Tér és Társadalom 5. évf. 1991/2-3. 1-15. p.
Tér és Társadalom 3. 1991 .2-3 : 1-15
NEMZET ÉS NACIONALIZMUS
PETER J. TAYLOR
A modern politikában valamennyi „izmus" közül általában a nacionalizmust tekintik a legin-
kább földrajzi jellegűnek. Így, míg a többi „izmus" nem található meg a különféle politikai,
földrajzi kézikönyvekben a nacionalizmus központi helyet követel magának. Ez nem meglep ő,
mivel a nacionalizmus kapcsolja össze egymással a terület—állam—nemzet alapvet ő trilógiá-
ját. A nacionalizmus szimbolikus jelent őségével felruházott terület nemzeti „szül őfölddé" vá-
lik, az állam, mint a nacionalista politikai akarat ideális kifejez ődési formája, nemzeti állam
lesz. Tanulmányunk alapvet ő célja, hogy e koncepciók integrációját bemutassa.
A „nemzet „ és „nacionalizmus" szavak a latin nasci szóból származnak, melynek jelentése
„születni", „közös ősök", és „származási hely", (Tivey 1981, 4-5. o.). A „nemzet" fogalom
történeti entitást fejez ki, s ebb ől adódóan a nacionalizmus egy ehhez kapcsolódó ideológia.
Meglepő módon a nemzet fogalmát nehezebb meghatározni (Navari 1981). Ha egyszer űen az
„egy közös kultúrával rendelkez ő történeti közösség" meghatározást alkalmazzuk, akkora tör-
ténelem során számos ilyen entitást találhatunk. Ezen meghatározás alapján pl. az ókori Egyip-
tom népe is nemzetnek tekinthet ő. A nemzetnek ezt az értelmezését Amin (1980) javasolta
— szélesebb körű kísérletének részeként — azért, hogy megszabaduljunk elméleteink túlzott
Európa-centrikusságától. Bármennyire is szimpatikusak Amin motívumai, a legtöbb tanul-
mány egyetért abban, hogy a koncepciót sokkal hasznosabb a modern világgazdaság korszakára
korlátozni. Ezeknek a problémáknak a megoldására a legcélszer űbbnek Smith (1982) koncepci-
ójának elfogadása látszik. Véleménye szerint a nemzet egy régebbi kategória, az „etnikai kö-
zösség" modern változata. Vagyis a múlt világbirodalmai egyesíthettek etnikai közösségeket,
de csak a modern világrendszerben küzdenek ezek a közösségek a „nemzetként" való elisme-
résért.
A nacionalizmusnak mint ideológiának az eredete jóval könnyebben feltárható. A nacionaliz-
mus alapja az a doktrína, mely szerint minden nemzetnek saját állammal kell rendelkeznie.
Ez a gondolat a 18. században született, a 19. században a világpolitikát meghatározó er ővé
vált, s századunkban is domináns tényez ő. Eredetileg összekapcsolódott a 18. századi raciona-
lizmussal, főleg abban, hogy elutasította azt a koncepciót, mely szerint az uralkodó személyes
hatalma lenne az állami szuverenitás forrása. Ehelyett azt hangsúlyozta, hogy a szuverenitás
forrása a „nép". .Ez a gondolat az 1787. évi amerikai alkotmány híres bevezet ő mondatában:
„Mi a nép..." kapta meg politikai formáját. Ama sajátos eszme, hogy a „nép" alkotja a „nem-
zetet", a Francia Forradalom során jelenik meg.
1789-ben létrehozták a nemzetgy űlést, s 1790-ben a franciák magukat le grande nation-nak
nyílvánították (Rustow 1967, 21. és 27. o.). Az az újszer ű gondolat, hogy az államnak egybe
kell esnie a „ nemzettel", el őször az 1815. évi Bécsi Kongresszuson jelent meg. Ezen eszme
első közvetlen eredménye a görög függetlenség kinyilvánítása 1821-ben. Az 1830-as és 1848-as
Peter J. Taylor : Nemzet és nacionalizmus
Tér és Társadalom 5. évf. 1991/2-3. 1-15. p.
2 Peter J. Taylor TÉT 1991.2-3
forradalmak nemzeti forradalmakká váltak, s az eszme 1919-ben, a Versailles-i békekonferenci-
án győzedelmeskedett véglegesen, a nemzetek önrendelkezési jogának, mint az új európai poli-
tikai rendszer alappillérének az elismerésével. Bármiféle bizonytalanság vet ődik is fel a „nem-
zet" fogalmával kapcsolatban, a „nacionalizmus" egyértelm űen modern világunk ideológiája.
Tanulmányunkban a nemzet és a nacionalizmus három aspektusát vizsgáljuk. Els őként a rö-
vid definíciókat kibővítve, a nacionalizmus doktrínáját vizsgáljuk részletesebben, vagyis kísér-
letet teszünk a koncepciók lényegi vonásainak feltárására. Azután a nacionalizmus változatait
abból a szempontból vesszük sorra, hogy miként érvényesülnek ezek az eszmék a gyakorlatban.
Ebből következően megpróbáljuk kialakítani a nacionalizmus tipológiáját. Végezetül kísérletet
teszünk a nacionalizmus általános elméletének megalkotására.
A nacionalizmus doktrínája
Sosem szabad alábecsülnünk a nacionalizmus ideológiáját. Miként Smith (1979, 1. o.) találó-
an megfogalmazta: „Egyetlen más látomás sem hagyta ott nyomait ily mélyrehatóan a világ
térképén és identitásérzésünkön." Valójában a nemzet eszméje oly mélyen beleivódott tuda-
tunkba, hogy ez a nemzeten túlmutató fogalmakban is tükröz ődik; a szupíanacionális, multina-
cionális vagy transznacionális ideológia mind feltételezi a nemzet el őzetes létét (Tivey 1981,
6. o.). Hasonlóképpen, az államok két 20. századi liberális szervezete is használja nevében a
nemzet szót; League of Nations és United Nations. Természetesen vannak „nemzetek", pl. a
kurdok vagy az örmények, amelyek nem csatlakozhatnak ezekhez a szervezetekhez. Mind a
Nemzetek Ligája mind az ENSZ az államok, s nem a nemzetek sajátos klubja. Homályos elne-
vezésük csupán jelzi a nacionalizmus doktrínájának erejét századunkban.
