Tér és Társadalom 2. évf. 1988/1. 67-78. p.
TÓTH TIBOR
MUNKAMEGOSZTÁS ÉS TELEPÜLÉSHÁLÓZAT
Történeti és településgazdasági vizsgálatok hosszú-hosszú során át vezetett az
út addig a meggy ő z ődésig, hogy a nem urbánus gazdasági nagyrégiók modernizálásá-
nak talán az egyik legfontosabb feltétele a falusias településhálózat megváltoztatása.
A vizsgálatok felületességének, a falusias társadalommal kapcsolatos, részben liberális
gyöker ű , XIX. századi el ő ítéleteknek tudható be az, hogy az elkerülhetetlen változ-
tatások célrendszere esetenként abszurd volt, az eszközök alkalmasint embertelenül
alkalmatlanoknak bizonyultak. Volt id ő , amikor a falu, az agrárágazat a városiasodás,
az iparosítás mérhetetlen t ő keigényének kiszolgáltatott gyarmat volt, és semmi sem
állta útját annak, hogy bizonyos szakaszokban elkerülhetetlen agrárolló politikai
eszközként ne váljon szakszer űtlen nyíróoltóvá. A jelz ő — „politikai" — szerepét
Nagyon nyomatékosan szeretném hangsúlyozni. Ennek oka az, hogy míg általában
az agrárolló meglétét bizonyos növekedési pályák esetében elkerülhetetlennek tar-
tom, a magyar gazdaságfejl ődés bizonyos szakaszaiban jelentkez ő társadalmi-poli-
tikai infiltrálódást viszont súlyos hibának. A t ő keigény ciklikusan m ű köd ő kielégít-
hető sége szükségképpen jár együtt azzal a központi törekvéssel, hogy az er őforrás
hiányokat nemzeti kereteken belül a t ő kék ágazatközi allokációjával pótolják. A nem-
zeti keretek között elképzelt szerves fejl ődés take of-ja szükségszer űen az agrárt ő kék
elvonása lehet. Az eszköz teljes „hatékonyságához" persze magának a rendszernek
az átalakítása szükséges, elkerülhetetlen a termel őeszköz-, a t ő ke- és munkaer ő piac
lehet ő leg gazdaságpolitikai eszközökkel való szabályozása. A közhatalom szerepé-
nek ily módon elkerülhetetlen felértékel ődése, találkozva esetleg a vezetés alacsony
gazdaságpolitikai kulturáltságával, rossz szubjektív beállítódásával, ideológiai orto-
doxiájával, akárcsak a részleges társadalmi kontroll hiányával, az agrárt ő kék ágazat-
közi allokációjára épül ő „eszközcsomagot" meghatározó politikai intézményrend-
szerré változtathatja, természetesen a gazdaság és a társadalom beláthatatlan kárára.
(A kérdést csak futólag ismer ő olvasó számára is elégséges talán, ha az 1920-as évek
második felének a „szocialista eredeti felhalmozásról" szóló vitáira, vagy az MDP
Központi Vezet ősége 1953. júniusi határozata körüli gazdaságpolitikai gyakorlatra
colékeztetek.)
Ezel ő tt másfél-két évtizede átalakult a gazdaságpolitikai eszközhasználat, a
özvetlen politikai elemek jelent ősége valamelyest csökken, ezek helyére az agrár-
térségekre csak korlátozottan érvényes gazdasági elvek korlátlan és következetes
érvényesítése lépett. A gazdaság egy részében, f ő ként a profitszféra ipari és kereske-
delmi szeletében érvényes méretgazdaságossági szempontokat parttalanná téve, kiala-
kult a településhálózati fejlesztési koncepció, különös történeti és társadalmi kép-
TÓTH TIBOR
MUNKAMEGOSZTÁS ÉS TELEPÜLÉSHÁLÓZAT
Tér és Társadalom 2. évf. 1988/1. 67-78. p.
68
telenségként hivatalos rangot nyert a „szerepkör nélküli falvak" megjelölés, a pro-
fitgazdaság vállalati szempontjai szerint szabályozódtak a társadalom-gazdaság non-
profit jelleg ű, az élet min ő ségét meghatározó szerkezetei. Körzetesítettük az iskolá-
kat, a tanácsokat, centralizálni kezdtük a társadalmi fogyasztást, s a gazdaságosság
révületében költségvetési megtakarításként üdvözöltük az ily módon méginkább má-
sodrangúvá váló falusi állampolgárok vállára helyezett társadalmi költségeket.
E korszak igazi nagy „találmánya" a településhálózati hierarchia volt. Tör-
ténetileg a magyar gazdaság igazából sohasem találkozott a piaci mechanizmusok
közvetlen szabályozó szerepével, e mechanizmusokat sok, a fentebb is írt ok miatt
gyakran és szívesen pótolták a centrális intervenciók eszközeivel. Ezek az eszközök
részben szorosan hozzájárultak a települési rendszer adottságainak kialakulásához,
s aligha volt remélhet ő az, hogy egy újabb, ráadásul hierarchikusan szervezett esz-
közrendszer a célszer ű átalakítást kívánatosan oldaná meg. Ma már tudjuk azt, hogy
a gyéren megfogalmazódó s esetenként nagyon türelmetlenül kezelt kételyek nagy-
részt jogosak voltak. A folyamatok által okozott gazdasági károkat csak a társa-
dalmiak múlták felül.
Nem lehet kétséges az, hogy az elkövetett hibák nagyrészt az átalakítandó
rendszer fogyatékos ismeretéb ő l fakadtak. Meghökkent ő az a felh őtlen tájékozatlan-
ság, amely a kérdésben illetékes, egyébként kit űn ő jogász, közgazdász, geográfus
szakembereket jellemezte. Az általuk készített idevágó munkák mindegyike tartalmaz
történeti mozzanatokat, ezek összefoglalása jelenti a mindenkori formás bevezetést.
