Tér és Társadalom 11. évf. 1997/2. 1-16. p.
Tér és Társadalom 1997 s 2: 1-16
A REGIONÁLIS FEJLŐDÉS ÚTJAI: GLOBÁLISTÓL
A LOKÁLISIG
(Ways of Regional Development: from Globality to Locality)
GEORGES BENK0 1
A térgazdaság fogalmi keretei között a lokális a regionálisnak míg a globális a
nemzetközinek feleltethet ő meg. A lokális-globális fogalompár nemcsak, mint a
tudományos vizsgálódás tárgyára vonatkozó ellentétpár jelenik meg, hanem
módszertani ellentéteket is felvet.
A „helyi környezetre" (régióra vagy vidékre) egy sajátos természeti, társadalmi,
intézményi atmoszféra, vagy más szóval, a „regionális önállóság" jellemz ő. A helyi
önállóságon alapulnak a többi régióval fennálló - többé-kevésbé el őnyös -
kapcsolatok. A más térségekhez való viszonyulás alapját képez ő összehasonlítás a
tér belső struktúráját veszi els ősorban célba. Ezt a megközelítést nem nevezhetjük
"globálisan" strukturalistának.
Éppen ellenkezőleg, a globális megközelítés a legtágabb struktúrában elfoglalt
pozíciói alapján határozza meg a régiókat: eszerint a régió (és jellemz ői) a
regionális kölcsönhatások (interregionalisme) terméke. Ez a megközelítés n .
magyarázza például a "centrum-periféria" viszonylatokat.
Ez a módszertani konfliktus nemrégiben új fordulatot vett: vita kerekedett a régiók
közötti (azaz a nemzetközi) munkamegosztás és az endogén fejlődés fogalmairól, és
ennek egyik jellegzetes formájáról, az ipari körzetről. Erről a vitáról szól ez a
tanulmány. A vita korántsem csak elméleti jelleg ű, hiszen a világ - és ezzel együtt
szemléletünk is - változik, mi pedig újabb és újabb, a valóságban bekövetkezett
változásokat magyarázni próbáló tipológiákat állítunk fel.
A tanulmány els ő és a második része a háború el őtti és utáni, „ortodox"
elméleteket - a városhierarchia elméleteit, a strukturalista elméleteket, ill. a
„fejlődési stratégia" és a „függ őségi elmélet" párharcát - veszi górcs ő alá. A
harmadik rész bemutatja az „endogén" elmélet megújulását, a negyedik pedig a vita
legutóbbi eredményeit ismerteti. A felsorolt elemek hordozzák a lokális és globális
fogalompár dialektikáját.
Az els ő ortodoxia: a városhierarchia
A térgazdaság (a regionális, vagy városgazdaság) els ő teoretikusai, a Jénai Iskola
megalapítói (Christaller 1933, Lösch, 1940) a következő kérdést vetették fel:
homogén térben (például, egy mez ő- és rétgazdálkodási célokra hasznosított
vidéken) miként alakulnak ki az ipari vagy a tercier tevékenységgel jellemezhet ő
városi koncentrációk? Hogyan jön létre a hierarchia (a méretet, a szolgáltatások
skáláját, azaz a jólétet figyelembe véve) az egyes agglomerációk között?
Georges Benko :
A regionális fejlődés útjai : Globálistól a lokálisig
Tér és Társadalom 11. évf. 1997/2. 1-16. p.
2 George Benko TÉT 1997 s 2
A válasz egyszer űnek tűnik: a mikroökonómia elmélete szerint ez a folyamat a
gazdaság profit-maximalizáló, költség-minimalizáló természetéb ől következik.
Minden (ipari) termék és szolgáltatás el őállítása meghatározott szinten válik
optimálissá (méretgazdaságosság). Ennek az optimumnak egy, a homogén térben
megjelenő kereslet feleltethet ő meg. Ha a termel ő egy téregységet lát el a homogén
térben termékeivel, a szállítási költségek (az áruszállítási költségek és a beszállítók,
illetve fogyasztók útiköltségei) minimálisak lesznek. A városi termelés „központi
helyek" hálózataiba kezd szervez ődni és a - kedvező esetben hatszögletű formákba
rendeződő - hálózatok egységei alkotják a teret. Christaller szerint, minél ritkábbak,
különlegesebbek a szolgáltatások (illetve, minél nagyobb tömeg ű termelésnél
tapasztalhatunk méretgazdaságosságot), annál nagyobb méret űek a hatszögletű
hálózati téregységek. Ha feltételezzük, hogy a hálózatok többségének
csomópontjában egy-egy város van, és gondolatban összekapcsoljuk a
„csomópontok központjai" körül létrejött hálózatokat, akkor szabályosan
rajzolódnak ki előttünk azok a centrumok, melyek a másodrend ű városokat vonzzák.
Az optimalizáló „láthatatlan kéznek" köszönhet ően így alakult ki a városi
hierarchia a metropolisz operájától a falvak egyszer ű szatócs boltjáig. Ne intézzük
el azonban egy kézlegyintéssel ezt az elméletet. Mind az észak-európai és az észak-
amerikai tágas síkságokat, mind a Franciaországtól szent Oroszország nyugati
részéig terjedő területeket vizsgálva (nem véletlen, hogy Jénában született meg ez az
elmélet) többé-kevésbé nyomon követhetjük ezt a modellt. Az elmélet
mindenképpen továbbgondolkodásra ösztönöz.
Mindenekel őtt látnunk kell, hogy strukturalista sémáról van szó. Egy „központi
hely" mérete és tevékenységi köre a hierarchikus városi térben elfoglalt helyét ől
függ. Egyes kisvárosok esetében, például, bizonyos nagyobb jelent őséggel bíró
tevékenységek, szolgáltatások azért szegényesek, hiányosak, mert e tevékenységek
„helyét" már egy nagyobb, a hierarchiában magasabban álló, város foglalta el.
Végül is, nem épülhet minden városban opera, nagyáruház, vagy egyetem.
Wallerstein (1974) és Braudel (1979) „világgazdasági" elméleti sémája alapján
magyarázni tudjuk ezt a jelenséget: egyes agglomerációk („központok") „sikeréb ől"
szükségszerűen következik, hogy a másik oldalon létrejöjjenek a „központokhoz"
kapcsolódó alacsonyabb rend ű perifériák. Az „alacsony rend űség", persze,
viszonylagos fogalom: a legkisebb városi hely is mindig egy periféria középpontja -
egy sokkal finomabb szerkezet ű hálózatban természetesen.
De hogyan foghatjuk meg azt a bizonyos „láthatatlan kezet", amely az értékesebb
tevékenységeket végül is egyes metropoliszokba tömöríti? Els ő pillantásra azt
mondhatjuk, hogy mindez a verseny játékszabályaiból és az optimalizálás
individualista jellegéből természetesen következik. A vállalatok úgy foglalják el
helyüket a térben, hogy versenytársaiktól minél messzebbre, klienseikhez pedig
minél közelebb kerüljenek.
Ez azonban így nem igaz. El őször is köztudott, hogy minden központban sok,
egymással versenyben álló és ugyanazt a szolgáltatást nyújtó vállalatot találunk. Ezt
a jelenséget akár ugyanabban az utcában is megfigyelhetjük (gondoljunk például a
konfekció árut forgalmazó üzletek sz űk utcácskáira Párizs belvárosában). Ez a
„tőzsde", a „piac" (piac a szó eredeti értelmében, gondoljunk például egy
„állatvásárra") hatása: oda kell települni, ahol a vev ők az egyes szolgáltatásokat,
Georges Benko :
A regionális fejlődés útjai : Globálistól a lokálisig
Tér és Társadalom 11. évf. 1997/2. 1-16. p.
TÉT 1997 s 2 A regionális fejl ődés útjai... 3
vagy árukat keresik, és a közismert helyen gy űlnek össze azok, akik ugyanazt a
szolgáltatást, vagy árut kínálják. Nem egy vállalat, hanem a vállalatok
agglomerációja foglal el és lát el egy téregységet. Ezzel máris elérkeztünk a
„körzet" (district) fogalmához! Amikor azonban vizsgálódásunk során
hálózatonként csak egy-egy termelési és szolgáltatási egységgel találkozunk, joggal
feltételezhetjük, hogy nem a verseny, hanem egy szervezet tervszer ű telepítésének
következménye a „hely" elfoglalása. Az egyház a plébániákat és püspökségeket a
falvakba és városokba helyezte el (és nagyon gyakran ez vonzotta oda a városi
armatúrát); az állam elemi iskolákat, középiskolákat, egyetemeket, kórházakat
telepített le. Ezzel, annak érdekében, hogy szolgáltatásokkal lásson el egy területet,
tudatosan megszilárdította a városi hierarchiát...
