségüket és ezután döntött, hanem azért, mert ismeri, nagyon ismeri
azt és ő ket.
A közösségi akarat, az önkormányzat, az érdekvédelem nem úgy jön létre,
hogy egy faluban él ő 200-300 ember összefog és egy akarattal és szájjal kijelenti
szándékát, kívánságait vagy sérelmeit, hanem úgy, hogy van egy elkötelezett ember
közöttük, aki megfogalmazza a többi érdekét és véleményét, kimondja akaratukat és
harcol érte. A nem választott, hanem kijelölt, a delegált hatalom, a „nagy hatalom"
*A szerkesztő ség azzal a megjegyzéssel teszi közzé Andrásfalvy Bertalan felszólalását, hogy vélemé-
nye több pontban eltér a szerz őétő l. Szívesen adunk helyet a témában más nézeteknek is.
ANDRÁSFALVY BERTALAN:
NÉPHAGYOMÁNY ÉS ÖNKORMÁNYZAT
Tér és társadalom 2. évf. 1988/2. 77-82. p.
78
helyi képvisel ője nem veszi észre benne a közösség akaratát és képvisel őjét, nem is
akarja, hiszen az eleve megkérd őjelezi az ő szerepét, hanem csak izgága rendbontót
lát benne. Hamar kész a címkével is, hogy azt a homlokára ragassza és leüthesse érte a
fejét: forradalmár — vagy ellenforradalmár, — mikor mi az id őszer ű. Lázító, reakciós,
ilyen-vagy olyan bérenc, destruktív, demagóg stb. — van ilyen jelz ő bőven, csak ki
kell választani a leghatásosabbat. Mikor aztán a zsandárok leütik a megbélyegzett
fejét, jelentheti a h ű bérúrnak: helyreállítottuk a törvényes rendet, a hatalom saját
védelmére kialakított törvények szerinti rendet. 1
A helyi közösség legfontosabb kifejez ője és egyben megnyilvánulása — a
saját terület. A hagyományos népi társadalomban a falu, a falu földje, határa. A pa-
raszti közösség számos szokása, intézménye biztosítja határainak megismertetését
és azok szent voltát. A határ szavunknak kett ő s értelme van; jelenti magát a területet
és jelenti annak határát. Más nyelvekben is hasonlóan van, pl. a német nyelvben: Mark,
Markung, Gemarkung — mindkét fogalmat jelölheti.
A paraszti életforma, mely szorosan kapcsolódik a természeti környezet egy
meghatározott részéhez, hiszen közvetlenül az él ő természettel harcolva és azzal
együttm ű ködve teremt javakat, már korán megismertette közössége tagjaival a szü-
lő föld, a falu, a javak termelésére, elsajátítására rendelkezésre álló határt és határait.
A szülő k igen korán, már a kiskorú gyermekeket is elvitték magukkal ki a határba
kapáláskor, szénagy űjtéskor, szüretre a sz ő lő be, az erd ő be fáért, gombát vagy gyü-
mölcsöt gy ű jtögetni, vagy aratáskor ki a tarlóra. Nem tehettek mást sokszor, nem
volt kire hagyják a gyermeket, de ez a kényszer űség nyereséggel is járt: korán meg-
ismerte a gyermek a határt.
Az elkülönözések el őtti idő ben, amikor még a földesúr nem sajátította ki
magának a jobbágyokkal egykor együtt, közösen használt erd ő ket, berkeket, halá-
szó vizeket és más földm ű velésre alkalmatlan felületeket, a falusiak még jobban is-
merték határukat, környez ő világukat. A fiúgyermek már zsenge korban legeltette a
rája bízott sertéseket, juhokat, marhákat vagy lovakat a falu kijelölt és megismert
határai közt szabadon, eljártak az öregekkel halászni, madártojásért felverni a náda-
sokat, gyógyító növényekért az erd ő ket, így nem csak minden részletét megismerték
a falu földjének, hanem számtalan élmény is belekötötte emlékezetükbe azt. Nevén
ismerte a határ minden pontját, ismerte a hely- és dül ő nevek eredetét magyarázó tör-
téneteket és mondákat, ő seinek itt hagyott egykor volt birtokait, tanyáit, halászó
vagy vadászó helyeit, életük helyhez köt őd ő eseteit. A helynév-magyarázó mondák a
táj megismerését m ű vészi alkotások erejével mélyítették a fiatalokban, mint a tör-
ténelmi regények is m ű vészi er ő vel ismertetnek meg egy korral, múltunk egy egy
részletével. Mindezeken kívül évenként, vagy két-három évenként, húsvét táján, ta-
vasszal, ünnepélyesen végigjártatták a fiatalok a határon, a határjelek megismerteté-
sére, igénybe véve erejüket a jelek megújításában, a források megtisztításában, hidak,
utak, révek javításában, a legel ő k tüskéjének, káros gyomjának kiirtásában. Ez volt a
határjárás, vagy határkerülés, melyhez sokféle színes és bonyolult ünnepi szokások
sora kapcsolódott és maradt fenn szinte a mai napig is nyelvterületünk különböz ő
pontjain. Nagyon szép, részletes leírásaink vannak Erdélyb ő l, a Nyárád-mentér ő l
és a Kis-Küküll ő völgyébő l. Ez a határjárás kapcsolatos volt a fiatalok, els ősorban a
legények felavatási szertartásaival is. A határjárók megválasztották az egésznapos,
ANDRÁSFALVY BERTALAN:
NÉPHAGYOMÁNY ÉS ÖNKORMÁNYZAT
Tér és társadalom 2. évf. 1988/2. 77-82. p.