De hogy a településhálózati infrastruktúra történetisége a maga totalitásában az
egész szemléletet meghatározná, erre alig akad példa. Más kérdés természetesen az,
hogy a problémával foglalkozó történészek vajon rendelkeznek-e olyan interdisz-
ciplináris vonzódással, amely ő ket legalább az út felének megtételére képessé tehetné.
A leltár itt sem megnyugtató. Úgy vélem, hogy hosszabb id ő és sok speciális feltárás
vár mindkét oldalra, s az alább következ ő k ehhez kívánnak hozzájárulni.
***
A településhálózat egészét a továbbiakban rendszerként kezelem. Ebb ő l
következik, hogy minden alkotó elemnek, úgy is mint alrendszernek, önálló funkciót
tulajdonítok, s magát az egész nagy szerkezetet megítélésem szerint ezeknek az önál-
ló funkciókkal rendelkez ő alrendszereknek (településegységeknek) a kölcsönhatás-
viszonyai strukturálják. A településhálózat létrejötte, történetileg kialakult szerkezete
els ő sorban a népesség telephelyéül szolgáló területek eltartóképességének függvénye-
ként alakul. Az e/tartóképesség foga/mán itt és most nem csak a sz űken értelmezett
gazdasági kapacitások mennyiségét értem, hanem mindenkor hozzá gondolom azon tár-
sadalmi, helyesebben közösségi feltételek együttesét is, amelyek biztosítják s egy-
szersmind regulálják is az adott kapacitások alkalmazását Nem lehet kétséges pl. az,
hogy bármely alacsonyabb érték ű szálláshelyen•a népességeltartás szintje szervesen
függ attól is, hogy az adott közösség milyen mértékben képes racionalizálni a rendel-
kezésére álló er ő források felhasználását, illetve más oldalról milyen mértékben ké-
pes szabályozni az eltartási terhek nagyságát. A kulcsszó mindkét esetben a szabályo-
zás, amely a maga objektivált vagy nem objektivált intézményrendszerével — a bírás-
TÓTH TIBOR
MUNKAMEGOSZTÁS ÉS TELEPÜLÉSHÁLÓZAT
Tér és Társadalom 2. évf. 1988/1. 67-78. p.
69
k otlás gyakorlatától a rituális kötelmekig — közvetlenül részét képezi egy-egy tele-
püléshely eltartó képességének.
A településhálózat primér egységei, következ ően abból, hogy létrejöttük
elsősorban a megtelepedett közösség létfenntartását szolgálta, dönt ően természeti
erő források felhasználására támaszkodtak, rurális egységek voltak. Ebb ő l viszont
törvényszer ű en következhet az, hogy funkcionális eredményességük hosszabb távon
is az eltartóképesség és az eltartandó közösség igényei közötti egyensúly függvénye
volt. Vizsgálva most már az egyensúlyi elemeket, logikailag is és nyilván történetileg
is az ekvilibrium biztosításának két nyilvánvaló esete látható be. Az els ő, valószín ű-
leg az archaikusabb változat lényege abban ragadható meg, hogy változatlan kapaci-
tások mellett az eltartóképesség szintje a rugalmas. A közösség nagyságának, azaz
a fogyasztási szükségleteknek a módosítása követi az eltartóképesség mindenkori vál-
tozásait. A közösség szabályozza a természetes reprodukciót, a „felesleges" népes-
séget szárnyára bocsájtja, gyarmatosít, új településeket hoz létre, kirajzik — amint
ennek számos, rendszerint összefonódó változatai ismertek a történeti és az antropo-
lógiai irodalomból.
A szabályozás másik változatában maga az adott eltartóképesség válik egyre
rugalmasabbá, köszönhet ő en annak, hogy a közösség aktivizálja magát. Ennek lé-
nyegét leginkább úgy lehetne megragadni, hogy a közösség gazdasági magatartásá-
ban megjelenik a bővített újratermelés eleme. Ebb ő l következően n őnek a kapaci-
tások, gyarapszik a terméktömeg, s ha lassan is, biztosíthatóvá válik az eltartási szük-
ségletek fedezése is. Szeretném hangsúlyozni, hogy az alkalmazkodás e két, passzív,
illetve aktív változata egymástól élesen csak a történeti fejl ődés nagyon korai sza-
kaszaiban válhatott el egymástól, továbbá azt, hogy együttes el őfordulásuk — amint
elméletileg igazolni fogom — a legutóbbi id őszakokig is a történeti fejl ődés sajátja volt.
Akár az aktív, akár a passzív alkalmazkodási változatot nézzük is, mögöt-
tük az eltartóképességet együttesen alkotó termelési feltételek adott állapotát kell
szemügyre venni. Megítélésem szerint ugyanis ezek konfigurációja, illetve kölcsönhatá-
sa határozza meg a fentebb önálló funkcióval felruházott alrendszereknek nevezett
településegységek bels ő gazdasági struktúráját.
Némileg a COBB — DOUGLAS formulára emlékeztet ő módon az agrárter-
melés feltételeit — hiszen értelemszer űen a primér települések meghatározóan agrár-
jelleg űek voltak — az emberi munkaer ő , illetve a termelés anyagi er őforrásainak, a
földnek és a termel ő technika együttesének összegével tartom meghatározhatónak.
(A továbbiak érdekében szükségesnek látok két kikötést rögzíteni: 1. A gazdaságnak
és a társadalomnak a tradicionális tagolódása miatt az emberi munkaer ő fogalmához
nemcsak ennek a mennyiségi jellemz ő i tartoznak, hanem mindazon közösségi szabá-
l yozási mechanizmusok is, amelyek a munkaerb alkalmazását meghatározták. Aligha
kétséges pl. az, hogy az orosz pravoszláv egyház száznál több kötelez ő egyházi ünnepe
g szorosan befolyásolta azt, hogy az obscsina az egyenl őtlenség szintjét meghatározó
felhalmozást majdnem teljesen kizárja. 2. Az anyagi er őforrások két elemének együt-
tes kezelése csak addig lehet helyes, amíg ezeknek csak a fizikai állományával szá-
molunk. A piacgazdálkodás szélesedésével, amikor ezek már t ő keelemként is meg-
elennek, egyszer ű összevonásuk súlyos elméleti hibák forrása lenne: Maga a tradicio-
TÓTH TIBOR
MUNKAMEGOSZTÁS ÉS TELEPÜLÉSHÁLÓZAT
Tér és Társadalom 2. évf. 1988/1. 67-78. p.