A doktrína gyökere
Mi ez a „doktrína"? Milyen eszméért küzdenek a nacionalisták? A választ Tivey-t ől és Smith-
től átvett gondolatok alapján, háromszint ű elemzésünkhöz kapcsolva próbáljuk megadni.
A/1 A világ a nemzetek mozaikjából áll.
A/2 A világ rendje és harmóniája feltételezi e mozaik darabjainak nemzetállamok formájában
való megjelenését.
B/1 A nemzetek a társadalom természetes egységei.
B/2 A nemzetekre jellemz ő kulturális homogenitás közös eredeten és/vagy történelmen
alapszik.
B/3 Minden nemzetnek saját szuverén államra van szüksége kultúrája igazi megnyilvánu-
lásához.
B/4 Minden nemzetnek (jóval inkább mint az államoknak) elidegeníthetetlen joga van egy te-
rületre vagy hazára.
C/1 Minden egyénnek valamely nemzethez kell tartoznia.
C/2 Az egyén elsősorban a nemzethez lojális.
C/3 Az egyén csak a nemzeten keresztül élvezhet igazi szabadságot.
Peter J. Taylor : Nemzet és nacionalizmus
Tér és Társadalom 5. évf. 1991/2-3. 1-15. p.
TÉT 1991.2-3 Nemzet és nacializmus 3
A fenti listát a nacionalizmus alapvető doktrínájának tekinthetjük. A lista igazolja a különbö-
ző léptékek alkalmazását. A világ, az egység helyett, politikailag megosztott. Az állam mint
nemzetállam alapvető színtere a politikának. A helyi léptéket mell őzik, mivel a „magasabb"
és távolabbi eszmék túllépnek a tapasztalatokon. A társadalmi viszonyok hatása nem kevésbé
jelentős. A többi politikai ideológia vagy alkalmazkodik, vagy szétmorzsolja őket a nacionaliz-
mus. Smith szerint az 1848-as forradalmak során a nacionalizmus és a liberalizmus együtt vol-
tak jelen. A klasszikus liberalizmusnak fel kellett adnia nyílt individualizmusát, s „nemzeti"
liberalizmussá kellett átalakulnia, hogy fennmaradhasson. A másik oldalon a nemzetközi szo-
cializmus alapvető vereséget szenvedett az els ő világháború kitörésével. A munkások nemzeti
zászlók alatt harcoltak egymás ellen. A liberalizmushoz hasonlóan, túlélésük érdekében a szo-
cializmus különböző irányzatainak is alkalmazkodniuk kellett a nacionalizmus politikai realitá-
sához. Hármas léptékű világgazdasági struktúránk sarkpontja így a nemzetállam.
Speciális szekunder elméletek
A fent vázolt alapdoktrína ugyan minden nacionalizmusra jellemz ő, ám minden nacio-
nalizmus partikularizmusra épül, mindegyik sajátos karakterrel bír. Ezeket nevezi Smith
(1982, 150. o.) kiegészítő (szekunder) elméleteknek. Illusztrálásukra álljon itt egy egyszer ű
példa.
Watson (1970) egyetért őleg idéz egy 1782-ben írt levelet, amely felsorolja az amerikai társada-
lom azon nyolc jellemz őjét, melyek amerikai „nemzeti karakterré" váltak. Ezek: az „újdonság
szeretete", a „természetközeliség", a „mozgás szabadsága", „ az emberek keveredése", az „in-
dividualizmus", a „küldetéstudat érzése", az „er őszak", és az „ember mint egész". Az els ő
négy az amerikai történelmet, ezen belül a Nyugat benépesülésének képét tükrözi. A következ ő
kettő az „amerikai életforma" ideológiai pillérét alkotja. A személyes sikerért folytatott egyéni
verseny az amerikai liberális ideológia alapja. A határozott küldetéstudat a nemzeti célokat
először kontinentális, majd globális léptékben határozta meg. A fenti felsorolásban az utolsó
két jellemző ellentmond egymásnak, hiszen konfliktusokat teremt az amerikai társadalomban,
és szemben áll a racionális alkalmazkodásba vetett hit idealizmusával. Ez a nyolc jellemz ő
együtt járul hozzá „Amerika mítoszához" — ahogy ezt Watson megfogalmazta. A mi megfo-
galmazásunkban ezek alkotják az amerikai nacionalizmus speciális szekunder elméletét.
Nyilvánvaló, hogy ez az a szint, ahol megragadhatók a politikai földrajz által már leírt jelen-
ségek — raison d'étre, ikonográfia, állameszme stb. A szimbolizmus ezen szintjére koncentráló
erőfeszítések korlátozták a politikai geográfusokat abban, hogy az általános doktrínán keresztül
eljussanak a „nemzet és nacionalizmus" teljes megértéséhez. Azért történt ez így, mert a nacio-
nalizmus a szekunder elméletekben megjelen ő mítoszokra épül. Ezek a mítoszok az adott társa-
dalom etnikai eredetének, múltbéli h ősies korszakainak és elárultatásainak eltorzított történe-
tei, és a nemzetnek a világtörténelemben elfoglalt „sajátos" szerepét fogalmazzák meg. Ezen
torzított történelmek földrajzi megfelel ője a geopolitika.
Peter J. Taylor : Nemzet és nacionalizmus
Tér és Társadalom 5. évf. 1991/2-3. 1-15. p.