79
vagy kétnapos „rendezvény" tisztségvisel ő it, a királyt, a bírót, a csapókat, cs ő szöket,
hirnököket, — néha a legöregebb falubéli emberek közül került ki a király vagy a ki-
rálybíró, — és a felavatandó fiataloknak mindenféle feladatokat osztottak ki. Pl. ki-
küldték ő ket el ő re egy határt ismer ő vezetésével, hogy újítsák meg a határhalmokat,
vagy rakjanak arra tüzeket s ezeket meg is kellett védeniök az id ősebb legények roha-
ma ellen. Az elöljáróság azonban sohasincs teljesen megelégedve az ifjak teljesítmé-
nyével, ezért a bíró vagy király különféle büntetéseket szab ki, legtöbbször a vétke-
seket a határos, határhalmon megcsapják, elverik a fenekét, vagy kezét-lábát meg-
fogva, hozzáverik. Tréfás játék, versengés folyik a két vagy három falu határjárói
közt, akik párhuzamosan vonulnak a határok mentén vagy összefutnak a hármas
határnál. Találós kérdéseket tesznek fel egymásnak, megpróbálják a másik falu óvat-
lan határjáróját áthúzni a határon, hogy aztán mint határsért őt elítélhessék megcsa-
pásra stb. A hosszú, eseményekben gazdag határjárás estig elhúzódhat, de a vissza-
térő ifjakat, akik zöld ágakat hoznak magukkal a leányos házak feldíszítésére, már
várják a leányok és a hajnalig tartó táncmulatság. Másutt hajnalban járnak végig a le-
gények a leányos házakon, a délutáni mulatságra hívni a leányokat, ez a hajnalozás
vagy didergés. Ez az ünnepi határjárás a maga tréfáival, vidám szertartásaival egyben
tudatosította, megismertette a határ minden részletét, bevonta az ifjú legényeket a
közösségi életbe, a közösben a közért végzett munkába és ünnepélyesen elismerte
ő ket a közösség új tagjainak, élményt adva a közösségb ő l és annak határairól.
A határjárás maga szépen példázza, jelképezi a falu közösségi tudását, is-
mereteinek összegezését. A határjáró menetet mindig az az ember vezeti, akinek saját
földje, rétje, erdeje, sz ő l őjének a határa egyben a falu határát is képezte. A saját föld-
je határát mutatta meg, és a sok saját határból megrajzolódott a közös határ, az egész
falu határa. Mert a határvonalat, mely 25-30 km hosszú is lehetett, senki sem ismeri
pontosan mindenhol, de mindig az vezette a többit, akinek ott a saját határa közös
volt a faluéval. Nincs tanúság nélkül e párhuzamban az, hogy csak az érezheti magáé-
nak egy falu határát, akinek abban saját határa is van, nem nincstelen, jogtalan tagja
közösségének.
A határjárásokról, különösen vitás esetekben, már a középkorban készültek
jegyz ő könyvek. Ezek nem térnek ki a határjárás lefolyásának részleteire, de röviden
leírják a határ futását és e határjeleket és mindig megemlítik azt, hogy itt vagy ott,
ennél vagy annál a határjelnél kit csaptak meg, nyertek meg emlékezet okából.