70
nalizmus, 'megítélésem szerint a reálpiac teljes hiányát vagy er őteljes korlátozottsá-
gát feltételezi.)
Abban már most, hogy az egyensúly biztosításának melyik változata a megha-
tározó, a termelési feltételek viszonylatai a dönt őek. Számos történeti munka iga-
zolja, hogy a termelési feltételek összege hosszú távon állandó, az összegszer ű növe-
kedés általában a gazdálkodás egészét átalakító min őségi változásokhoz vezethet.
A hosszútávú állandóság azonban nem azonos a változatlansággal. Sokkal inkább azt
jelenti, hogy az egyes elemek között bizonyos mérték ű felcserélhet őség, helyette-
síthet őség áll fenn. Nem lehet kétséges az, hogy ez a felcserélhet őség annál nagyobb,
minél alacsonyabb a gazdaság technikai színvonala, vagyis ahol a termelés anyagi
feltételének együttesében minél kisebb a termel ő technika súlya. (Jellemz ő ként
utalok arra, hogy az 1930-as évek átlagában számításaim szerint a magyar mez őgaz-
daság összt ő kéjének alig a 10 %-át tette ki az eszközt ő ke, s a különféle gépek az ener-
giaszükséglet 3 %-át szolgáltatták.) CSAJANOV pl. rámutat arra, hogy a századfor-
duló orosz parasztgazdaságában a munkaer őelhelyezés — s nyilván a fenntartás —
változó szükségletei szorosan meghatározták a földhasználat méretét. FÉL EDIT és
HOFER TAMÁS átányi monográfiájában ismertetnek egy esetet, amikor a férjhez-
menés következtében átmenetileg csökkent háztartási munkaer ő pótlására a gazda
ideiglenesen növeli igavonó állományát.
Az él ő helyre vetített gazdasági néps űr űség aránya éppen az egyensúly biz-
tosítása miatt a tradicionális gazdálkodás számos stílusát hozhatta és hozta is létre.
Némi egyszer űsítéssel, az alacsony néps űr űség és a szántógazdaság fokozatos terje-
dése, az átlagnál nagyobb népesség és a kertgazdálkodás közötti kapcsolat alighanem
megteremthet ő . Ezeknek a változatoknak a létrejötte azonban azt jelzi, hogy a kö-
zösség els ősorban már aktívan vesz részt az eltartóképesség adott lehet őségeinek
célszer ű felhasználásában. Kérdéses természetesen az, hogy ezzel a majdnem egy-
ségnyire becsülhet ő helyettesíthet őséggel milyen korlátok között élhet a közösség?
Ahhoz, hogy e kérdésre választ kapjunk, el kell gondolnunk a termelési fel-
tételek széls őséges egyensúlytalanságát. Egyik esetben a gazdasági néps ű r űség egy
határon túli csökkenése a háztartásonkénti anyagi termelési feltételek olyan b ősé-
géhez vezethet, amelynél egyre inkább elhalványodik, esetleg meg is sz ű nik a létfenn-
tartást is szolgáló közösségi reguláció szerepe, a faluközösség szétesik, a népesség
széttelepszik, dönt ővé válnak a legegyszer ű bb gazdálkodási formák, a háztartások
esetleg nomadizálnak. A másik esetben viszont a nagy s ű r űség miatt a népesség egy
része egész egyszer űen kiszorul a gazdaság adott kereteib ő l, s vagy a horizontális,
vagy pedig a vertikális mobilizációra kényszerül. A gazdaságban megmaradni tudó
szerencsésebbek feladata ett ő l kezdve az lesz, hogy kevesebbed magával hozzon
létre anyagi termékeket, annyit, amennyi az önfenntartáson felül a kiszorulók szük-
ségleteit is fedezi. Ez különösen akkor fontos, ha ezek a kiszorulók valamilyen ok
miatt nem változtatnak lakóhelyet. A visszamaradók számára nem marad más, mint
hogy a kiszorulók termel ő erejét pótolják, rendszerint az anyagi er őforrások techni-
kai elemének növelésével. Itt természetesen a helyettesíthet őség már egyre kevésbé lesz
egységnyi, a kölcsönhatás egyre kevésbé lesz lineáris. Szeretném hangsúlyozni azt,
hogy ez a technikai segédlettel való pótlás nem jelenti okvetlenül a termelési felté-
telek összegének növekedését, következésképpen a pótlás szintje nem okvetlenül
TÓTH TIBOR
MUNKAMEGOSZTÁS ÉS TELEPÜLÉSHÁLÓZAT
Tér és Társadalom 2. évf. 1988/1. 67-78. p.
71
járul hozzá a tradicionális gazdaság teljes modernizálásához. Bizonyítja ezt többek
között az, hogy magam legutóbb igazolhattam a két világháború közötti id őszakra
vonatkozóan a falvakban m ű köd ő és a földtelenek javát szolgáló közösségi redisztri-
bució meglétét. (Más kérdés természetesen az, hogy magából a helyettesít ő techni-
kai fejlesztésekb ő l következhet is a termelési feltételek összegének növelése. Erre az
esetre alább még visszatérek.)
A tradicionális társadalom-gazdaságból kiszakadni kényszerül ő k kedvez ő
esetben új élettérre tehetnek szert, és megteremt ődik annak a lehet ősége, hogy ki-
alakuljon az ágazati munkamegosztás rendszere. A termelési feltételek bármilyen
végletes aránytorzulása tehát a tradiconális településforma részbeni átalakulásához
vezet, amibő l viszont az következik, hogy a tradicionális településformákat egyér-
telműen nem a termelési feltételek nagyságával, hanem ezek meghatározó arányával
jellemezhetjük.