4 Peter J. Taylor TÉT 1991.2 - 3
A nacionalizmus gyakorlata
Bár a nacionalizmus a világgazdaság uralkodó ideológiája, nem szabad megfeledkezni arról,
hogy ez nem volt mindig így. Már utaltunk arra, hogy a nemzet eszméjének politikai használata
a Francia Forradalom idején jelent meg, s nem korábban. Államok bizonyosan léteztek már
korábban is, ezek azonban, miként Wallerstein (1974a, 102. o.) megfogalmazta, nem nemzet-
államok voltak, s a regionális etnikai hatalmak akadályozták a teljes állami centralizációt. A
19. század óta azonban a különféle nacionalizmusok számtalan variációja t űnt fel.
E sokféleségben a nacionalizmus tipológiájának megalkotásával próbálunk rendet teremteni,
majd a sajátos politikai gyakorlatoknak egymással ütköz ő értelmezéseit vizsgáljuk.
A nacionalizmus tipológiája
A különféle nacionalizmusok leírására a közelmúltban Orridge (1981a) tett kísérletet, típizá-
lásunk nagyrészt az ő munkájára épül. A nacionalizmus öt alaptípusát különböztetjük meg:
államnacionalizmus, egyesítő nacionalizmus, elkülönítő nacionalizmus, liberális nacionaliz-
mus és megújító nacionalizmus. A következ őkben ezeket elemezzük.
Államnacionalizmus. Az eredetileg a centrumhoz tartozó középméret ű országok nacionaliz-
musa. Rokkan ezeket az országokat Európa tengeri országainak nevezte. E nacionalizmussal
kapcsolatban az a vita forrása, hogy mikor jelent meg az állam és a nemzeti érzés. Gottmann
(1973, 33-36. o.) például képes volt egészen az 1300 körüli évekig visszavezetni a pro patria
mori eszméjét. Igy Jeanne d'Arc 1430-ban minden további nélkül támaszkodhatott erre az érzés-
re, hogy mozgósítsa a francia lovagokat a francia földre betolakodó angolok ellen. Még köz-
ismertebb példája a korai „patriotizmusnak" a Shakespeare 16. század végi, 17. század eleji
darabjaiban megjelen ő angol nemzeti érzés. Mindkét példa az uralkodóhoz, az államhoz, vagy
az országhoz fűződő lojalitásra utal, de nincs szó a minden társadalmi csoportot és osztályt
magába foglaló nemzetről mint kollektív eszméről. Mégis, ezen országok centralizáló törekvé-
sei a viszonylag stabil határokon belül 1800 tájára a többi országokra ily mértékben nem jellem-
ző kulturális homogenitáshoz vezettek. A legfontosabb példát Anglia és Franciaország jelenti,
de hasonló nemzetállamként jelent meg Portugália, Svédország, Hollandia és bizonyos értelem-
ben Spanyolország. Ezekben az országokban az állam el őbb jelent meg, mínt a nemzet, azt
is mondhatjuk, hogy az állam teremtette meg a nemzetet. Ezt nevezi Orridge (1981a) proto-
nemzetállamnak. „Az emberek részt vettek a politikában, de a nacionalizmus mint ideológia
csak később, a 19. század folyamán fejl ődött ki teljesen. Azt mondhatjuk, hogy a nemzet el őbb
jelent meg, mint a nacionalizmus."
Egyesítő nacionalizmus. A nacionalizmus ideológiájának teljes kifejl ődését vizsgálva más
irányba kell fordulnunk. Közép-Európában az ilyen középméret ű államok kifejlődését a (város-
méretű) kisállamok és a nagy, sok etnikumú birodalmak akadályozták. Főként Németországot
és Olaszországot a kis, független államocskák mozaikja, illetve a nagy birodalmak tartományai
tagolták. A napóleoni háború után megtört ez a másfél évszázaddal korábban, a westfaliai szer-
ződésben (1649) rögzített struktúra. Bár az 1815-ik évi Bécsi Kongresszus megpróbálkozott a
Peter J. Taylor : Nemzet és nacionalizmus
Tér és Társadalom 5. évf. 1991/2-3. 1-15. p.
TÉT 1991.2-3 Nemzet és nacializmus 5
régi Európa újrateremtésévél, a század folyamán dominánssá váló új er ők már megjelentek.
A nacionalizmus igazolta a német kisállamok porosz vezetés alatti egyesítését az új német nem-
zetállamban, és ez az er ő formálta át Olaszországot is nemzetállammá. Egyúttal ezek az egyesí-
tő nacionalizmus legfontosabb példái, s általában ezeket tekintik a nacionalizmus meleg-
ágyának.
A szeparatív nacionalizmus. A legsikeresebb nacionalizmusok a létez ő szuverén államokat
széttagoló nacionalizmusok voltak. A 19. században, és a 20. század elején ez a fajta nacionaliz-
mus szakította ki az új államok egész sorát az Osztrák—Magyar Monarchiából. A görög állam
1821. évi létrehozásával kezd ődően Kelet-Európában az új államok külön övezete jött létre, Bul-
gáriától a Balkánon át egészen Skandináviáig. Ezek között említésre méltó Norvégia, Finn-
ország, Lengyelország, Csehszlovákia, Magyarország, Románia, Bulgária, Jugoszlávia, Albá-
nia és Görögország, de Írország is ebbe a csoportba sorolható. Ezt a fajta nacionalizmust
— legalábbis mostanáig — a centrum országokban múltbeli jelenségnek tekintették. Az utóbbi
két évtizedben azonban egy sor országban „autonóm" nacionalizmusok törtek felszínre. A leg-
ismertebb példák Skócia, Wales, a baszk szeparatizmus, Korzika, Quebec. Eddig ezek egyike
sem tudott saját nemzetállamot létrehozni, de míndegyiknek sikerült a jelenlegi állami kerete-
ken belül kicsikarni különféle politikai engedményeket.
A nacionalizmus ezen formája mostanában a politikai földrajz egyik legfontosabb kutatási
témája. A legnagyobb érdekl ődést kiváltó témák Kanada/Quebeck és Nagy Británnián belül
Skócia és Wales nemzeti konfliktusai (Burghardt 1980; Williams 1981; Agnew 1981a és b;
Knight 1981a). Ezen túl Williams 1980-ban áttekintést adott az európai szeparatív mozgalmak-
ról, Orridge és Williams (1982) pedíg szélesebb világgazdasági keretbe ágyazva vizsgálta a
problémát. Knight (1982b) földrajzi léptékre koncentrálva közölt nagyon érdekes fejtegetést
a nemzetek meghatározásáról, illetve a nemzeti szeparatizmus alapjairól.