A határvonal szent volt, mágikus er ő vel rendelkezett, láthatatlan falként
védte a közösség területét. A határvonalba temették el az er ő szakos halállal kimúl-
takat, a kivégzetteket, a kereszteletlenül meghaltakat, az ismeretlen, határban talált
halottakat. Arra is vannak szép írásos feljegyzések, hogy azokat is a határra temették
el, akik nem a faluban születtek, de a faluban haltak már meg mint bevándorlók, jö-
vevények. Csak egyetlen szép példát egy baranyai határjárás jegyz ő könyvéb ő l, 1760-
ból. Ekkor Pócsa és Virágos közti határvitában MIKES JÁNOS 60 éves volt uradalmi
ispán elmondta, hogy a szelíd cseresznyefánál hármas határ van. A fát a régi pócsai
földházakban lakott Ugaresics nev ű rác oltotta be, aki rác szokás szerint odatemette
el a fiát. Ugyanis a rácok, — f ű zi hozzá magyarázatul — ha valaki nem lakott a halála
elő tt egy évig abban a helységben, ahol meghalt, azt „nem temetik közönséges temet ő
helekre, hanem a határra szokták temetni."2
ANDRÁSFALVY BERTALAN:
NÉPHAGYOMÁNY ÉS ÖNKORMÁNYZAT
Tér és társadalom 2. évf. 1988/2. 77-82. p.
80
A falu határa kicsiben megismétli és tükrözi nagyobb közösségek, birodalmak
rendjét. Jól ismerjük azt a rendet, hogy a nagy nomád birodalmak, de még honfoglaló
ő seink is, az újonnan csatlakozott vagy meghódított népeket a hadsereg el ővédjeivé
tették a háborúban, békében pedig a határok védelmére telepítették le ő ket határ-
őrökként.
Számos feljegyzés tanúskodik arról is, hogy az egymással civódó, harcoló
falvak összet ű zésekor a gyengébb fél saját határa mögé húzódott, ahol bátorságosan
védekezhetett, erkölcsi fölényre tett szert; amit az ellenfél is respektált.
A falvak határai meglep ő állandóságról tanúskodnak. A török háborúk so-
rán elpusztult magyar falut újra benépesít ő szerbek, majd azok távozása után ér-
kező németek pontosan ugyanazokat a határokat szállják meg, tartják meg, mint
amelyek a honfoglalás utáni századokban egykor kialakultak. A király nem felmért
területeket, hanem falvakat adományozott, ezért a földesuraknak is érdekében
állt a határok állandó megújítása, ismerete a jobbágyok által. A 18. század közepén
sok baranyai és tolnai földbirtokos kerestette meg adománybirtokként kapott fal-
vainak határát jól ismer ő egykori szerb lakosokat, akiket a Rákóczi szabadságharc
idején a Dráván túlra ű ztek. A helyszínre hívott öreg emberek a határjelekre állva
esküvel er ő sítették meg vallomásaikat, melyben nemegyszer megemlítik azt is, hogy
gyerekkorukban ezeken a határjeleken megcsapták ő ket.
SÓVÁRI GIZELLA szép filmjének, melyet a határmenti, többszörösen hát-
rányos helyzet ű településekrő l, azok elhalásáról készített, bevezet őjében szólt arról
a beláthatatlan jelent őség ű veszteségrt ő l, melyet ez az elnéptelenedés okoz. Megértem
aggodalmát. Uralkodóink 1000 esztend ő n keresztül er ősítgették országhatárainkat
azzal, hogy oda telepeseket küldtek. A többszörösen hátrányos helyzet akkor is fenn-
állott a határmentieknek, ezért ezt ellensúlyozandó, kiváltságokat adott nekik.
Ennek az országnak nincsenek nagy energia és nyersanyag tartalékai. Két
forrása maradt, és ez nem is akármilyen: a földje és napfénye. A földet és a napfényt
azonban csak az ember tudja hasznosítani, értékké átalakítani. A falvak megszünésé-
vel elköltözik a helyszínr ő l az ember, aki a földet és a napfényt kamatoztathatná.