A településhálózat rendszerét el ő ljáróban az önálló funkcióval rendelkez ő
egységek kölcsönhatásával jellemeztem. A kölcsönhatások tulajdonképpen a külön-
féle munkamegosztások formáiban jelennek meg. Hogy tehát továbbléphessünk,
most erre kell figyelmünket fordítanunk. Eltekintve a termelési feltételek arányai-
nak szélsőséges torzulásaitói, az el őbb a szemléltetés kedvéért három gazdálkodási
típust hoztunk szóba: a legeltet ő gazdaságot, a gabonagazdaságot és a kertészetet.
Mindhárom változatra jellemz ő , hogy els ő sorban az agrárgazdaság valamely formáját
ű zi, s köztük a lényeges különbség — túl természetesen az ökopotenciál feltétlenül
szükséges eltérésein — a termelési feltételek arányaiban mutatkozik. Megfordítva:
a termelési feltételek eltérő arányai ágazaton belüli specializálódást hoznak létre. Ma-
ga a specializáció természetesen ennél korábbi, magából a termelési feltételek részét
képez ő ökológiai különbségekb ől ered. Minden különösebb magyarázkodás nélkül
gondoljunk PO LÁNYI KÁROLY reciprocitás-leírására, vagy F ROBE NUSnak a masszáj
törzseknél szerzett tapasztalataira. A munkamegosztásnak ez a legkorábbi formája a te-
rületi típus, s dönt ő jellemzője az, hogy ágazaton belüli. (Nem feledhet ő természete-
sen az, hogy egy alföldi és egy erd ő s vidék területi munkamegosztása egyszersmind
az ágazati munkamegosztás csírája is.)
Nagyon fontos belátnunk azt, hogy ez a területi munkamegosztás dönt ően
az agrárspecializáció terméke, függetlenül pl. a PO LÁNYI KÁROLY által ábrázolt
reprezentatív részletekt ől, alapvet ően a kapcsolatba kerül ő közösségek létfenntartását
szolgálja. A cserébe bekapcsolt termékkínálat funkciója els ősorban az, hogy az él ő-
helyül szolgáló környezet potenciálhiányait pótolja. Ez a csere tehát nem gazdasági
megfontolás eredményeként jön létre, s ily módon a felajánlott felesleg nem reálfe-
lesleg. Miután a cserealap biztosítása a közösség létének a feltétele, ennek el őterem-
tése mindenképpen els őbbséget élvez akár még a bels ő fogyasztás rovására is. Fi-
gyeljük csak! A létrehozott termék elosztásának a szükséges felesleg biztosítása lesz a
rugalmatlan eleme, ill. ennek módosulása a mindenkori küls ő cserekapcsolatok érték-
tartalmának változásaival áll összefüggésben. A rugalmas elem így az önfogyasztás
lesz, hiszen csak ennek szabályozása biztosíthatja a cserealapot. A szabályozás pedig
egyet jelent a fogyasztáskorlátozással, akár a fogyasztóképesség méretének drasztikus
csökkenése útján is. A tradicionális gazdálkodás termelési feltételeinek hosszútávú
tömeges állandósága, illetve ezek struktúrájának korlátozott változtathatósága tartó-
TÓTH TIBOR
MUNKAMEGOSZTÁS ÉS TELEPÜLÉSHÁLÓZAT
Tér és Társadalom 2. évf. 1988/1. 67-78. p.
72
sítja a területi munkamegosztás alapformáját, a gazdasági mérlegelést ől nagymérték-
ben független létfenntartó csereformákat. Ezt a jelenséget nevezi W. KU LA kény-
szer ű kommercializálódásnak.
Úgy vélem azonban, hogy ez a csereforma sokkal szélesebb érvény ű annál,
semhogy az el ő bbi szerz ő k nyomán csak a dologi cserék világára lenne korlátozható.
Az eltartóképességet — tehát a termelési feltételek összegét — korábban dologi és
intézményi elemek együtteseként 'is kezeltük. Úgy vélem tehát, hogy a létfenntartó
cserék céljához a specializáció miatt csak más közösségekt ő l beszerezhet ő dologi ele-
meken túl hozzátartoznak mindazon szolgáltatások is, melyek biztosítása a közösségi
m ű ködésnek nem kevésbé feltételei, ideértve a vallási szolgáltatásoktól a korszakon-
ként eltér ő formájú és forrású hatalmi mechanizmusokat is.
Sok szempontot tekintetbe véve, természetesen a kialakulásban mutatkozó
hasonlóság ellenére, a következmények miatt el kell egymástól választani a dologi
javak, illetve a dologi és nem dologi szolgáltatások cseréjét. A számbaveend ő aspek-
tusok közül itt és most a kétféle létfenntartó csereforma által létrehozott és igé-
nyelt koordinációs mechanizmusok különböz őségeire kell figyelnünk. A dologi ja-
vak létfenntartó cseréje els ősorban a kapcsolatba kerül ő közösségek belső koordiná-
cióját kívánja. Az egyeztetési rendszer természetesen totális, egyes részelemei — a
termelés szabályozása, a fogyasztási viszonyok akár demográfiai eszközökkel is tör-
tén ő stabilizálása s végül a kett ő nek keretet adó szankciórendszer — egységes és nem
ritkán kimutathatóan napjainkig is ható hagyományrendszerré kovácsolódnak.
A koordinatív és egymással kényszer ű en összekapcsolódó közösségek köl-
csönhatásainak köszönhet ően jelenik meg aztán egy újabb, magasabb szint ű koordi-
nációs mechanizmus, melynek m ű köd ő képességét a létfenntartó cserében résztvev ő,
érdekelt közösségek hagyományrendszerével való egyeztethet ősége biztosítja. Ha
és amennyiben a közösségek közötti kölcsönhatások nyomot hagynak az egyes kö-
zösségek arculatán, ami egyébként nyilvánvaló, ez nem érintheti a hagyományok
szövetét. Ellenkez ő esetben vagy az említett közösség önazonossága sz ű nik meg,
vagy védekez ő mechanizmusként a közösségek közötti koordináció bomlik fel.