A liberális nacionalizmus. Az európai hatalmak tengerentúli birodalmainak felbomlása való-
színűleg a nacionalizmus legtipikusabb formájával kapcsolódott össze. Ezen mozgalmak majd
mindegyíke „nemzeti liberális mozgalom" volt. A legkorábbi az amerikai kolóniák 1776. évi
függetlenségi harca volt, mely végülis olyan alkotmányt eredményezett, amely a „népnek" biz-
tosította a függetlenséget. A napóleoni háború után kirobbant latin-amerikai forradalmak nyíl-
tabban nemzeti jelleg űek voltak. Ezeket is liberális nemzeti mozgalmaknak lehet tekinteni. A
20. században az ilyen mozgalmak általában szocialista színezet ű nemzeti mozgalmak voltak,
kezdve India enyhe szocialista beütés ű nemzeti mozgalmától a vietnami forradalmi változatig.
A liberális nacionalizmust aszerint is csoportosítani lehet, hogy az európai telepesekre vagy
a bennszülött lakosságra támaszkodtak. Az els ő esetre az USA és Latin-Amerika, illetve a „fe-
hér" nemzetközösségi országok nyújtanak példát; Dél-Afrika, Kanada, Ausztrália és Új-
Zéland, melyek felszabadítási mozgalmak nélkül alkudták ki függetlenségüket. Az utóbbira
Afrika és Ázsia 1945 után felszabadult országai említhet ők példaként.
A megújító nacionalizmus. A világgazdaság perifériáján, néhány olyan „régi" kultúrában,
melyek különböző okokból nem váltak az európai politika zsákmányává, mód volt egyesít ő na-
coinalizmushoz hasonló politika kialakítására a centrum országok állam-nacionalizmusával
Peter J. Taylor : Nemzet és nacionalizmus
Tér és Társadalom 5. évf. 1991/2-3. 1-15. p.
6 Peter J. Taylor TÉT 1991.2 3
-
szemben. Ezek az országok hosszabb ideje léteztek etnikai közösségként, így új nacionalizmu-
suk erre könnyen építhetett. A nemzeti megújulás szorosan kapcsolódott a korábbi „nagyság-
hoz". Így Irán újra felfedezte a perzsa örökséget, Törökország pedig, miután elvesztette az Otto-
mán Birodalmat, a török etnicitásra tudott építeni. A nacionalizmus e típusára Japán és Kína
szolgáltatja a klasszikus példát.
A nacionalizmusnak ez a formája az új állami identitás megteremtéséhez is kapcsolódhat,
amikor is kísérlet történik az állam világgazdaságba való beépülésének újraértelmezésére. Az
ilyen megújulás általában forradalmakkal kapcsolódik össze. Például Sztálin koncepciója, a
„szocializmus egy országban", az orosz nemzet megújulásának jegyeit is magán hordozta. To-
vábbi példák a megújulásra: Mexikó, Egyiptom, Kína és a közelmúltban Irán.
Az öt típus és azok altípusai megfelel ően lefedik az eddig létezett nacionalizmusokat. Orridge
szerint (1981a) a legkorábbi típusoktól a legutóbb gy őzedelmeskedőkig az ideológia ereje mö-
gött meghúzódó alapvető folyamata másolás és az adaptáció. Politikai vezet ők a nacionalizmust
a legkülönbözőbb körülmények között fel tudták használni tevékenységük alátámasztása érde-
kében. Éppen ezért alakult ki sajátos ambivalencia a nacionalizmus értékelésében. Egyrészt
pozitív a szerepe a világtörténelemben, mivel általa a gyenge államok felszabadítják magukat
a külföldi elnyomás alól. De megvan a sötét, a negatív oldala is: Európában összekapcsolódott
a fasizmussal, a félperiféria és periféria övezetében pedig a militarizmus használta fel eszközül.
A nacionalizmus valójában ilyen: jó és rossz. Ez a legvilágosabban az els ő és második világ-
háborúhoz kapcsolódó nacionalizmusok megítélésében tükröz ődik. 1919-ben az I. világhá-
borút a nacionalizmus elnyomásával vádolták, 1945-ben a II. világháborúról azt írták, hogy
fellobbantotta a nacionalizmust (Rustow 1967, 21. o.). Analógiájában Nairn (1977) a nacionaliz-
must „modern" Janusnak nevezi a híres görög szobor nyomán, mely egyszerre nézett két
irányba. Nairn szerint ez a lényege az ideológiának: egyszerre köt ődik a haladáshoz és a tradí-
cióhoz.
Tipológiánkban mi a nacionalizmust öt tiszta csoportba soroltuk, s ez már szükségszer ű lépés
a magyarázathoz. Ugyanakkor azonban ez a tömörít ő leírás a legtöbb részletet kénytelen mel-
lőzni. A nacionalizmus esetében az ideológia gyakorlatának lényegét éppen ezek a részletek
adják; a nyelvi különbségek, a folklór, és a többi tradíció. Nincs módunk arra, hogy ezekr ől
katalógust adjunk, annyit tehetünk csak, hogy esettanulmányokon keresztül illusztráljuk a
doktrína gyakorlati alkalmazásának problémáit. Erre kézenfekv ő példát nyújtanak az 1919. évi
párizsi béketárgyalások. Választásunk két okból esett erre. El őször is ez jelképezi a csúcspontot
a nacionalizmusnak legitim politikai er ő ként való elismerésében. Másodszor, a nacionalizmust
könnyebb doktrínaként meghatározni. Párizsban az egyezked ők előtt az a feladat állt, hogy
újrarajzolják Közép- és Kelet-Európa térképét. Az el őttük álló feladat bonyolult jellege és a
céljaik elérése érdekében alkalmazott eszközök nagyon konkrétan illusztrálják a nacionalizmus
Janus-arcát.