Egyes általános egyensúlyi elméletet valló teoretikusok Hotelling (1929)
játékelméletének paradoxonát használták fel a verseny ellenére létrejöv ő
agglomerálódási hatás bizonyítására. A fürd őváros strandján m űködő két
fagylaltárusnak az lett volna az érdeke, hogy felosszák egymás közt a strandot, oly
módon, hogy az egyik árus a strand els ő negyedébe, a másik a strand harmadik
negyedébe helyezi el fagylaltos bódéját. De mivel szerettek volna egy kicsit
„lecsípni" a másik területéb ől, mindketten a strand közepén telepedtek le, így
viszont elveszítették a strand szélein napozó vev őiket!
Nem valami meggyőző azonban ez - a nem-kooperatív játékra alapuló -
magyarázat; hiszen azért telepszik le a két árus a strand közepén, mert a vev ők
tudják, hogy ott vannak a fagylaltárusok (nem beszélve a napozókrém, a
napszemüveg, stb. árusairól). Az agglomerálódás nem egy mindent elsöpr ő perverz
hatás. S őt, ellenkezőleg, a versenytársakra mindez pozitív hatást gyakorol, és
megfigyelhetjük az agglomerálódás hatását: az ágazaton belül jelentkezik az
agglomerálódás gazdaságossága (a fagylaltot készítésének helye mellett árusítják),
míg az ágazaton túl a közelség hatása érvényesül (napozókrémet is vásárolnak,
miközben már nyalogatják a kezükben lév ő fagylaltot).
Ez, az agglomerálódásból magából következ ő, az ágazat szempontjából azonban
külső hatás a Jénai Iskola által kidolgozott elmélet másik hiányosságára is felhívja a
figyelmet. Miért kell kiindulni abból, hogy a hálózatok csomópontjában
metropoliszokat találunk? Mert, vallják a „küls ő hatások" teoretikusai, nemcsak az
elszigetelhető piaci tranzakciók érvényesülnek: a "nagyság mámora", a verseny, az
informális csere, az árakban ki nem fejezett kölcsönösség hatása mind az
agglomerálódás irányába mutat - és íme, újra szembetalálkozunk az atmoszféra
elméletével (mint például, Marshallnál, majd 70 év múlva Becattininél).
Így, a legstrukturalistábbnak nevezhet ő, a legfunkcionalistább területi
közigazgatási döntéseket ihlet ő térelmélet instabil, és mennyiségi ismérvekkel ki
nem fejezhető alapokon nyugszik, egy olyan - az agglomerálódásra jellemz ő - nem
piaci szerveződési elven, amelyre legfeljebb a fels őszintű közigazgatási döntések
vannak ösztönző hatással. Összefoglalva: bizonyos városok sikeresebbek másoknál,
mert „megérdemlik" ezt a sikert. Ezekben a városokban a gazdasági és (kulturális)
élet aktívabb, a lakosság együttm űködési készsége fejlettebb. A térbeli hierarchia
tehát okozat, és nem ok: minden város fejl ődhetne, ha hasonló tulajdonságokkal
rendelkezne.
Georges Benko :
A regionális fejlődés útjai : Globálistól a lokálisig
Tér és Társadalom 11. évf. 1997/2. 1-16. p.
4 George Benko TÉT 1997 s 2
Ha úgy fogjuk fel a várost (és az azt körülvev ő régiót, amely hozzájárul a város
fejlődéséhez) mint közösségi tárgyat, - akkor, mintha csak Möbius szalagján
haladnánk el őre - hirtelen, az összes társadalomtudományra jellemz ő "kettősség" (az
egymással szemben álló elméletek, társadalomtudományi megközelítések egyidej ű
jelenléte) tárul fel el őttünk: a holizmus és az individualizmus, a struktúra és a
fejlődési pálya, azaz, a téranalízis nyelvére lefordítva, a „globális" és „lokális". E
két pólus között ütközik a 60-as évek két nagy térbeli „ortodox elmélete".
Lemaradás vagy függőség?
A háború utáni ortodoxiák
A központi helyek hierarchiáját magyarázó elméletnek legnagyobb gyengesége
minden bizonnyal az, hogy a rendszert homogén térbe helyezik el. Homogén térben
valóban feltételezhet ő a városi hierarchia strukturálódása (a piacnak, a küls ő
hatásoknak, vagy a közigazgatási döntéseknek tulajdoníthatóan). A probléma
azonban az, hogy a régiók, országok, egymáshoz hasonlítva, nem homogén
térségek. Normandiában, Hessenben, vagy Mazúriában valóban kialakultak az
egymáshoz struktúrájukban hasonló Christaller-féle hierarchizált városhálózatok,
ugyanakkor, mivel ezek térsége - egymáshoz hasonlítva - igen heterogén, a
hálózatban található városok társadalmi összetétele, gazdagsága nagy mérték ű
különbséget mutat. Az egyik fejlettebb, a másik kevésbé fejlett, és bár Párizsban és
Saö Paulóban is vannak ipari területek, lakónegyedek, gazdag és szegény
városrészek, Párizs nem Saö Paulo.
Az 1960-as, 1970-es években régiók, országok és a területükön található városok
egyenlőtlen fejlő dését magyarázó elméletek jelennek meg két, egymással szemben
álló ortodoxiában. Eleinte a gazdasági tevékenységek térbeli fejl ődésével
kapcsolatos elméletet fogadják el. Eszerint, Colin Clark (1951) történelmi sémája
alapján, minden földrajzi térségnek (régiónak, országnak) át kell mennie valamennyi
fejlő dési szakaszon: a pre-indusztriális (primer), az indusztriális (szekunder), és a
poszt-indusztriális (tercier vagy kvaterner) id őszakokon. Az országok azonban
különböző időpontokban állnak a rajthoz, és ebb ől fakad, hogy a történelem adott
pillanataiban egyes országok relatíve elmaradottabbak más országokhoz képest.
Ezen alapszik W. Rostow (1963) fejlődési fokozatainak elmélete. A földrajzi terek
fáziskülönbségei mentén legfejlettebb zónákban kifejlesztett új termékek - a termék-
ciklus végén - elértéktelenednek, és az "újdonságok" termelése áthelyez ődik a
fejletlenebb régiókba (Vernon 1966, termék-ciklus elmélete).
A Clark-Rostow-Vernon féle modell a nagyobb léptékekkel mér ő elméletek
osztályozása alapján nem tekinthet ő „globálisan strukturalista" modellnek. E szerint
nincs semmi akadálya annak, hogy az utolsó, kvaterner szakaszban, valamennyi
ország fejl ődési pályája hasonló bels ő struktúra felé konvergáljon. Az egyes
országok relatív „lemaradása" nem feltétlenül strukturális okokra vezethet ő vissza: a
történelem véletleneinek tulajdonítható, hogy belső strukturális okok miatt egyes
országok előbb álltak a rajthoz mint mások.
Georges Benko :
A regionális fejlődés útjai : Globálistól a lokálisig
Tér és Társadalom 11. évf. 1997/2. 1-16. p.
TÉT 1997 s 2 A regionális fejl ődés útjai... 5
A genealógiai megközelítéssel dolgozó és az országok „perszonalítását" kutató
elméletek a Weber-i vállalkozói erkölcsre, az els ő ipari forradalom során
nélkülözhetetlenné váló nyersanyagokra, és a feudalizmus hanyatlására (amely
lehetővé tette, hogy a burzsoázia megjelenjen a történelem színpadán) szoktak
hivatkozni akkor, amikor egy ország „fejlettségét" vagy „perszonalitását" próbálják
magyarázni. Ebből következik, hogy egyes országok „lemaradása" bels ő okokkal
magyarázható: az éghajlat okozta problémákkal, sajátos társadalmi struktúrákkal,
konzervatív ideológiákkal stb. Egy-egy ország kiválása, kiemelkedése bels ő
reformok következménye is lehet. Ez a felemelkedés pozitív hatást gyakorolhat más
országok fejlődésére: az utolsók - felhasználva mások megszerzett tudását és
ísmereteit - „beérhetik" az els őket... Ebben az értelemben ez az ortodoxia az
„individualista" metodológián alapul (a „kollektív egyének" az országoknak
feleltethet ők meg).