Mindenki jól tudja azt, mit jelent ma az ellátásban és a magyar népgazdaságnak a ház-
táji, a kisüzemi, egyéni gazdálkodás. Bizonyos terményeket, a legkedvez ő bb fek-
vés ű földeken a nagyüzem nagy eredményekkel tud termelni, költséges gépesítéssel,
kémiai anyagok, véd őszerek és m ű trágyák tömegének felhasználásával. Ezek a jó mi-
nőség ű földek is gyorsan romlanak, a kemizálás tönkreteszi a talajszerkezetet, az egy-
oldalú monokulturális termelés utat nyit a leromlásának, lesodródásának, a talajba
került vegyszerek megmérgezik a talajvizet és a kutakat. Hasonlóan kihasznált te-
rületek belátható id ő n belül használhatatlanná váltak pl. az Egyesült Államokban és
évenként több ezer hektáron kell felhagyni a termeléssel. Sz ű k és bű nös az a közgaz-
dasági szemlélet, mely nem gondol a távolabbi jöv őre, és nem gondol e határmenti
területekre, a hátrányos helyzet ű kisfalvakra és azok népére. Ezek a falvak el fog-
nak pusztulni maguktól, nem kell azokat felszámolni, mondta itt egyik el őadó. Sz ű k,
nem elég magasról nézett, nemzeti érdekeket hosszabb távon figyelembe nem vev ő
szemlélet, közigazgatási gyakorlat, törvényalkotás és gazdasági szabályozás teszi
tönkre, pusztítja el ő ket, nem maguktól mennek tönkre, néptelenednek el! Töredé-
két sem kapják a nemzeti jövedelem újraosztásából, mint a f őváros lakói, pedig a
ANDRÁSFALVY BERTALAN:
NÉPHAGYOMÁNY ÉS ÖNKORMÁNYZAT
Tér és társadalom 2. évf. 1988/2. 77-82. p.
81
többévszázados gyakorlat szerint, legalábbis ezt tették királyaink, a többinél több
kiváltságot, kedvezményt érdemelnének, — az egész nemzet, vagy ha tetszik, nemzet-
gazdaság érdekében. Csak közvetlenül az ember, és nagyobb részt a háztáji, a kisgaz-
daság fogja ellátni az országot gyümölccsel, zöldséggel, különféle állatokkal és állati
termékekkel. Baranyában az elmúlt években teljes term őerő ben lévő almásokat és
körtéseket vágtak ki többszáz holdon, mert nem volt kifizet őd ő. A lakosság pedig,
a szegényebbje különösen, nem jut hozzá a gyümölcshöz, ami néptáplálékból csemege,
fény űző ráadás lett. 3
A közgazdasági számítások fontos tényez ő je a gyakran ésszer űtlennek ítélt
emberi magatartás. Az 1828-as országos összeírásnál végeztek olyan számításokat, mi-
szerint kimutatták hol milyen mértékben eredményes vagy ráfizetéses a parasztság
munkálkodása. E szerint a számítás szerint a baranyai Hegyhát számos falujában a
parasztok ráfizetnek a gazdálkodásra. Száz évvel kés ő bb ugyanezekben a falvakban
az egy adott területegységre számított tiszta jövedelem több volt annál, mint amit
az 1828-ban legeredményesebben gazdálkodó falvak produkálni tudtak a megye ke-
leti felében. És nem természetes folyamat eredménye volt az, hogy egy pesti elvtárs
vagy doktor úrnak lehet háza a Rózsadombon, három szintes nyaralója a Balaton
partján és még kis sz ő l ő je, gyümölcsöse valahol másutt, de egy TSz-tag parasztnak
nem lehet több helye a háztájinál, pedig ő az, aki értéket termel a földb ő l, a nagy-
üzemben és otthon is — az egész ország számára. Minden olyan folyamat, mely ezt a
termel ő munkát gyengíti, nem természetes, hanem b ű nös manipuláció. Ilyen gazda-
sági mutatókat és rendez ő ket csak azok alkothatnak, akiknek hiányos ismereteik
vannak a szükséges köt ődésekhez, akik nem köt ődnek sehová. Mert a köt ődésnek
szigorú sorrendje van.