Az I. világháborúban, főleg az USA háborúba lépése után, a nemzeti önrendelkezés fokoza-
tosan a szövetséges hatalmak háborús alapelvévé vált. Amikor a párizsi béketárgyalásokat
összehívták, a vereséget szenvedett Németországból és az Osztrák—Magyar Monarchiából már
kiszakadtak az új államok (Cobban 1969, 566. o.). Így a béketárgyalásokon jórészt azzal töltöt-
ték az időt, hogy határokat teremtsenek a már létez ő politikai képződményeknek. Ehhez a nem-
zeti önrendelkezés elve nagyon világos útmutatást adott; az államokat a nemzeteket alkotó né-
Peter J. Taylor : Nemzet és nacionalizmus
Tér és Társadalom 5. évf. 1991/2-3. 1-15. p.
TÉT 1991 .2 3
-
Nemzet és nacializmus 7
pek szerint kell kialakítani. Szigorúan fogalmazva, az emberek döntsék el maguk, melyik nem-
zetállamhoz tartoznak. A gyakorlatban az ilyen választási lehet őség ritka volt, inkább a válasz-
tás megtagadása volt a jellemző . Az embereket valamilyen kulturális jellemz ő alapján, pl.
nyelv, vagy egyszer űen azon terület szerint, ahol éltek, csatolták adott államokhoz. Ezt a folya-
matot nemzeti determinizmusnak is nevezhetjük.
Nemzeti önrendelkezés, népszavazások
A nacionalista tradícióból logikusan következik, hogy ha a szuverenitás megtestesít ői az
„emberek", akkor a szuverenitás bármilyen változásáról meg kell kérdezni őket. Ez a nemzeti
önrendelkezés elve; a határváltozásokról népszavazásokon kell dönteni. Wanbaugh (1936) há-
rom korszakot különít el, amikor valóban népszavazások döntötték el az ilyen ügyeket:
— A Francia Forradalom után Nice, Genf és Belgium esetében a francia állam kiterjesztését
legitimizálta;
— 1848-1870 között Olaszországban összesen 9 népszavazást tartottak, amíg a Szardíniai Ki-
rályságból létrejött az Olasz Királyság;
— A párizsi béketárgyalásokkal összefügg ő népszavazások.
Bár ez utóbbi esetben a szövetségeseknek a háború során megfogalmazott céljai ellenére
meglehető sen ritka volt a népszavazás, összesen hat alkalommal sor került rá. Négy népszava-
zás Németország új határainak meghatározását segítette, míg a további kett ő az új Ausztria hatá-
rairól döntött. Annak oka, hogy a népszavazást ritkán alkalmazták részben az volt, hogy nehe-
zen tudtak megállapodni az alapszabályokban. Az, hogy mely területek szavaznak, s hogyan
összesítik illetve értelmezik az adatokat, önmagában befolyásolja a végeredményt. Az esemé-
nyek során négyféle népszámlálási módszert alkalmaztak, s értelemszer űen mindegyik másféle
eredményt adott. A legegyszerűbb a többségi módszer volt, amikor egy egész térség vagy tarto-
mány szavazott, s a terület ahhoz az államhoz került, melyre a legtöbben szavaztak. A fenti
módszeren alapuló népszavazással került sor Sopron és környéke Magyarországhoz való csato-
lására. E módszer „nemzeti kisebbségeket" teremt ő hatását mérsékelni lehet, ha az adott tarto-
mányon belül zónákat teremtenek, s mindegyiknek biztosítják az önálló döntési lehet őséget.
Ezt a módszert alkalmazták Schleswigben, ahol az egyik zóna Németországhoz került, a másik
pedig Dániához, valamint a klagenfurti medence esetében is, ahol azonban mindkét zónában
az Ausztriához való csatlakozás mellett szavaztak. A finomabb beosztású szavazási egységek
bevezetése lehetővé teszi a határ kisebb mérték ű korrekcióját. Ezt alkalmazták Wallenstein és
Marienwerder esetében a német—lengyel határ megállapításakor. Fels ő-Sziléziában a határ
megvonásához a legrészletesebb, minden települést külön—külön összegz ő népszavazási mód-
szert alkalmaztak. Ez azonban számos problémát okozott, mert a választási eredmények alapján
enklávé keletkezett volna. Végülis a határokat egy speciális bizottság rajzolta meg, mely csupán
útmutatónak használta a népszavazási eredményeket.
Nyilvánvaló, hogy a nacionalizmus gyakorlata bonyolultabb volt, mint ahogyan az a nemze-
tek önrendelkezésének elméletéb ől következik. Ha Felső -Sziléziában is a Sopron esetében al-
kalmazott módszer lett volna az irányadó, akkor az egész terület Németországhoz került volna.
De sok más probléma is felvetődött, ezeket most csak érint őlegesen vizsgáljuk. A legalapvetőbb
Peter J. Taylor : Nemzet és nacionalizmus
Tér és Társadalom 5. évf. 1991/2-3. 1-15. p.
8 Peter J. Taylor TÉT 1991.2-3
kérdés, hogy kik szavazhatnak az ilyen népszavazásokon? Az I. világháború során, s azt követ ő-
en is, jelentős migráció zajlott le. Joguk van-e azoknak szavazni, akik kénytelenek voltak el-
hagyni lakóhelyüket? Fels ő-Szilézia esetében 150 ezer elvándorolt szavazó volt. Ezzel szemben
Schleswigben csak azok szavazhattak, akik 1900 óta laktak a tartományban. Felvet ődik a kér-
dés, lehet-e egyáltalán igazságos egy népszavazás akkor, amikor a két egymással verseng ő állam
közül az egyik már megszerezte a szuverenitást a vitatott terület felett? Schleswigben például
erőteljes németesítési program folyt az iskolákban és a többi állami intézményben. Hasonló-
képpen Jugoszlávia is panaszkodott a klagenfurti medencében folytatott osztrák propagandára,
ez ugyanis szerintük megtévesztette a szlovén választókat. Valójában a szavazási procedúráknak
az volt a legérdekesebb eredménye, hogy a választási eredmények nem estek egybe a nyelvi
megoszlással. A klagenfurti medencében — melynek határozott szlovén többség ű lakossága
volt — az emberek a német nyelvű Ausztriához való csatlakozás mellett voksoltak. Hasonlókép-
pen Felső -Sziléziában is nagyobb arányban szavaztak a Németországhoz való csatlakozás mel-
lett, mint az a nyelvi megoszlás alapján elvárható lett volna. Nyilvánvaló tehát, hogy a múltbeli
politikai hatások átmetszették az elismert nyelvi státuszt. Azt azonban már nem engedték meg,
hogy ez máshol is így történjen.