Teljesen más lesz a viszony a dologi javak és a nem dologi szolgáltatások
cseremechanizmusában. Annál is inkább, mivel a tradicionális gazdaság körülményei
között az utóbbi rendszerint a hatalmi mechanizmusok formájában jelenik meg. E kap-
csolatok felszámolásának nehézkessége, tehát hosszútávon is érvényes m ű köd ő képes-
sége a tradicionális gazdaságot folyamatosan olyan felesleg-termelésre kényszeríti,
melynek dologi ellentételezése soha nem lesz várható. Ha az elszívott termel ő i kapa-
citások pótlásával legalább egyenérték ű tartalékképzés nem történik, a kényszerített
cserének ez a formája a közösség felszámolódásához, a csererendszerre alapozott
koordinációs mechanizmus összeomlásához vezet. Azonos nagyságú fogyasztás mellett
folyamatos tartalékképzésre csak akkor kerülhet sor, ha a tradicionális gazdálkodás
zárt rendszerében reálfelesleg jön létre, ez a felesleg azonban a közösségen kívüli tár-
sadalmi szféra fogyasztásában és felhalmozásában ölt testet. A létfenntartó csere vi-
lágában él ő tradicionális gazdaság reálfelesleget létrehozó er őfeszítéseit, tehát az áru-
gazdaság felé tett els ő nehéz és tétova lépéseit a dologi javak és a nem dologi szol-
gáltatások tartós koordinációjával hozom összefüggésbe.
Összekapcsolva tehát a tradicionális települési egységek — ezeket nevezem a
TÓTH TIBOR
MUNKAMEGOSZTÁS ÉS TELEPÜLÉSHÁLÓZAT
Tér és Társadalom 2. évf. 1988/1. 67-78. p.
73
továbbiakban falvaknak — termelési feltételeinek struktúrájáról és a területi mun-
kamegosztásról mondottakat, úgy találjuk, hogy a csak korlátozottan változtatható
szerkezetek, a potenciálok összegének nagyfokú állandósága meghatározóvá teszi a
létfenntartó cserék m ű ködését, s a pénzgazdálkodás, a költségvetési finanszírozás
szerepének a növekedése, tehát a közösségek feletti államélet differenciált szélesedése
els ő sorban e csereformák elosztást szabályozó súlyának növekedése irányába muta-
tott. A városiasodásnak azok a nem európai formái, ahol a városok els ősorban hatal-
mi-szolgáltató centrumként m ű ködtek, létre is tudtak jönni a létfenntartó csere rend-
szerében, s mint a prehispán Mexikó története mutatja, hosszú ideig életképesek
voltak. Másnak kellett lennie a helyzetnek azonban ott, ahol — mint el ő bb jeleztem —
a termelési feltételek széls őséges torzulása a termel ő közösség kisebb-nagyobb részét
kiszorította a gazdaságból. Az ő útjuk kivezetett a tradicionalizmusból, létük az ága-
zati munkamegosztás, az eltér ő jelleg ű termékek cseréje, az árukapcsolatok függvé-
nyévé vált. Tekintettel arra, hogy a falvak történetileg els ősorban a létfenntartó cse-
rére voltak képesek, de indíttatva is, szükségképpen a városiasodás mértéke és mi-
n ősége kezdetben a csere véletlenszer űségének a függvénye volt, a stabilitás az ága-
zati munkamegosztás kiteljesedését ő l függött. Olyan, az agrárágazatban tevékeny-
ked ő partnerre volt szükség, amely e lehet őségekhez hozzájárul, amelynek termék-
kapcsolataiban nem a létfenntartó jelleg a meghatározó. A bontakozó ágazati mun-
kamegosztás egész rendszerében a városiasodásnak tehát aligha a falusias térségek
voltak a természetes partnerei. S most elérkezett az ideje annak, hogy eddigi mon-
dandóinkat rendszerszer űen, modellben is ábrázoljuk.
A leírt rendszert egy háromszektoros modellben láthatjuk. Két tengely, a
szokásos X és Y helyzet űek a termelési feltételek kölcsönhatását jelzik, s ehhez csa-
toltuk a kibocsátás mértékét mutató Z tengelyt. Ez utóbbi kapcsán fontos hangsú-
lyozni azt, hogy számításba véve a kibocsátás nagysága és a termékel őállítás mérete
közötti egyenes arányosságot, feltételezem, hogy a kibocsátás mérete egyértelm űen
mutatja az el ő állított terméktömeg volumenét, vagyis eltekintettek a spekulatív pia-
ci döntések árukibocsátást id őszakosan mérsékel ő hatásaitól. Azt is látni kell to-
vábbá, hogy a modell e szektora nem vonatkozhat a létfenntartó csere szférájára.
Tisztázásra szorul továbbá az is, hogy az egyes tengelyek közötti vonaldiagramok
miért görbék. Fontos tartalmi kérdésnek tartom ezt, olyannak, melynek számos
részletét a közgazdaságtan már tisztázta, a történeti vizsgálatok azonban e tárgyban
is hiányosak. Ezúttal csak egyszer ű en fogalmazva, a diagramképek azt jelzik, hogy
sem a munkaer ő és az anyagi feltételek, sem pedig az anyagi feltételek és a kibocsáj-
tás egymáshoz való viszonya nem lineáris. Ennek elemzése nagyon messzire vezetne,
ezért ehelyütt a függvényformákból adódó elméleti következményekre nem térek ki,
maradunk a modell primér szemléleténél. (Ezzel együtt azonban két szempontra
— már csak a kutatói figyelem felkeltése érdekében is — célszer ű lesz rámutatni.