Ezzel az ortodoxiával áll szemben egy globális strukturalista megközelítés, a
függ őség elmélete és ennek különböz ő változatai. Ez az elmélet azt sugallja, hogy
egyes országok elmaradottsága és mások fejlettsége ugyanazon okokra vezethet ő
vissza, azaz, ez utóbbiak gazdagsága az elmaradottak nyomorából táplálkozik.
Valamikor még lehetséges volt saját er őre támaszkodva eljutni az ipari kapitalizmus
szakaszába, de a politikai uralmi viszonyok, majd a világpiaci verseny tartósan
elzárta az utat az újonnan jöttek el ől. Így alakult ki és er ősödött meg a nemzetközi
munkamegosztás az uralkodó - ipari és tercier jelleg ű - gazdasági központok és az
általuk uralt - mezőgazdasági termékeket és nyersanyagokat exportáló - periféria
között. Az egyenl őtlen csere lehetetlenné tette, hogy a periférián a kiemelkedéshez
szükséges eszközök felhalmozódjanak, míg a centrum egyre növeked ő
versenyképessége egyre magasabbra emelte a „lécet" az újonnan jöv ő versenyzők
előtt.
A második megközelítés regionális szint ű alkalmazásával megmagyarázhatóvá
vált a francia, brit, vagy az észak-amerikai régiók egyenl őtlen fejlődése. Az 1960-as
évek végétől azonban nem lehetett figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy egyes
periférikus területek iparosodni kezdtek. Magyarázhatjuk-e ezt a jelenséget Rostow
és Vernon paradigmájával, amely szerint ezek az országok az elértéktelenedett ipari
termelésre alapozva próbálnak meg kiemelkedni és fejl ődni? A tényeket nem lehet
kétségbe vonni, ám ezek a folyamatok nem vezetnek szükségszer űen az országok
felzárkózásához, a tér homogénné válásához. Valójában mindig elfogadott volt az a
vélemény, hogy az ipari társadalmakon belül, a régiók között az egyenl őtlenség
minőségi szintjei alakultak ki, ezt azonban inkább egyidej ű komplementaritásnak
tekintették, mint időben eltolódott hasonlóságnak. Ami a francia régiók közötti
munkamegosztást illeti, a háború el őtti mezőgazdaság/ipar komplementaritás
helyébe, új régióközi munkamegosztás lépett. Az új régióközi munkamegosztásra
jellemző, hogy ugyanabban a termelési ágban a termel ő tevékenység három
funkciója jelenik meg egy id őben: az ötlet, a min őségi termelés és a rutinszer ű
termelés, összeszerelés. Ezt a hármas beosztást, a fordista termelési modellt
tekintették a „tudományos" munkaszervezés végs ő formájának, és térbeli
megjelenését ágazati körforgásnak nevezték el.
Georges Benko :
A regionális fejlődés útjai : Globálistól a lokálisig
Tér és Társadalom 11. évf. 1997/2. 1-16. p.
6 George Benko TÉT 1997 s 2
Ez a tézis gyorsan nagy népszer űségre tett szert, és az 1970-es évek végén a
harmadik világ iparosodó országainak megjelenésével, egy „új ortodoxia"
kialakulásához vezetett: az új nemzetközi munkamegosztás elméletéhez (Fröbel,
Heinrichs, Kreyes 1980). A fejlett országok (vagy régiók) egyrészt a gazdasági
irányítás és a fő piacok központi régióivá váltak, másrészt a él őmunkát igénylő - és
végső soron saját piacaikra irányuló - termelést „térben áthelyezték" a sokkal
szegényebb és kevésbé képzett munkaer ővel rendelkező régiókba.
A világgazdaságot uraló, az ipari munkamegosztást is magába foglaló „globális
strukturalizmus" kissé korai általánosítása nyomban ellenállást váltott ki a
teoretikusok s őt még a „régióközi új munkamegosztás" hívei között is (Aydalot
1984, Lipietz 1985, 1986, 1990b, Massey 1984). Kétségtelen, hogy a
Franciaországhoz hasonló, politikailag homogén területeken a vállalatok képesek
kiterjeszteni térkapcsolataikat az egyenl őtlenül fejlett régiókra, és a termel ő
üzemeket, illetve az alvállalkozások kapcsolati rendszerét áthelyezik az
„elmaradott" régiókba. Nemzetközi szinten (ahol ezt a strukturáló szerepet a
multinacionális cégeken belül oldják meg) az ilyen sémában nem veszik figyelembe
a helyi társadalom autonómiáját, az érintett állam szerepét, a helyi társadalmi
viszonyok és kapcsolatok természetét, az érintett állam által ellen őrzött szabályozási
rendszert stb.
A reguláció módszerének fejlő dése Franciaországban ezen - az állam által
jelentő ségére és a kompromisszumokkal-intézmyesíkoprium
ösztönzött „felhalmozási rendszerre" is felhívta a figyelmet. Ha a nemzetközi
vállalatok ki akarják terjeszteni ágazati pályáikat más országokban (mint ahogy erre
korábban regionális szinten sor került), akkor egy sokkal önállóbb szervezettel, az
érintett állammal és annak intézményeivel találják szemben magukat.
A valóságban a „globális/lokális" kett ő sség az ágazati pályák elméletével együtt
jelent meg. Doreen Massey így írt errő l (1978): „Lipietznél (1977) a régiók hol saját
maguk - genealógiájuk- által, hol a régióközi munkamegosztásban együttesen
elfoglalt helyük által meghatározottan jelentek meg". Ebben az id őben kritikaként
fogalmazódott meg, hogy a régiók csak a globálisabb struktúráktól fokozatosan
átvett jellemvonásokat viselhetik. Néhány évvel kés őbb ugyancsak az angolszász
radikális földrajzi irányzat vezette D. Masseyt (1985) az új felismeréshez: „the
unique is back on the agenda". Vissza kell térni az egyeshez, a különöshöz, Vidal
de la Blache „regionális egyediségéhez". Így az új nemzetközi munkamegosztás
ortodoxiájának regulációs kritikája megdöntötte a globális strukturalizmust, oly
módon, hogy a helyi területi „egyediséget" helyezte az állam-nemzet viszonyának
középpontjába. Mások még ennél is messzebbre jutottak.
Az „ endogén" regionális fejl ődés
Az 1980-as évek végén megjelen ő tanulmányok már egyre gyakrabban
foglalkoznak azzal a gondolattal, miszerint szakítani kell a globális
strukturalizmussal, valamint a Rostow-féle fejl ő dési szakaszok predeterminista
elméletével. Ezek az elméletek már egy új ortodoxia felé mutatnak, miszerint az
ipari régiók sikerét és növekedését bels ő dinamizmusukra kell visszavezetni.
Georges Benko :
A regionális fejlődés útjai : Globálistól a lokálisig
Tér és Társadalom 11. évf. 1997/2. 1-16. p.
TÉT 1997 s 2 A regionális fejlődés útjai... 7
A kiindulási pont alapjait vitathatatlanul A. Bagnasconak, C. Trigiliának (1977,
1984, 1988), és S. Brusconak (1982, 1984) a „Harmadik Itáliáról" szóló munkáiban
találhatjuk meg. A Milánó-Torino-Genova klasszikus ipari háromszög és a
reménytelenül elmaradott Mezzogiorno között olyan sajátos iparral rendelkez ő
városok, vidékek emelkedtek ki, melyek önerejükb ől lettek sikeresek a világpiacon.
Míg az előbb említett tanulmányok inkább az endogén fejl ődésű régiók társadalmi
jellemzőivel foglalkoztak („a piac társadalmi építése"), G. Becattini (1979) arra
hívta fel a figyelmet, hogy e régiók tipikus, a kis- és középvállalatok rendszerének
keretei között, a verseny, a vetélkedés és a kooperáció sajátos keverékét magába
foglaló ipari szervezettel rendelkeznek. Mindez eszünkbe juttatja A. Marshallnak
1900-ban megfogalmazott elméletét: az ipari körzetet (district industriel). E szerint
kétféle ipari szervezet létezik: az egyik az egyetlen nagyvállalati keretbe integrálódó
munkamegosztás által irányított szervezet, míg a másik a termel őfolyamat egy-egy
szegmensére specializálódó kisebb cégek között létrejöv ő dezintegrált társadalmi
munkamegosztás (a piaci folyamatokon és a kölcsönkapcsolatokon keresztül
csatornázódó) koordinációján alapul.