A nemzeti determinizmus: Jovan Cvijic nyelvi térképei
Macedoniáról
Cobban szerint (1969) a 19. század második felében hangsúlyeltolódás ment végbe a naciona-
lizmus gyakorlatában. A nacionalista alapon végrehajtott bekebelezések során nem kérdezték
meg az „embereket". Erre Németország terjeszkedése a legjobb példa, hisz hódítással szerez-
ték meg Schleswiget és Lorraine-t. Itt a nacionalizmus politikájának egy másfajta koncepciójá-
val állunk szemben, mely szerint az emberek az általuk beszélt nyelv alapján válnak egy nemzet
tagjává. A nemzeti determinizmusnak ez a koncepciója határozta meg a Párizsban megrajzolt
határokat 1919-ben. Ám még ha el is fogadjuk a nyelvi kritériumot a nemzeti preferencia legitim
bizonyítékaként — s mint láthattuk, a népszámlálások nem mindig támasztják alá ezt a feltétele-
zést —, további problémát jelent a nyelvi határok meghatározása és feltérképezése. A nemzetál-
lam előzetes megléte nélkül nincsenek „standard" nyelvek (kivéve a német nyelvet), hanem
inkább a különböző nyelvjárások keverékér ől beszélhetünk. Ez a helyzet vezetett a nyelvek al-
ternatív értelmezésének kavalkádjához, s a nyelvi megoszlást többnyire a „nyelvi szakember"
nemzetisége határozta meg. A következ őkben egy ilyen szerz őre koncentrálunk. Bemutatjuk,
hogy nyelvi térképei az idő k folyamán miként változtak, jól tükrözve saját államának növekv ő
ambícióit. Elemzésünk H.R. Wilkinson (1951) Maps and Politics című könyvére épül, e könyv
valószínűleg a leginkább alábecsült munka a politikai földrajzon belül. Wilkinson tanulmányá-
ban Macedonia 1730-1946 közötti időszakára vonatkozó 73 etnikai térképét elemzi. Ez a terület
főleg azért érdekes, mert Jugoszlávia és Bulgária között terül el, s őt átnyúlik Görögországba
és Albániába is. A terület hovatartozásáról számos, egymással ellentétes állítás született, míg
végülis 1919-ben Jugoszláviához került. Jovan Cvijic geográfus fontos szerepet játszott e terület
Szerbiához, s ezen keresztül Jugoszláviához való tartozásának legitimálásában. A következ ők-
ben az ő négy térképét elemezzük.
Peter J. Taylor : Nemzet és nacionalizmus
Tér és Társadalom 5. évf. 1991/2-3. 1-15. p.
TÉT 1991.2-3 Nemzet és nacializmus 9
1906 1909
8
Skopje
•
1913 1918
1. ÁBRA
Cvijic nyelvi térképei Macedoniáról
(Language maps of Cvijic on Macedonia)
1=albánok (Albanians); 2=bulgárok (Bulgarians); 3=görögök (Greeks); 4=szlávok (Slavs);
5 =macedon-szlávok (Macedo-Slavs); 6 =albánokkal keveredett szerb-horvátok (Serbo-Croats mixed with Albanians);
7=szerb-horvátok (Serbo-Croats); 8=szerbek és macedon-szlávok (Serbs and Macedo-Slavs);
9=elgörögösödött macedon-szlávok (Macedo-Slavs under Greek influence)
Jovan Cvijic neves természetföldrajzos, a Balkán karszt-területeinek tanulmányozásával ala-
pozta meg hírnevét. Mint a belgrádi egyetem földrajz-tanszékének vezet ője, világszerte elis-
mert tudós volt. Abban az időben a geográfusok még kevésbé specializálódtak, tehát teljesen el-
fogadott volt, hogy a földrajz minden ágával foglalkozzanak. Cvijic például könyvet írt a Bal-
kán-félsziget emberföldrajzáról, s minket főleg e könyvében megjelent etnikai térképei érdekel-
nek. Cvijic 1906-ban publikálta els ő etnikai térképeit, s ekkor még nem különböztette meg
egymástól a szerbeket és a bolgárokat, egyszer űen mindkettőt besorolta a szlávok közé. Ezid ő-
Peter J. Taylor : Nemzet és nacionalizmus
Tér és Társadalom 5. évf. 1991/2-3. 1-15. p.
10 Peter J. Taylor TÉT 1991.2-3
tájt azonban már kísérleti jelleggel bevezette a „macedon-szláv" fogalmat, így jelezve, hogy
az ebben a régióban él ő szlávok se nem szerbek, se nem bolgárok. Ez egyébként ellentétben
állt a korabeli felfogással, mely a bolgár nemzetet Macedoniára is kiterjesztette. Cvijic új kon-
cepcióját széles körben bírálták, s általában elutasították. Cvijic 1909-ben tüntette fel el őször
térképén a macedon-szlávokat, s ezt Wilkinson (1951, 163. o.) „forradalminak" nevezi. A szer-
beket Skopjetől délre is feltünteti, s t őlük délre széles sávban a macedon-szlávokat rajzolja a
térképre. Ezzel szemben a bolgárok jelenléte nagyon korlátozott, s kizárja őket Macedoniából.