Noha a modell logikai, tehát a görbék nem statisztikai bázisra épül ő regressziós számí-
tások eredményei, arra mégis utalnak, hogy a „0" növekedés ű térségeknek nem egy-
Szer ű en a lineáris változtatásai hozzák létre a t ő lük eltér ő struktúrákat. Akár az ag-
rárkibocsátás egy f ő re jutó nagyságát, akár a termelés dologi feltételeire vetített nép-
s ű r űséget tekintsük is, valószín ű leg kell valahol lennie egy olyan pontnak, ahol az új
min őség megjelenik. Egyel ő re csak feltételezni tudom azt, hogy e pontot sokkal in-
TÓTH TIBOR
MUNKAMEGOSZTÁS ÉS TELEPÜLÉSHÁLÓZAT
Tér és Társadalom 2. évf. 1988/1. 67-78. p.
74
TERMELÉSI FELTÉTELEK, KIBOCSÁTÁS ÉS TELEPÜLÉSFORMÁK ÖSSZEFÜGGÉSE
népesség kibocsátás
,Z'
város árutermel ő
agrártérségek
,O'növekedés a termelés
falusias szerkezetek anyagi feltételei
1. ábra
kább jellemzik meghatározó strukturális változások, mintsem csak mennyiségi para-
méterek. Ez persze vonaldiagramon aligha lenne ábrázolható.)
Az ábra láthatóan két egymásra tükröz ő dött görbét tartalmaz, nyilvánvalóan
jelezve azt, hogy a görbék tartalma is csak egymásra vonatkoztatva lehet érvényes.
Az Y—X görbe tartalmát szövegesen már részleteztük. Látható az az össze-
függés, mely szerint a néps ű r ű ség csökkenése, amely egyúttal a fogyasztási szükség-
letek csökkenésével is együtt jár, a termelés anyagi feltételeinek aránynövekedését is
jelzi. S ha ez egyúttal az utóbbiak mennyiségi gyarapodását is magában hordja, úgy
az a kibocsájtás növekedését eredményezi, a térség itt szükségképpen nettó kibocsátó
lesz. Ugyanezt a görbét visszafelé, X—Y irányban szemlélve, a tradicionális termelés
TÓTH TIBOR
MUNKAMEGOSZTÁS ÉS TELEPÜLÉSHÁLÓZAT
Tér és Társadalom 2. évf. 1988/1. 67-78. p.
75
anyagi feltételeinek csökkenése a térséget egyre inkább nettó befogadóvá teszi, vá-
rosias munkamegosztásra kényszeríti. Az összefüggést teljesen az X—Z görbe ma-
gyarázza. Ennek lényege ugyanis az, hogy az agrárágazatnak azon szférája, amelyben
egyre kevesebb az él ő munkaer ő , tehát a fogyasztó is, s ahol egyre nagyobb a terme-
lés anyagi feltételeinek súlya, ott szükségképpen egyre nagyobb a kibocsájtó képes-
ség is. A korábban jelzett egyensúlyra törekvés lényegéb ől következik az, hogy az
él ő munka, tehát a népességcsökkenés eredményeként az anyagi feltételek egyiké-
nek, a földterületnek a növekedése csak a technikai hányad gyarapodásával együtt
játszódhat le, vagyis a gazdasági népsűrűség csökkenése a termelékenyebb termelési
feltételek arányának emelkedését hozza magával. Az egyre inkább nettó befogadásra
specializálódó város munkamegosztási tükörképei dönt ően az alacsony népsűrűség,
relatíve magasabb technikai hányad mellett, nagy területeken m űködő települési
egységek, mint nettó kibocsájtók lehetnek. E formák történetileg a mez ővárosok és
az árutermel ő mező gazdasági nagyszervezetek speciális településformái voltak.
Modellünkben a két görbe metszésénél egy nevezetes pontot találunk. Eb-
bő l a C pontból a képszer űség kedvéért egy mer ő legest állítottunk az X tengelyre,
jelezve azt, hogy az egész modell egyetlen ponton nyer alátámasztást, mégpedig
felettébb labilis alátámasztást. Maga a pont ideáltipikus esetet jelez. Jellemz ő i a mo-
dellb ő l kiolvashatóak. Népessége, a változás mindkét irányát tekintve, általában sta-
bil, a felesleg nyilvánvalóan elkerül innen. Ebb ől következ ően a termelés anyagi fel-
tételeinek mérete és szerkezete is nagymértékben állandó, vagyis a termelési feltételek
egész rendszere és bels ő strukturális arányai őrzik a korábbi ökopotenciális körülmé-
nyek között kialakult állapotot. Az arányok esetleges módosulása strukturális mére-
t ű nem lehet. Mindebb ő l következ ően kibocsájtó- és befogadóképessége is ezen egyen-
súly függvénye, s ennek alakulását nem gazdasági döntések határozzák meg. Az áru-
kapcsolatokban való részvétele tehát nem organikus. Ebb ő l viszont az következik,
hogy az ideáltípus felhalmozóképessége alacsony, s els ősorban az alapegyensúly biz-
tosítását szolgálja — innen a falvak csillapítatlan földéhsége —, s nem a technikai fej-
lesztéssel elérhet ő növekedést. Ez utóbbi ugyanis a pont körüli tartományt a Z ten-
gely felé közelítené.
Összefoglalva az el ősoroltakat: a ponttal jelölt ideáltípus jellemz ője a „0"
érték ű, vagy az ehhez közel es ő növekedési ráta. Az elmondottakból az is következik,
hogy e pontnak nem lényegi jellemz ője az, hogy mekkora a bels ő struktúráját meg-
határozó termelési feltételek összege, vagyis hogy mekkora népesség és természetes
eltartóképesség együttese alkotja. Történeti és elméleti megfontolások alapján tehát
nem tarthatom helyesnek az aprófalu — falu megkülönböztetést, a méretkülönb-
ségekbő l adódó, esetleg bármennyire is szembeötl ő eltéréseket másodlagosnak és a
strukturális jellemz ő ket legfeljebb csak felületesen érint ő külsőségeknek ítélem.