Zseniális elméletükben M Piore és C. Sabel (1984) az ipari körzetek sikereit
azoknak az általánosabb folyamatok speciális eseteiként betöltött szerepével
magyarázták. A regulációs elméletre hivatkozva azt állították, hogy a mereven
strukturált fordista tömegtermelést a rugalmas specializáción alapuló rendszer
követi (amely térszerkezeti átalakulást is eredményez), és a fordista ágazati
kapcsolatokat felváltják a körzetek. Az új ipari térszerkezetben a munkaerő
szakképzettségén, a decentralizált innováción és a vállalatok közötti piaci és
kölcsönkapcsolatok által létrejöv ő koordináción van a hangsúly. E két jellemz ő már
utal az iparí körzet atmoszférájára.
Ezzel párhuzamosan, A. Scott, M Storper és R. Walker, kaliforniai geográfusok
gondolkodására államuk és különösen Los Angeles növekedése, fejl ődése gyakorolt
igen nagy hatást. Különböz ő kiindulási pontból hasonló következtetésig jutottak.
Először is, érdekl ődésük középpontjában a metropoliszok álltak, els ősorban a
megapoliszok, amelyekben utólag felismerték a körzeteket, mint a megapoliszokat
„patchwork"-ként alkotó részeket. Ámbár ismerték a regulációs elméletet, melyből
saját terminológiájuk egy részét is merítették, els ősorban a munkamegosztás
dinamikájának és az agglomerálódás küls ő hatásainak neomarxista, illetve
neoklasszikus (Coase 1937, Williamson 1975) elemzéseire támaszkodtak. A. Scott a
Metropolis című szintézisében (1988) rámutatott, hogy a kaliforniai Orange megye
elektronikus ipari körzetének kezdetben nem volt kvalifikált munkaer ő-piaca
(szemben a Szilícium völggyel, ahol a Stanford Egyetem ipari parkja fejl ődött ki).
Storper és Walker (1989) a majdnem a semmib ől kifejlődő pólusok megjelenésének
modelljéről értekeztek, kvázi-nietzschei tónusban.
Így a kis olasz körzetekt ő l a világméretű megapoliszokig a „rugalmas
specializáció" új technológiai paradigmája nemcsak az üzemek és irodák városi
letelepedésének újra éled ő folyamatát magyarázta, hanem a metropoliszok
mennyiségi növekedésének új korszakára is felhívta a figyelmet: íme, megtalálták a
fordizmus válságából való kilábalás új térbeli formáját. A világ városi régióinak és
városainak jövőbeli hierarchiáját a körzetek (vagy a körzetek csoportjainak) sajátos,
belső stratégiája fogja meghatározni: gy őzzenek a legjobbak!
Georges Benko :
A regionális fejlődés útjai : Globálistól a lokálisig
Tér és Társadalom 11. évf. 1997/2. 1-16. p.
8 George Benko TÉT 1997 • 2
A vita
Levonhatók-e egyértelm ű következtetések az új gazdasági terek földrajzával
kapcsolatos, majd 15 éven át tartó vitákból, kutatásokból? Nem lehetünk ebben
biztosak. B őven találunk viszont új gondolatokat, módszereket. Világméret ű
társadalmi-gazdasági válság és a válság által generált térbeli (városi és regionális)
feszültségek szenved ő alanyai voltunk és vagyunk. Ez a válság fájdalmas
következményekkel jár, és ez a fájdalom néha a kutatók visszafogott, hideg
elemzéseiben is visszaköszön. Senki sem lehet közömbös az újonnan szület ő
világgal szemben: ez más, mint amilyen gyermekkorunkban volt, és más, mint
ahogy azt idősebb kollégáink régebben leírták. Felfedezni egy új - a jöv ő -
társadalom els ő jeleit, nos, ez a kutató legnemesebb törekvése, mesterségének
öröme és kockázata. A jöv őre vonatkozó elképzelések a jelenlegi kutatások
eredményeib ől, következtetéseib ől alakulnak ki. Ezek az elképzelések, jóslatok
szerteágazóak, nagymértékben különböznek egymástól, és ez így is van rendjén. A
közös vonásokból azonban lassan mégis kirajzolódik el őttünk a kép: egy új
paradigma.
Ez mindenekelőtt a választott módszerben jelenik meg. Visszatért az „ipari
szervezet": a városok elemzésének középpontjában az elkülönült gazdasági
tevékenységek közötti kapcsolatok vizsgálata áll. Húsz évvel ezel őtt született meg
az ésszerű tervezés fantazmagórikus elmélete, vagyis a termelést, a társadalmi
újraterrnelést és a teret strukturáló nagyvállalati és állami tervezés gondolata. Úgy
tűnt, a városi és regionális tervezési folyamatokat a hierarchia (a vállalaton belül) és
a kormányzati gyakorlat (a társadalomban) uralja. Manapság viszont, a szerepl ők
versenyhelyzetben hozott döntéseit nyilvánvalóan és els ősorban a spontaneitás
vezérli. Ez az alapvet ő fordulat lehet az új városi gazdaság kulcsa is - korunk
kulcsszavai a „vertikális dezintegráció", és a „társadalmi munkamegosztás".
Minthogy azonban a társadalom mégiscsak egy egészet alkot, szükség van arra,
hogy valamilyen módon szabályozzák ezeket az egymástól elkülönül ő jelenségeket
(a vállalkozói szubjektivitás és a társadalmi koherencia közötti ellentmondást) még
a válság idején is, de különösen a válságból való kilábalás folyamán. Az els ő
szembetűnő eredmény a tevékenységek materializálódása a térben, a gazdasági
vidék - a fogalom eredeti értelmében - tartamilag a reguláció egyik legels ő
formájává vált, még a piac, a termel ő és ügyfele, ill. a munkaadó és munkavállaló
közötti els ő monetáris tranzakciót megel őzően. Mint ahogy a XIX. században, ahol
is az „egyszerű kooperáció", az egy műhelyben dolgozó kézm űvesek csoportja
jelentette a tőkés hierarchia els ő állomását (a Foucault-nak oly kedves
„panoptikum" első változata), a potenciális el őnyökkel és alacsony árakkal járó
agglomerálódást. Ez volt és maradt a t őkés piac első feltétele.
Amikor alacsony árakról beszélünk, els ősorban nem is a szállítás költségeire
gondolunk, hanem sokkal inkább az információ, a „tranzakció" költségeire. Amikor
információról beszélünk, akkor nem a hirdet őoszlopon megjelenő újságokra, vagy a
publikált árjegyzékekre gondolunk; a szó eredeti értelmében használjuk a kifejezést:
az újról, a létezésre alkalmasról, a valószín űtlenről van szó, amely a megszokott
alapzajból emelkedik ki. E tanulmányok másik eredménye éppen itt ragadható meg:
a telematikának ugyanis nincs szüksége az agglomerálódásra. Az urbanisták mégis
Georges Benko :
A regionális fejlődés útjai : Globálistól a lokálisig
Tér és Társadalom 11. évf. 1997/2. 1-16. p.
TÉT 1997 s 2 A regionális fejlődés útjai... 9
az „információ technológiájáról" beszélnek, de ahhoz, hogy megértsük ennek a
„művészetnek" (techné) általános törvényszer űségét, ott kell lennünk, éppen azon a
helyen, és a szemünk el őtt kell az eseményeknek lezajlaniuk.
Az agglomerálódás, a térben lejátszódó hosszú id őn át tartó tanulást, a megismerés
folyamatát jelenti tehát. Marshall nyomán gyakran hivatkoznak a kutatók az
„atmoszférára", amely a „kultúra, az „oktatás", a „gyakorlat" megfelel ője. Ez a
kreatív gyakorlat kollektív formája, ez az, aminek segítségével az emberek közlik
egyéni élményeikb ől fakadó tapasztalataikat, ez az egyéni szubjektivitás kollektív
alapja.