Annak, hogy ezeket a területeket macedon-szlávként, s nem bolgárként azonosította, az a politi-
kai jelentősége, hogy így nem határozta meg nemzeti hovatartozásukat, nyitva állt a kés őbbi
szerb követelések el őtt. S időben ezek nem is voltak túl messze. 1912-1913-ban a Balkán-
háborúk során Szerbia déli irányban kiterjesztette területét. Erre reagált Cvijic kartográfiája.
1913. évi térképe már további déli irányú szerb terjeszkedést mutat. Ez nem valamiféle migrációt
jelez, hanem egyszer űen a szerb politikai érdekeket. Ezen az etnikai térképen Szerbia inkább
az albánok, minta bolgárok rovására nyer területet — tükrözve a háború kimenetelét —, ugyanis
a bolgárok elfoglalták az 1909-es térképen még macedon-szlávnak jelzett terület egy részét.
Ez a népcsoport azonban megmaradt a térképén, mint etnikailag semleges átmeneti terület a
szerbek és bolgárok között. Cvijic számára azonban a macedonok mindig „kezdetleges szer-
bek" voltak.
Cvijic 1918-as könyvében publikálta legnagyobb befolyást gyakorló térképét a Balkán-
félsziget humán geográfiájáról. A könyvet remekm űként dícsérték, és etnikai térképe megje-
lent a nagy presztizs ű francia Annales de Géographie-ban és az American Geographical
Review-ban. Megkapta a brit Királyi Földrajzi Társaság arany medálját is, részben éppen a
Balkánról szóló etnikai munkájáért. 1918-as térképén ez a „szaktekintély" a szerb etnikumot
kiterjeszti az általa addig bolgárnak tekintett területekre is. Bár Wilkinson (1951) visszatekintve
feltárta Cvijic folyamatos torzításait, az I. világháború utáni békekonferencián Cvijicet mégis
elfogadták pártatlan szakért őként. Míg 1913-ban Macedonia egy részének szerb megszállását
széles körben a bolgár jogok elbitorlásának tekintették, 1919-re Cvijicnek sikerült nacionalista
alapon igazolni Szerbia jogait Macedoniára. Bár a valóban semleges szerz ők térképei Macedo-
niát jórészt bolgár területnek tekintik, a macedon szlávok koncepciója mégis beszivárgott a
brit és amerikai politikai szótárakba. A bolgárok természetesen tiltakoztak, és népszavazást
követeltek. Ezt azonban elutasították. A macedon-szlávok nem nemzetiségként szerepeltek, így
nem kapták meg kisebbségi jogukat sem a béketárgyalásokon. 1924-ben, a háború utáni els ő
népszámláláson a macedon-szlávot már a szerb-horvát nyelv egyik dialektusaként tüntetik fel.
Így azután Bowman New World című könyvében, illetve a Geographical Review-ban (1925)
publikált etnikai térképein a szerbek véglegesen bekebelezték a korábbi „bolgárokat", akik
mint láthattuk, egyetlen ember munkálkodásának eredményeként váltak „macedon-
szlávokká". 1942-ben Bulgária megszerezte Macedoniát, mivel azonban a háborúban a veszte-
sek oldalán állt, 1945-ben újra elveszítette ezt a területet. Így ez a vidék ma is Jugoszláviához
tartozik.
A nemzeti determinizmus ezen példáját azért elemeztük részletesebben, mert világosan il-
lusztrálja, hogy a nemzeti önrendelkezés elmélete — mely elvileg meghatározta a békekonfe-
renciát és a későbbiekben a nemzetállamokról vallott felfogást — könnyűnek találtatott.
A „nemzetek" nem tisztán elrendezett embercsoportokban léteznek, arra várva, hogy egy álla-
Peter J. Taylor : Nemzet és nacionalizmus
Tér és Társadalom 5. évf. 1991/2-3. 1-15. p.
TÉT 1991.2-3 Nemzet és nacializmus 11
mot létesítsenek körülöttük. A nemzetek, nem kevésbé mint az államok, emberi teremtmények,
és tükrözik azt a politikát, melynek körülményei között létrejöttek. Ezért a nacionalizmus
egyetlen elmélete sem lehet csupán az etnikai megoszlás elmélete, inkább a nemzetek politikai
építésének elmélete kell, hogy legyen. A Macedonia körül kialakult államhatárok a régióban
e század első felében érvényesülő hatalmi politikát tükrözik, ahogyan ezt Jovan Cvijic oly fogé-
konyan értelmezte és támogatta. Valószín űleg nincs még egy ilyen eset, amikor egy személy
ilyen mértékben befolyásolta volna a nemzet-értelmezést mint Cvijic tette. Ám még ez a széls ő-
séges eset is jelzi az általános tendenciát.
Nairn nacionalizmus-elmélete
Bár az ikonográfia, az állam- vagy nemzet-eszme és a raison (rétre nyersanyagot biztosítha-
tott volna a nacionalizmus politikai-földrajzi elméletéhez, valójában a legtöbb geográfus a Karl
Deutsch által 1953-ban kifejlesztett elméletre támaszkodik (Jacksori 1964, 110-118. o. ; Kasper-
son és Minghi 1969, 211-220. o.). Az ő nemzetre és nacionalizmusra vonatkozó kommunikáci-
ós elmélete Whittlesey magterületre vonatkozó koncepcióját használja fel, s ezt b ővíti ki a vidék
„kommunikációs rácsozatának" figyelembevételével. A közösséget — mely közös nyelven
és/vagy emlékezeten alapszik — nevezi „embereknek", s őket más emberektől a kommunikáció
hiánya választja el. Amikor ezek az emberek hatalomra törekszenek, hogy saját sorsuk irányító-
jává váljanak, a nacionalizmus termeli ki a nemzeti jelleget. Ha megszerezték a hatalmat, a
nemzeti jelleg nemzetté formálódik, majd megszerezve a szuverén államiságot, nemzetállam-
má válik. Deutsch számára ez a kommunikáció két folyamatot ölel fel, az asszimilációt — me-
lyen a közösség kib ővülését érti — és a mobilizációt. Ez utóbbi a politikai közvélemény megje-
lenését jelenti a közösségen belül. A mobilizációt olyan indexekkel határozza meg, mint az
újságolvasók, az írástudók aránya, az iskolába járók aránya stb. Végül Deutsch ezeket a külön-
féle koncepciókat a nemzetek növekedését leíró modellbe építi be. Ebben a jól ismert fejl ődési
szakaszokkal találkozunk, de ezúttal a „nemzeti fejl ődésre" alkalmazzák azokat. Deutsch hat
fejlődési szakaszt különít el a kezdetleges gazdasági cserét ől a nemzeti szakaszig.