Család, szül őföld, annak sz ű kebb közössége, a falu, vagy város, kistáj, megye,
országrész, ország. Nem lehet átugrani ezt a rendet. Az lesz elkötelezettje az ország-
nak, aki ismeri és elkötelezettje a maga sz ű kebb szül ő földjének, helyi közösségének
is. A néprajz tanulsága szerint a sz ű kebb helyi közösség és az országhoz, néphez kö-
tő közösségi tudat között van egy fontos közbüls ő köt ődés, melyet régebben éppen
a hagyományos m ű veltség azonossága határozott meg; ez a néprajzi, táji csoporthoz
köti az egyént. Például itt Baranyában és Tolnában az egyik leger ősebb ilyen össze-
tartozási, népcsoport-öntudattal a bukovinai székelyek rendelkeznek, akik 1945-ben
kerültek a Dél-Dunántúlra. Az 1960-as években kezembe került egy kézirat, melyet
a századfordulón Dévára került bukovinai székely csoport egyik tagja, László János
írt. Ennek az egyszer ű földm ű ves-embernek a kezébe azért került a toll, mert 1922-
ben egy magyarellenes progromban nyomorékká verve nem tudott tovább a földjén
dolgozni, testi munkát végezni. 9 gyermeke volt. Tehetetlenségében elkezdte nyo-
mozni népcsoportjának múltját, hogyan kerültek azok ide Dévára Bukovinából, és
hogyan honnan kerültek ősei Bukovinába. Ebben a nyomozásban eljutott — nem
személyesen, hanem leveleivel — a Bécsi Hadilevéltárig, ahol összeírásokat talált a
Mádéfalvi Veszedelemkor, 1764-ben Székelyföldr ő l elmenekültekr ő l, a kés őbbi buko-
vinai telepesekrő l. Ebben a történelmi nyomozásban senki sem támogatta a tanultak
közül, de a gyógyszerekre félretett pénze sem volt elég a postaköltségek kifizetésére.
Egyetlen ember akadt Déván, aki maga is egy népcsoport elkötelezettje, és azért ál-
dozatokat és börtönt is viselt képvisel ő je volt, egy ügyvéd, akit úgy hívtak: Gróza
ANDRÁSFALVY BERTALAN:
NÉPHAGYOMÁNY ÉS ÖNKORMÁNYZAT
Tér és társadalom 2. évf. 1988/2. 77-82. p.
82
Péter. Ő fizette ki László János kutatásainak posta-költségeit és más segítséget és jó-
tanácsot, biztatást is adott hozzá. László János felel ősséget érez szétszóródott roko-
nai, csoportbeliei iránt. A kézirat végén, amikor hírt ad a Brazíliába és Kanadába ki-
vándorolt bukovinai családokról felteszi a keser ű kérdést; hát ezekkel ki fog tör ődni,
ezekért ki a felel ő s?
Levonhatjuk ebb ő l is a tanulságot: az elkötelezett ember, aki ismeri saját né-
pének értékeit, tudja csak megbecsülni a másik népet, és a másik népért, csoportért
küzd ő , elkötelezett embert. A sz ű kebb közösséghez, földhöz, néphez való köt ődés
nem választja szét az embereket, még azokat sem, akik más néphez köt ődnek, hanem
ellenkez ő leg, összeköti. Az elkötelezett ember a teljesebb ember, aki képes elfogadni
és megérteni a másikat, a többszín ű séget, a pluralizmust, a demokráciát. Csak ez tud
gondolkodni emberiségben is, nem a köt ődést nem ismer ő , azt vállalni nem akaró, csak
a maga hasznát, el ő menetelét keres ő ember.
A néphagyomány tapasztalat-gy ű jtemény. Arra tanít, hogyha demokráciát,
közéletet, önkormányzatot akarunk, akkor nagy súlyt kap a köt ődést adó helyis-
meret, honismeret, néprajzi ismeret, történelmi ismeret, e tudományoknak az okta-
tása. Az ismeretek közvetítéséhez szükséges el ő mozdítani a helyi közösségek formáló-
dását, melyek keretében az ismeretek élménnyé, közös élménnyé formálódhatnak;
közös ünneplés, ünnepi együttlét, szórakozás ismerteti meg a szül ő föld belső és külső
határait, tartományait, hogy így köt ő dések teremjenek, elkötelezettség születhessen,
önkormányzat jöjjön létre, közélet legyen. Akkor dönthetünk majd okosan, nem
sz ű k látókör ű en, hanem nemzetben és hosszú távon gondolkodva országos ügyekben
is. Mert különben, -- BETHLEN Miklós szép szavaival — „megrohad a nevünk utódaink
szájában".
JEGYZETEK
1. Levéltárakban és él ő emlékezetben is megtaláljuk névszerint azokat a parasztembereket,
akik az úrbéri elkülönözési perek idején magukra vállalták falujuk képviseletét, gyalog
megjárták többször Bécset és Pestet, nem egyszer önzetlen harcuk költségeire ráment
minden vagyonuk és börtönbe is kerültek.
2. Baranya megyei Levéltár: Bólyi uradalom iratai. 11. cs. 1489. A kérdést részletesen ki-
dolgozta Takács Lajos: Határjelek, határjárás a feudális kor végén Magyarországon. Bp.
1987.
3. Andrásfalvy B. 1964.: Duna menti gyümölcsöskertek. Dunántúli Tudományos Gy űjtemény
53. Bp.