Az ideáltípus leírt jellemz ő inek rendkívül fontos társadalmi konzekven-
ciája van. Az alacsony felhalmozó képesség olyan körülmények között, hogy a kép-
zett tartalék zöme, legalábbis meghatározó része a közösségen kívüli felhalmozást
szolgálja, rendkívüli mértékben lassítja az adott struktúrák átalakulását. A gazdasági
szerkezet nagyfokú állandóságához f ű z őd ő közösségi érdekek a bels ő , primér koordi-
nációs mechanizmusok fennmaradásához vezetnek.
Ugyanakkor a városias és árutermel ő agrártérségek kölcsönhatásrendszere
TÓTH TIBOR
MUNKAMEGOSZTÁS ÉS TELEPÜLÉSHÁLÓZAT
Tér és Társadalom 2. évf. 1988/1. 67-78. p.
76
id őnként drámai gyorsaságú, de a tradicionális térségekben tapasztalható ütemet min-
denkor meghaladó változásokon eshet, esik át. Az agrárszféra két egymás felett léte-
z ő , m ű köd ő részstruktúrája mozgásának eltér ő üteme miatt egymástól fokozatosan
távolodik, mindegyik sajátságos ütemnek, id ődimenziónak engedelmeskedve változik.
Az áruszféra gyorsabb mozgása természetszer űen visszahat a falusias szerkezetekre,
ezek zártsága, árukapcsolataik nem mindig organikus szerkezete azonban rendkívül
hatásos féket jelent. A nagyon lassú mozgás nagyon sokáig nem is lesz arra alkalmas,
hogy a közösségi koordináció kereteit összetörje. Ezek lassan veszítik csak el eredeti
tartalmukat, épen maradt csigahéjként kínálják aztán magukat arra, hogy a megvál-
tozott közösségi koordinációs mechanizmusok keretéül szolgáljanak. Ebben az érte-
lemben a lassan megsz ű n ő tradicionális intézményeket olyanként fogom fel, melyek-
bő l nem hiányoztak az agrárdemokrácia és a közösségi önigazgatás nagyon fontos
és szerintem történetileg is el őre mutató elemei. A társadalmi demokrácia új értel-
mezésein gondolkodva aligha mehetünk el azok mellett a tapasztalatok mellett, ame-
lyeket ezek a nem elhalt, hanem felszámolt koordinációs sémák napjainkban is kí-
nálnak.
A modell hosszasabban értelmezett nevezetes pontja — ezt ismét hangsú-
lyozom — ideáltipikus, s csak a modell bels ő környez ő terében lev ő nagyszámú, a
kijelölt centrumhoz közelebb-távolabb es ő pontok sajátos átlaga. E pontok felh ő je
jelzi tulajdonképpen a kisebb-nagyobb falvak együttesét. Az alátámasztás körüli la-
bilis egyensúly egyik esetében a pontok az agrártér irányában konvergálnak, a másik
esetben pedig a városias típus felé mutatnak elmozdulási hajlandóságot. Kisebb-na-
gyobb részük, nyilván engedve az er őteljes vonzásnak, ki-kiszakadhat, s vagy a spe-
cializált árutermelés részévé válik, vagy városiasodásnak indul, kisváros lesz, esetleg
városias jelleg ű vonzásközpont. A zöm azonban megmarad a pontfelh ő részeként.
Mindazonáltal aligha képzelhet ő el az, hogy helyzetük, minden meghatá-
rozottság ellenére is, mozdulatlan. Mert amiképpen igaz az, hogy strukturális létük
döntően a történeti és földrajzi viszonyok által meghatározott termelési feltételeik
arányaitól függ, úgy az is igaz — s falusias településformák nagy változatossága jelzi
azt —, hogy az arányok kell ő határok közötti módosítására nagy lehet őségek is van-
nak. S éppen az arányok adott határokon belüli módosíthatósága tartja a pontfelh őt
állandó mozgásban, azt hol az egyik, hol a másik vonzásirány felé orientálja. (Jel-
lemz ő, hogy 1920-1930 között Somogyban a megyén belüli lakóhelyváltoztatások
nagysága azonos volt az 1950-1960 közöttivel, úgy azonban, hogy az els ő évtized-
ben a megyéb ő l való emigrációra alig került sor.) Ez a sajátos önmozgás, melynek
optimális eredményei a történetileg és természetileg is adott ökopotenciálok követ-
kezetes tekintetbevételével méginkább biztosíthatók, az ágazati munkamegosztásban
való sajátos részvétel következményeként alakult ki, s tendenciájában inkább az
árutermel ő agrártérségek mezeje felé irányul. Dönt ő nek tartom azt, hogy az X—Z
görbe C pont feletti részével takart térségre jellemz ően a technika- és területigényes
termelés a jellemz ő , az tehát, melynek termékei dönt őek a városias munkamegosz-
tás fenntartásában, ám ehhez kizárólagosan nem elégségesek. A szükséges termékek
egyéb részének technika- és területigénye viszonylag kisebb, jelent ősebb él ő munkát
kíván, ugyanakkor el őállítása gazdaságosságának megítélésénél az áruszférától némi-
leg eltér ő szempontokat kell figyelembe venni.
TÓTH TIBOR
MUNKAMEGOSZTÁS ÉS TELEPÜLÉSHÁLÓZAT
Tér és Társadalom 2. évf. 1988/1. 67-78. p.
77
E kívánalmaknak pedig leginkább a falusias térségek termelési feltétel-szer-
kezete felel meg. A városias munkamegosztás tehát az árutermel ő agrártérségek, il-
letve a falusias gazdasági térségek közötti sajátos, ágazaton belüli munkamegosztást,
az ún. technikai munkamegosztást kívánja. Nem szólva most a falvak társadalmának
jogos emberi és állampolgári törekvéseir ő l, úgy vélem, hogy döntő en ez a technikai
munkamegosztás az a funkció, amely a falusias szerkezetek egész megítélésének
meghatározó alapelvéül szolgálhat, számításba véve továbbá még azt is, hogy ezek
az egységek és az árutermel ő agrárterek földrajzi egybetagoltságuknál fogva, ezen
túli technológiai kapcsolatokkal is illeszkednek.