Természetes tehát, hogy amikor a válság megingatja a nemzetállamok
makrogazdaság feletti uralmát, amikor az új technológiák felbukkanása és a piaci
instabilitás elbizonytalanítja a nagyvállalatok megszokott irányítási módszereit,
egyszóval, amikor visszafejl ődik a „hierarchia", új er őre kap az agglomerálódás,
mint a piac „el őszobája", mint a piaci verseny küzd őpályája. Jelenleg és a
közeljött őben az urbanizáció látszik „befutónak".
Vajon az ipari agglomerálódás, - az ipari körzet - csak a „piacon" m űködik? És
vajon a piac a hierarchiák (az oligopóliumok és a politikai társadalom) erejének
átmeneti gyengülése vagy a fejl ődés új modellje (amelyet a technológiai forradalom
indukált), a rugalmas felhalmozás elterjedése következtében er ősödik-e meg? Erről
szól a vita.
Egy alapvető hiátus osztja meg - az olasz Becattini, Brusco, Bagnasco, Sforzi,
Trigilia és Garofoli által képviselt - a körzet hívőket (les aficianados). A „Harmadik
Itália csodájának" körzetei (az 1960-as évekt ől az 1980-as évekig) nem tisztán
gazdasági körzetek, de nem is egyszer űen kollektív javak, amelyek el őnyben
részesítik a kereskedelmi tranzakciókat. Itt az „atmoszféra" jelenik meg a
szabályozás más módjaiban: a civil társadalom keretei között a családban; a
vállalkozók és alkalmazottak közötti bizalomban, a helyi közösségek szerepében
stb. A (szükségszer űen elég kisméret ű) „közösség" fogalmát Tönnies
értelmezésében (Gemeinschaft) használják, és nem az individualista keresked ő
társadalom (Gesellschaft) értelmében.
A spektrum másik végén a kaliforniai A. Scott állt (1988, 1993), aki m űveiben
tiszta közgazdasági logikával mutatja be „a t őke és a munka gigantikus
felhalmozódását" az 1980-as évek megapoliszának, Los Angelesnek, látványos
fejlő désében. Az „amerikai álom" egyenes folytatásaként (nem feledkezve meg a
többiekrő l sem) magasztalja a vállalkozó szellem bölcs géniuszát, a decentralizált
teremtő képességet, és e tényez ő vonzó és integráló erejének érvényesülését a világ
olyan részeiben is, ahol ennek nem volt múltja, nincsenek gyökerei... Nem hagyja
figyelmen kívül a reguláció nem-piaci formáit az agglomerálódáson belül, de
egyértelmű en hangsúlyozza, hogy mindezek mellékes szempontok Los Angeles
esetében... És amikor az olaszok csak óvatosan mernek következtetni a körzetekre
nehezedő veszélyekre, A. Scott magabiztosan hirdeti a fejl ődés új modelljének, a
"rugalmas felhalmozásnak" érvényességét, és felvázolja annak körvonalait: a
polarizálódást a munkában, a társadalomban, a piac gy őzelmét, az állam
visszahúzódását, a technika és a munkaer ő rugalmasságát.
Georges Benko :
A regionális fejlődés útjai : Globálistól a lokálisig
Tér és Társadalom 11. évf. 1997/2. 1-16. p.
10 George Benko TÉT 1997 s 2
A vita más résztvev ői (többek között A. Amin, F. Martinelli, E. Schoenberger)
szerint a körzet új formája nem mutatja meg egyszersmind a válságból való kivezet ő
utat is. Ezt három okkal magyarázzák. El őször is, a régi fordista forma még nem
múlt ki: a nagyvállalat és intézményeinek hierarchikus hálózata, a leányvállalatok és
alvállalkozók, a menedzseri tervezés egyáltalán nem láthatatlan keze mindenütt
nyomot hagy a térben. Másodszor, az olasz körzetek sajátos eseteket képviselnek;
alapvetően a világgazdaság és egyéb függ őségi viszonyok által meghatározottak, és
ezt jobbára figyelmen kívül hagyják. Az olasz termékeknek tulajdonított min őség
nem fejezi ki annak társadalmi költségeit: a kizsákmányolt n ők munkáját, stb. A
minősítés nem a legfontosabb jellegzetessége az új modellnek. Harmadsorban, még
ha el is fogadjuk a rugalmas felhalmozás új modelljének hipotézisét, e modellnek
különböző formái létezhetnek, és a régi hierarchia (a fordista multinacionális
vállalatok jellegzetessége) meger ő södve még visszatérhet az alvállalkozói piaci
kapcsolatokon keresztül. Lehet, hogy a kisvállalkozók függetlensége az 1970-es és
1980-as években a bekövetkez ő újrarendez ődés rövid állomása - mintegy „zajos
rendcsinálás" - volt csak a t ő kekoncentrálódás évszázados folyamatában. De még
egyértelműbbek lehetünk, és visszatérhetünk a probléma forrásához: a fejl ődés új
modellje talán még nem is létezik, hiábavaló tehát a térbeli fejl ődés formáit a
„rugalmas felhalmozás" Prokrusztész -ágyában keresni. Sokkal érdemesebb lenne a
szabályozás új formáit - és annak koherenciáját - a gyakorlatban (in vivo)
tanulmányozni.
Ez a kérdés új gondolatokat szült az 1980-as, '90-es évek fordulóján. És mivel
ebben az esetben a városi régiókról van szó, a figyelem középpontjában a városi
agglomerálódás és az irányítás, a törvényhozás és az állam tevékenysége közötti
közvetít ő regulációs formák álltak. Létrejött tehát egy új fogalom, amelyre - minden
próbálkozásunk ellenére - nem találunk megfelel ő francia szót: ez a gouvernance3.
Ha tovább gondoljuk a dolgot nyilvánvalóvá válik, hogy a nem-piaci és nem-
állami regulációs formákról van szó. Gramsci meghatározásából kiindulva
(az állam = a civil társadalom + a politikai társadalom) a közösségi reguláció
(gouvernance) = a civil társadalom mínusz a piac... S őt, hozzátehetjük még a helyi
politikai társadalmat, az önkormányzatokat is.
Hálózatok és politikák
A térbeli változás két következménnyel járt: egyrészt a hálózat fogalmát ezentúl a
körzet (district) tölti be, másrészt a politikai er ők szerepének vizsgálata újra fontos
szerepet kap.
Beszéljünk el ő ször a hálózatról. A hálózat a piaci folyamatok hatókörén kívül
létrejövő - vállalatok közötti - szervez ő dés egyik formája, melynek irányításáról már
szóltunk. A vállalatok közötti viszonyokat így vagy a hierarchikus (függ őségi)
kapcsolatok, vagy a „partneri" kooperációs kapcsolatok határozzák meg. Storper,
Harrison, Salais tanulmányaikban a technológia iránt (ez nem újdonság!) és ami
még meglepő bb, a társadalmi munkamegosztás fejlettsége iránt is közömbös
irányítási formák széls ő séges változatáról írnak. Léteznek olyan körzetek, amelyeket
a körzetben található nagyvállalatok „központjai" strukturálnak, és paternalista
körzetek, amelyeknek semmi közük sincs a marshall-i körzetekhez. Ettől kezdve a
vertikális dezintegráció földrajza azonosítani próbálta magát az elmúlt id ők fordista
Georges Benko :
A regionális fejlődés útjai : Globálistól a lokálisig
Tér és Társadalom 11. évf. 1997/2. 1-16. p.
TÉT 1997 s 2 A regionális fejlődés útjai... 11
földrajzával, amelyet hajdan M Castells és F. Godard karikírozott a Monopoleville
(1974) c. könyvben: ezek valójában olyan ipari zónák, amelyeket a szerény
bérlakások és az alkalmazottak lakónegyedeinek nagy együttesei egészítenek ki.
Korántsem csupán a múlt továbbélésér ől van szó. Ennek egyik leglátványosabb
példája Toyota-City, amely, ha valamire, akkor a poszt-fordista irányítási módszerre
kiváló bizonyíték (B. Coriat [1991] „Ohnizmusnak" nevezné ezt), amelyet just-in-
time szolgáltatások, min őségi körök stb. jellemeznek.
Másrészt a hálózat - amely inkább funkcionális értelemben használt, mint
földrajzilag - hihetetlen módon kib ővíti a megfigyelt új „objektumok" térbeli
lehető ségeit. Amennyiben az új ipari szervezet lényege a gazdasági egységek
irányítási önállóságának és azok egymás közötti rutin jelleg ű kooperációjának
viszonya, a hálózat a szervezet technikai és társadalmi formáitól válik függ ővé.
Ezeknek egyrészt „irányítottnak", másrészt koordináltnak kell maradniuk. Az
agglomerálódás során létrejöv ő előnyök azonban nem fedik le az összes területet:
ezeket a hiányosságokat jelenleg a jól kiépített közlekedési és telekommunikációs
hálózatok kompenzálni tudják. A körzet szintjén túl (ami önmagában is már egy
hálózat, sőt egyes esetekben a körzetet egy téregység „fényudvarának" is
nevezhetjük) kirajzolódik el őttünk a "körzetek hálózata". Ezt a jelenséget akkor
tapasztaljuk, amikor az iparvállalat két városba települ.
Ennek jó példája a Párizsban és Toulouse-ban m űködő repülőgépgyártás. A
toulouse-i repülő gépgyártás régiója komoly állami múltra visszatekint ő, az
Aérospacial köré szerveződött légi és űrkutatáshoz kapcsolódó hierarchikus körzet
(ez a szerkezet még a világháború el őtti időkből származik, amikor is a
repülő gépgyártást hadiipari megfontolások is befolyásolták). Itt els ősorban a
végtermék, tehát a repül őgépek összeszerelésével foglalkoznak. Ebben a
megközelítésben a toulouse-i repül őgépipar egy európai méret ű, ipari körzeteket
magába foglaló hálózat részét alkotja (ez esetben a francia Airbus gyártásában). A
SNECMA CFM-56 motorjait viszont egy másik csúcstechnológiájú körzetben
gyártják, a párizsi agglomeráció délnyugati negyedében („a SNECMA ív-ben"). Ez
utóbbi a „klasszikus" ipari körzet romjain épült, vagy még inkább a francia
szocialista mozgalmáról híres valamikori „Vörös Övezet" közelében (ahol Hispano-
Suiza már 1936-ban szervezett sztrájkokat a Bois-Colombes-ban).
Ez a terület, részben más körzetekkel, a párizsi "Tudományos Övezettel" (la Cité
Scientifique) és az Hauts-de-Seine déli részén lév ő elektronikai gépgyártás
körzetével esik egybe, északon a Défense üzleti negyedével (Párizs melletti iroda-
központ) határos. A párizsi repül ő gépgyártó körzetet partneri viszony köti össze az
új-angliai General Electric településhelyekkel is. Más körzetekhez is kapcsolódik a
felsoroltakon kívül, amelyek szintén kooperálnak Toulouse elektronikai iparával. A
térség tehát nemcsak a „körzetek hálózatához" tartozik, hanem a „hálózatok
körzetéhez" is. A nyugati és a déli autópályák közötti területen, a Saclay-i fennsík
irányában, Párizstól kb. 20 km-re délre, (ahová egyébként nukleáris ipar települt)
különböző gazdasági ágazatok koncentrálódnak. Ezek az ágazatok gyakran
tranzakciós kapcsolatban állnak egymással, mindenekel őtt ugyanarra a főleg jól
képzett munkásokból, technikusokból, mérnökökb ő l és tudományos kutatókból álló
munkaerő piacra települtek. E térségben kialakult az ágazatok közötti
agglomerálódás, és az urbanizáció érezhet ő elő nyökkel jár. Ez az „atmoszféra" már
nem azonos a - Carnénak és Prévertnek oly fontos - költő i realizmus
atmoszférájával, amely a régi Vörös Övezet romjain agonizált! Ha arra gondolunk,
Georges Benko :
A regionális fejlődés útjai : Globálistól a lokálisig
Tér és Társadalom 11. évf. 1997/2. 1-16. p.
12 George Benko TÉT 1997 s 2
hogy Toulouse-ban nemcsak repül őgépgyártás folyik (hiszen ott van a l'ONIA, az
elektronikai ipar...), láthatjuk, hogy milyen sajátossággal rendelkezik egy
metropolisz: ez a „hálózatok körzete", a földrajzi közelséggel és f őleg hasonló
„társadalmi típus"-hoz tartozó ipari területek agglomerációja, amely már azel őtt
létrejön, mielőtt közöttük bármiféle kereskedelmi tranzakció végbement volna.
Ily módon finomítják - Garofoli elméletét kib ővítve - Leborgne és Lipietz (1991,
1992) gondolatai a "területi rendszer" fogalmát. Grenoble például egy "területi
rendszer": az elektronikai ipar fejl ődése nemcsak bels ő okokra vezethető vissza
(mint ahogy a Szilícium-völgy esetében történt), hanem arra, hogy Grenoble már az
ipar fejlődése el őtt is a vízienergia átalakítására épült elektrotechnikai körzet volt
(és az is maradt). Mindemellett a regionális szakmai ágazat és a nemzeti közösség
közötti feszültségek már a fordizmus hajnalán (amikor is az Alsthom magába
szippantotta a Merlin-Guérin-t) felszínre kerültek Grenoble-ban.
A hálózatok körzetének sajátos atmoszférája azonban nem alakul ki egykönnyen.
Toulouse-ban igazán csak a 1980-as években tapasztalhattunk valami hasonlót (a
fejlett technológiával rendelkez ő iparágak Párizsból kiinduló, évtizedekig tartó
voluntarista decentralizációja után), és annak ellenére, hogy egyes nyilatkozatok
szerint Montpellier már "túlfejlettnek" tekinthet ő, mások szerint ez nem több "egy
sivatagban felépült katedrálisnál".
Mondhatjuk, hogy itt a területi változások második dimenziójáról van szó:
megjelenik a politikai, a közösségi reguláció. Mint ahogy azt már az el őbbiekben
említettük, a politikai, közösségi reguláció színre lépését leginkább a "gouvernace"
fogalmi kereti között tudjuk értelmezni. Foglaljuk össze tehát, hogy mit is értünk a
vita politikai, közösségi dimenzióján: a közösségi reguláció (gouvernance)
formájától, természetét ől, erkölcsi vagy társadalmi vetületeit ől függetlenül tény,
hogy a hálózatok létrejöttére és m űködésére a közösségi reguláció a piaci
folyamatokkal egyenérték ű (sőt, annál jelent ősebb) hatást gyakorol. Ez a felismerés
elegendő ahhoz, hogy megingassa a neoliberális modellek mindenhatóságába vetett
hitet, és felhívja a figyelmet arra, hogy a termel őerők fejlődésében a piaci
kapcsolatokon kívüli er ők is szerepet játszanak.
Biztosak lehetünk abban, hogy azzal, hogy a közösségi, politikai reguláció során
egyes fejlődési modelleket el ő nyben részesítenek másokkal szemben (a választott
területfejlesztési akciók természetesen egy új társadalmi-területi egység
megjelenésén alapulnak) meg is határozzák az ipari hálózat és a munkaer őpiac
alapvető jellemző it - egyszóval a területfejlesztés szempontjait is. Ez a megállapítás
felveti a kérdést: milyen területi szinten értelmezhetjük ezeket a modelleket?
Egyesek "terület" alatt "országot" értenek, mivel szerintük a posztfordista
forgatókönyvek lényegi, és a modellek közötti különbségeket megalapozó jellemz őit
a bérarányok és a bérszintek eltéréseiben ragadhatjuk meg - és ezeket az eltéréseket
leginkább a nemzeti szintű jogszabályok és a szokásjog határozzák meg. Mások
szerint azonban mindennek semmiféle gyakorlati - s őt még elméleti - jelentősége
sincs. Szerintük csak abban az esetben érdemes ezzel a megközelítéssel élnünk, ha a
társadalmi-területi egységek rendelkeznek bizonyos szint ű cselekvési szabadsággal,
amely lehető vé teszi számukra, hogy bevezessenek egy, a nemzeti és nemzetközi
politikai viszonyoktól (ie. az Európai Uniótól) e a világgazdasági folyamatoktól
,
független és a helyi sajátosságokat figyelembe vev ő, újszerű közösségi regulációs
gyakorlatot.