Magam tehát a településhálózatot, történeti okokból következ ően, három
egységre bontom fel. E három egység egymástól jól elkülönül ő , de természetesen a
munkamegosztás szálain össze is kapcsolódó két szférában található. Az egész rend-
szer alapját a falusias térség adja, a maga önszabályozó és, történeti kereteinek érintet-
lenül hagyásával, állandóan átrendez ődő társadalmi és gazdasági rendszerével. Struk-
turális jellemz ő je gazdaságilag a termelési feltételek kényes és labilis egyensúlya, tár-
sadalmi szempontból pedig az önszabályozásra való hajlam és képesség. Önmagában,
tehát munkamegosztási kapcsolatok nélkül tekintve, jellemzi még a „0"-hoz közeli
növekedési érték. Funkcióját kisebb mértékben az autonóm városiasodás, s f ő kép-
pen a technikai munkamegosztásban való tartós, semmivel sem pótolható részvétele
biztosítja. E szférától függetlenül, de számos szállal mégis kapcsolódva található a
településhálózat másik, két elem ű csoportja. Jellemzi a termelési feltételek tradicio-
nális egyensúlyi arányainak végleges lebontása, következésképpen a feleslegel őállí-
tás, az árutermelés organikus jellege és az egymásra vonatkoztatott tükörszer űség.
E szférába a város, illetve az agrártermelés speciális településtípusai, a mez ővárosok
illetve az agrárnagyüzemek lakott üzemi telephelyei tartoznak. Talán hangsúlyozni
sem kell a két el ő bbi és az egyetlen utóbbi településtípus közötti különbségeket, ame-
lyeknek lényege a munkahely-lakóhely egységének sajátosságaiban kereshet ő . (Fi-
gyelemre méltó az, hogy azok a hajdani uradalmi puszták, melyek az 1860-as évek
elő tt jöttek létre, s ahol filiális imaház, hozzákapcsoltan pusztai iskola is m ű ködött,
tehát majdnem teljes érték ű lakóhelynek számítottak, rendszerint 1945 után is meg-
maradtak, kisebb-nagyobb faluvá fejl ő dtek, mígnem egy részüket azután a település-
fejlesztési koncepció majdnem felszámolta. Az 1860-as évek utáni id őszakban, kife-
jezetten nagyüzemi egységként szervez őd ő puszták jelent ős része viszont nem élte túl a
földreformot.)
Úgy vélem, hogy e két szféra történeti talajban gyökerez ő strukturális és
funkcionális függetlenségének számbavétele teheti csak a gazdaságot és a társadalmat
tartósan m ű köd ő képessé. Minden ett ő l független hierarchizáló döntés, káros redisz-
tibutív beavatkozás eredmények helyett csak következményekhez vezethet.
TÓTH TIBOR
MUNKAMEGOSZTÁS ÉS TELEPÜLÉSHÁLÓZAT
Tér és Társadalom 2. évf. 1988/1. 67-78. p.
IRODALOM
BARLET, P. F. 1980: Agricultural Decision Making. (Antropological Contributions to Rural
Development.) Academic Press.
DOBOS Á. 1947: A parasztgazdaságok és az önellátás. Agrártudományi Szemle.
DURRENBERGER, E. P. (szerk.) 1984: Chayanov, Peasants and Economic Antropology. Acad-
emic Press.
FARKAS Á. 1944: Életképes üzemnagyság a magyar mez őgazdaságban. Budapest.
FÉL E. — HOFFER T. 1967: Arányok és mértékek az átányi gazdaságban. Budapest.
FROBENIUS, L. 1981: Afrikai kultúrák. (Válogatott írások.) Budapest.
GOODMAN, D. — REDCLLIFT, M. 1981: From Peasant to Proletarian. (Capitalist Development
and Agrarian Transitions) Oxford.
HARRISON, M. 1975: Chayanov and the Economics of the Russian Peasantry. The Journal of
Peasant Studies. Vol. 2/2. July.
HUNT, E. K. — SCHERMANN, H. I. 1972: Economics, an I ntroduction to Traditional and Radical
Views. New York (Evanston) San Francisco — London.
KULA, W. 1986: A feudális rendszer gazdasági elmélete. Budapest.
LAUR, E. 1930: Wirtschaftslehre des Landbaues. Berlin.
OBOZSDA, N. 1977: K vaproszu v szocialno-ekonomicseszkoj gruppirovka kresztyanszkih hoz-
jajsztvo dokolhoznoj derevni. (Po materialom Urala.) Matematicseszkije metodi v isztoriko-
ekonomicseszkih i isztoriko-kulturnih iszleciovanijah. Moszkva.
POLÁNYI K. 1976: Archaikus társadalom és a gazdasági szemlélet. Budapest.
PROKOPOWITSCH, N. 1933: Produktivitk der Uuerlichen Wirtschaft nach den Haushaltungs-
untersuchungen. Das Wuerlichen Russland. Prag.
RINDOS, D. 1984: The Origins of Agriculture. (An Evolutionary Perspective.) Academic Press.
SUDAU, R. 1939: Untersuchung über die Arbeitswirtschaft lAuerlicher Betriebe. Berlin.
TÓTH T. 1980: A mező gazdasági termelési feltételek arányosságának kérdéséhez. Történelmi
Szemle, 1. sz.
TSCHAJANOW, A. 1923: Die Lehre der báuerlichen Wirtschaft. (Versuch einer Theorie der Fa-
milienwirtschaft im Landbau.) Berlin.
TSCHAJANOV, A. 1930: Die optimalen Betriebsgrössen in der Landwirtschaft. Berlin.