Georges Benko :
A regionális fejlődés útjai : Globálistól a lokálisig
Tér és Társadalom 11. évf. 1997/2. 1-16. p.
TÉT 1997 s 2 A regionális fejlődés útjai... 13
Összefoglalás
A közösségi reguláció (gouvernance) különböz ő formáit vizsgálva újra
találkozunk a - társadalomtudományokban egylényeg űként jelen lévő, esetünkben a
lokális/globális fogalompár mentén megfogalmazódó - dialektika problematikájával.
Ebben az értelemben csak akkor tipizálhatjuk a "nyertes" régiókat (pontosabban
szólva, akkor tudjuk megfogalmazni, hogy milyen módszereket kell követni ahhoz,
hogy egy régió sikeres legyen), ha nemzeti, vagy szövetségi állam-típusok szintjén
közelítünk a dologhoz. A különböző államok pedig akkor lesznek a világgazdasági
verseny "nyertesei", ha megfelel ő módon képesek ösztönözni és megalapozni ezen
"nyertes régió"-típusok kialakulását és m űködését.
Mondanunk sem kell, hogy itt gazdasági értelemben használjuk a "nyertes" szót.
Nem kívánunk foglalkozni azzal, hogy milyen szempontok szerint nevezhetünk egy
országot vagy régiót erkölcsi, politikai, társadalmi vagy ökológiai értelemben
"győztesnek". Lehet, hogy ökológiai katasztrófával egyenl ő az, ami ma Los
Angeles-ben történik (ezzel egyébként Los Angeles vezet ői is egyetértenének); a
"picike" Frankfurtban azonban a Zöldeknek alig maradt mára tennivalójuk. Azt
mondhatjuk, hogy Frankfurt egy feljöv őben lévő gazdasági világhatalom pénzügyi
központja, míg Los Angeles egy gazdasági bajokkal küszköd ő "monstrum", az USA
"nyertes" városa.
Kapcsoljuk össze tehát a minket régóta foglalkoztató kérdéseket (azaz a hálózatok
és a politika kérdéskörét) a következ ő lényegbevágó problémával: "metropolisz"
vagy "megapolisz"? Ezt a problémát a következ őképpen is megfogalmazhatjuk.
Európa "nyertes" részein található "sikeres" régiók (Dél-Németország és Észak-
Olaszország) "körzetek hálózataiba" rendez ődnek, melyeket közepes méret ű,
metropolisz szintű hálózatok körzetei egészítenek ki (mint például München, vagy
Milánó). Los Angeles esetében azonban más a helyzet. Ott, sokkal inkább egy
hatalmas, hálózatokat összefogó körzetet találunk, melyet gyakran annyira nehéz
felismerni, hogy egyesek nem is hálózatok körzetér ől, hanem "hálózatok köreir ől"
beszélnek. Hiszen milyen "atmoszféra" kötné is össze a régi Belváros kócerájait,
ócska műhelyeit és Orange megye elektronikai iparát, hacsak nem az, hogy
mindkettőben kizsákmányolt latin-amerikai emigránsok dolgoznak? Los Angeles
hatalmas méreteit tekintve ezt a "körzetet" akár a "hálózatok szórt együttesének" is
nevezhetnénk.
Engedjék meg, hogy végül egy kockázatos, és a tudomány mai állása szerint még
nem bízonyítható megállapítással éljek. Ha igaz, hogy a fordizrnus válságából való
kilábalás két legfontosabb forgatókönyve szembeállítja egymással a "kevésbé
szervezett" módon megvalósuló kapitalista változatot a "szervezettebb és az
egyeztetési folyamatokra is hangsúlyt fektet ő" megoldási módozatokkal; és ha igaz,
hogy minél kisebb a közösségi reguláció (governance) explicit szerepe, a piacnak
annál inkább támaszkodnia kell az agglomerálódás során implicit módon
megnyilvánuló rendező erőkre, akkor azt mondhatjuk, hogy az els ő forgatókönyv a
"hálózatok szétszóródásának", míg a második a "körzetek hálózatainak"
(kiegészülve néhány emberi léptékű , hálózatokat magába foglaló körzettel)
kialakulását segíti el ő. Ha az els ő esetben létrejövő téregységeket "megapolisznak",
míg a második esetben kialakuló hálózatok körzeteit "metropolisznak" nevezzük,
Georges Benko :
A regionális fejlődés útjai : Globálistól a lokálisig
Tér és Társadalom 11. évf. 1997/2. 1-16. p.
14 George Benko TÉT 1997 s 2
akkor mondhatjuk, hogy a megapolisz a vesztes országokban található nyertes
régiók (mint például, London vagy Los Angeles), míg a metropolisz (mint a
hálózatok körzete és ebben a min őségében több, körzeteket összeköt ő hálózatnak a
központja) a nyertes országokban található nyertes régiók térbeli megjelenési
formája.
Fordította: Barta Györgyi és Králik Miklós
Jegyzetek
. .
Université de Paris I - Panthéon- Sorbonne, 191, Rue St-Jacques, 75005 Paris, France A szerz ő
köszönetét fejezi ki a kiváló fordításért, és a magyar változat kiadásának kezdeményezéséért.
2 A francia Courlet, Pecqueur és a grenoble-i IREPD csoport köztes helyet foglal el
3
angol kifejezés: A humán viselkedési formákat takarja. Szélesebb fogalom, mint a gouvemement =
uralkodás, kormányzás. Az angolról franciára történ ő fordítás tehát igen problematikus. Talán a
„reguláció" felel meg leginkább tartalmilag, de míg a „gouvemance" inkább a hatalmi és a piaci
koordinációs kapcsolatok regulációjára vonatkozik, mi inkább a „közösségi reguláció" használata
mellett tesszük le a voksot.
Irodalom
Amin A. (1989) Flexible specialisation and small firms in Italy: myths and realities, Antipode, 21,
13-34. o.
Amin A., Robins K. (1990a), The re-emergence of regional economies ? The mythical geography of
flexible accumulation, Environment and Planning D. Society and Space, 8, 7-34. o.
Amin A., Robins K. (1990b), Industrial districts and regional development: Limits and possibilities, in
Pyke F., Becattini G., Sengenberger W., eds., Industrial Districts and Inter-firm Co-operation in
Italy, Geneve, ILO, 185-219. o.
Aydalot P. (1984) A la recherche de nouveaux dynamismes spatiaux, in Aydalot P., ed., Crise et espace,
Paris, Economica, 38-59. o.
Bagnasco A. (1977) Tre Italie. La problematica territoriale dello sviluppo economico italiano,
Bologna, II Mulino.
Bagnasco A., Trigilia C., (eds.) (1984) Societa e politica nelle aree di piccola impresa : tl caso di
Bassano, Venise, Arsenale
Bagnasco A., Trigilia C., (1988, 1993) La construction sociale du marché. Le déli de la troisieme
Italie, Cachan, Ed. de l'ENS-Cachan
Bagnasco A., Trigilia C., (eds), (1988) Societa e politica nelle aree di piccola impresa : il caso della
Valdelsa, Milan, Franco Angeli
Becattini G., ed., (1975) Lo Sviluppo economico della Toscana, Firenze, IRPET
Becattini G. (1979) Dal settore industriale al distretto industriale, Rivista di Economia e Politica
Industriale, 5, 1, 7-21. o.
Becattini G. ed., (1987) Mercato e forze locali: il distretto industriale, Bologna, II Mulino.
Becattini G., (1990) The Marshallian industrial district as a socio-economic notion, in Pyke F., Becattini
G., Sengenberger W., eds., Industrial Districts and Inter;firm Co-operation in Italy , Geneve, ILO,
37-51. o.
Becatini G. (1991) Le district industriel: milieu créatif, Espaces et Sociétés, 66/67, 147-163. o.
Bellandi M. (1982) II distretto industriale in Alfred Marshall,L'Industria, III, 3
Bellandi M. (1989) Small firms and industrial districts in Italy,Londres, Routledge.
Benko G. B. (1991) Géographie des technopöles, Paris, Masson
Georges Benko :
A regionális fejlődés útjai : Globálistól a lokálisig
Tér és Társadalom 11. évf. 1997/2. 1-16. p.
TÉT 1997 s 2 A regionális fejlődés útjai... 15
Benko G. B. ed., (1990) La dynamique spatiale de l'économie contemporaine, La Garenne-Colombes,
Editions de l'Espace Européen
Benko G. B. Dunford M., (eds), (1991) Industrial Change and Regional Development: the
Transformation of New Industrial Spaces, London, Belhaven Press/Pinter
Benko G. B. Lipietz A. (eds.) (1992) Les régions qui gagnent. Districts et réseaux: les nouveaux
paradigmes de la géographie économique, Paris, PUF
Braudel F. (1979) Civilisation matérielle, économie et capitalisme, Paris, A. Colin
Brusco S. (1982) The Emilian Model: Productive Decentralisation and Social Integration, Cambridge
Journal of Economics, 6, 2, 167-184. o.
Brusco S. (1984) Quale politica industriale per i distretti industriali ?, Politica ed Economia, XV, 6,
giugno
Brusco S. (1990) The idea of the industrial district: Its genesis, in Pyke F., Becattini G., Sengenberger
W., eds., Industrial Districts and Inter-firm Co-operation in Italy, Geneve, fLO, 10-19. o.
Castells M., Godard F. (1974) Monopolville: Pentreprise, l'Etat, l'urbain, Paris, Mouton
Christaller W. (1933) Die zentralen Orte in Süddeutschland, Iéna, Fisher
Clark C. (1951a) The condition of economic progress, Londres, Macmillan
Clark C. (1951b) Urban population densities, Journal of the Royal Statistical Society, Serie A, 114,
490-496. o.
Claval P. (1989) L'avenir de la métropolisation, Annales de Géographie, 98, 692-706. o.
Coase R.H. (1937) The nature of the finn, Economica, 4, 16, 386-405. o.
Coriat B. (1991a) Penser a l'envers, Paris, C. Bourgois
Coriat B. (1991b) Technical flexibility and mass production: flexible specialisation and dynamic
flexibility, in Benko G. B., Dunford M., eds., Industrial Change and Regional Development: the
Transformation of New Industrial Spaces, London, Belhaven Press/Pinter, 134-158
Courlet C., Pecqueur B. (1989) Un modele de développement diffus en mutation: l'exemple du Choltais,
Grenoble, Notes et Documents IREP-D, n° 29
Courlet C., Pecqueur B. (1990) Systemes locaux d'entreprises et externalités: un essai de typologie, St
Etienne, Communication au colloque «Mondialisation de l'économie et développement des
territoires», 3-5 sept.
Courlet C., Pecqueur B., Soulage B. (1993) Industrie et dynamiques de territoires, Revue d'Economie
Industrielle, 64, 7-21. o.
Fröbel F., Heinrichs J., Kreye 0. (1980) The New International Division of Labor, Cambridge,
Cambridge University Press
Ganne B. (1992) Industrial Development and Local Industrial Systems in Postwar France. Political
Economy of a transformation, in Storper M., Scott A. J., eds., Pathways to Industrialization and
Regional Development, London, Routledge, 216-229. o.
Garofoli G. (1985) Industrialisation diffuse en petite entreprise : le modele italien des années 70 Cahiers
I.R.E.P.-développement, n° 9, 245-256. o.
Garofoli G. (1986) Le développement périphérique en Italie, Economie et Humanisme, 289, 30-36. o.
Garofoli G. (1991) The Italian model of spatial development in the 1970s and 1980s, in Benko G. B.,
Dunford M., eds., Industrial Change and Regional Development: the Transformation of New
Industrial Spaces, London, Belhaven Press/Pinter, 85-101. o.
Garofoli G. (1993) Economic development, organization of production and territory, Revue d'Economie
lndustrielle, 64, 22-37. o.
Harrison B. (1992) Industrial Districts : Old Wine in New Bottles ?, Regina! Studies, 26, 5, 469-483. o.
Hotelling H. (1929) Stability in Competition, Economic Journal, 39, 41-57. o.
Leborgne D., Lipietz A. (1991) Idées fausses et questions ouvertes de l'apres-fordisme, Espaces et
Sociétés, 66/67, 39-68.o.
Leborgne D., Lipietz A. (1992) Conceptual Fallacies and Open Questions on Post-Fordism, in Storper
M., Scott A. J., eds., Pathways to Industrialization and Regional Development, London, Routledge,
332-348. o.
Lipietz A. (1977) Le capital et son espace, Paris, Maspéro
Lipietz A. (1985) L'audace ou Penlisement, Paris, La Découverte
Lipietz A. (1986) Industries et métropoles dans le tiers monde, Les Annales de la Recherche Urbaine,
29, 14-25. o.
Lipietz A. (1990a) La trame, la chaine et la régulation: un outil pour les sciences sociales, Economies et
Sociétés, Cahiers de l'ISMEA, Série R-5, 24, 12, 137-174. o.
Georges Benko :
A regionális fejlődés útjai : Globálistól a lokálisig
Tér és Társadalom 11. évf. 1997/2. 1-16. p.
16 George Benko TÉT 1997 s 2
Lipietz A. (1990b) Le national et le régional: quelle autonomie face a la crise capitaliste mondiale?, in
Benko G. B., ed., La dynamique spatiale de l'économie contemporaine, La Garenne-Colombes,
Editions de l'Espace Européen, 71-103. o.
Lipietz A. (1993) Social Europe, legitimate Europe: the inner and outer boundaries of Europe,
Environment and Planing D: Society and Space, 11, 5, 501-512. o.
Lösch A. (1940) Die raümliche Ordnung der Wirtschaft, Iéna, Fisher
Marshall A. (1890) Principles of Economics, Londres, Macmillan
Marshall A. (1900) Elements of Economics of Industry, Londres, Macmillan
Marshall A. (1919) Industry and Trade, Londres, Macmillan
Martinelli F., Schoenberger E. (1992) Les oligopoles se portent bien, merci! Eléments de réflexion sur
l'accumulation flexible, in Benko G. B., Lipietz A., eds., Les régions qui gagnent. Districts et
réseaux: les nouveaux paradignws de la géographie économique, Paris, PUF, 163-188. o. .
Massey D. (1978) Regionalism: some current issues, Capital and Class, n° 6, 106-125. o.
Massey D. (1984) Spatial Divisions of Labour, Londres, Macmillan
Massey D. (1985) New Directions in Space, in Gregory, D., Urry, J., Social Relations and Spatial
Structures, Londres, Macmillan, 9-19. o.
Massey D., Meegan, R. (1982) The anatomy of job loss. The how, why and where of employment
decline, Londres, Methuen
Pecqueur B. (1989) Le développement local, Paris, Syros
Piore M., Sabel C. (1984) The second Industrial Divide : possibilities for properity, New-York, Basic
Books (Trad. francaise Les Chemins de la prospérité, Paris, Hachette, 1989)
Rostow W. (1963) Les étapes de la croissance économique, Paris, Seuil
Salais R. (1991) Flexibilité et conventions du travail: une approche, Economie Appliquée, 44, 2, 5-32. o.
Salais R., Storper M. (1993) Les mondes de production. Enquéte sur l'identité économique de la
France, Paris, Ed. de ('EHESS .
Schoenberger E. (1988) From Fordism to flexible accumulation: technology, competitive strategies, and
international location, Environment and Planing D: Society and Space, 6, 3, 245-262. o.
Scott A. J. (1988) Metropolis, From the Division of Labor to Urban Form, Los Angeles, University of
California Press
Scott A. J. (1993) Technopolis. High-Technology Industry and Regional Development in Southern
California, Berkeley,CA., University of California Press
Sforzi F. (1990) The quantitative importance of Marshallian industrial districts in the Italian economy,
in Pyke F., Becattini G., Sengenberger W., eds., Industrial Districts and Inter-firm Cooperation in
Italy, Geneve, ILO, 75-107. o.
Storper M., Harrison B. (1991) Flexibility, hierarchy and regional development: The changing structure
of industrial production systems and their forms of governance in the 1990s, Research Policy, 20,
407-422. o.
Storper M., Walker R. (1989) The Capitalist Imperative. Territory, Technology and Industrial Growth,
Oxford, Basil Blackwell
Vernon R. (1966) International investment and intemational trade in the product cycle, Quaterly
Journal of Economics, 80, 190-207. o.
Wallerstein I. (1974) The Modern World System, New York, Academic Press
Williamson O. E. (1975) Markets and Hierarchies. Analysis and Antitrust Implications, New York,
Free Press