Mindez nagyon jó példa a fejl ődéselmélet, vagyis developmentizmus tévedésére. Minta naci-
onalizmus gyakorlatát bemutató elemzésünk illusztrálta, a nemzetek nem egyszer űen lineáris
módon fejlődnek. Fejlődésük során ellentmondásos kifejezésformákat vesznek fel. A moder-
nizmus racionalizmusa az etnikai tradicionalizmus irracionalizmusával keveredik össze. Így
egy egyszerű fejlődési modell nem alkalmazható a Janus-arcú jelenség mindkét aspektusára.
Nekünk túl kell lépnünk a nacionalizmus esetr ől-esetre való mérlegelésén és a nacionalizmust
egy, a 19. században kezd ődő, s ma is tartó szélesebb folyamat részének kell tekinteni. Ezt a
tágabb perspektívát a világrendszer-megközelítés tudja nyújtani a politikai földrajznak, s ezt
a koncepciót alkalmazzuk a nemzetre és a nacionalizmusra is.
A nacionalizmus és az egyenl őtlen fejlődés
A nacionalizmus nem izoláltan jelenik meg. A 19. században, hasonlóan ehhez az új politikai
jelenséghez, sok más gazdasági és társadalmi változás történt, ezeket gyakran az iparosodás
Peter J. Taylor : Nemzet és nacionalizmus
Tér és Társadalom 5. évf. 1991/2-3. 1-15. p.
12 Peter J. Taylor TÉT 1991.2-3
és urbanizáció fogalmaival szokták összefoglalni. Ez a párhuzam nem véletlen, a különböz ő
alkotóelemek közötti megfelel ő kapcsolódást azonban nehéz megtalálni. Nairn (1977) megpró-
bálkozott ezen széles folyamatok integrálásával. A következ őkben elemzésünk az ő munkájára
épül. A nacionalizmus annak a nagy modernizációs hullámnak a következménye, mely a 19.
században söpört végig Európán. Ez a modernizáció, pontosabban gazdasági fejl ődés, mint
tudjuk, nem egyenletesen terjedt, Nyugat-Európa fejlettebbé vált, mint Közép- és Kelet-
Európa. A nacionalizmus akkor kompenzációs reakcióként jelent meg, mintegy a fenti egyen-
lőtlen fejlő dés ellenhatásaként. A fejlettebb zóna közvetlen közelében bukkant fel el őször. Itt
az új, felemelkedő városi—ipari érdekcsoportok nem tudtak versenyre kelni a centrum sokkal
hatékonyabb termel őivel. A túléléshez, a periferizálódás elkerüléséhez, hatékony stratégiát
kellett kifejleszteni. Ezek közül a stratégiák közül itt most csak List új gazdasági elméletét emlí-
tenénk. Ez vezetett 1843-ban a Zollverein-hez, a vámúnióhoz. A gazdaságpolitika önmagában
nem volt elég. Hogyan lehet meggy őzni a munkásokat arról, hogy a vámtarifák miatt drágább
élelmiszerek az ő érdekeiket szolgálják? Úgy, ha az anyagi szükségleteknél „magasabbrend ű"
értékekre hivatkoznak. A helyi kapitalista csoportok számára egyetlen olyan „forrás" létezett
— mellyel a nagyvárosi (centrum) érdekcsoportok nem rendelkeztek —, a „népükhöz" köt ődő
kulturális affinitás. A centrum kihívására reagálva, az etnikai különbségek hangsúlyozásával,
a helyi érdekeket széleskör ű nemzeti szövetséggé tudták átlényegíteni. Így az európai színtéren
Közép-Európa volt az a régió, ahol a nacionalizmus el őször felvirágzott. Innen a nacionalizmus
hullámszerű en terjedt, követve a „modernizáció" által teremtett egyenl őtlen fejlődést. Német-
ország és Olaszország egyesít ő nacionalizmusa után Kelet-Európában jelent meg a nacionaliz-
mus, szeparatív nacionalizmus formájában. Ezt követte az Európán kívüli nacionalizmus a 20.
században. A nacionalizmus azonban több volt, mint a fél-periféria és periféria reakciója. A
brit hegemónia elvesztésével az új és virulens nacionalizmus a politikai versengés fő erejévé
vált a centrumban is. A nacionalizmus a 20. századra a világgazdaság minden zónájában domi-
náns ideológiává lett.
Felvetődik a kérdés, hogy a nacionalizmus két különböz ő aspektusa miként illeszthet ő be
az elméletbe. Az eddigiekben a „tradíció" felhasználását már bemutattuk. De mi a helyzet
ennek az ideológiának a „haladó" oldalával? Bár a fél-periféria és periféria városi-ipari érdek-
csoportjai az idillikus múltat használták fel az emberek mozgósítására, mégsem lehettek telje-
sen konzervatívok, és nem tudták megakadályozni a fejl ődést. Az alapvető stratégiai cél — a
centrumhoz való felzárkózás — érdekében szorosra kellett zárni a sorokat. Ezt csak úgy tehették
meg, hogy e mozgalmak egyszerre vették kölcsön és reagáltak a modernizáció markáns tenden-
ciáira. A „középkori" Németország vagy Olaszország nem tudná felülmúlni a modern Nagy-
Britanniát vagy Franciaországot. Így a nacionalizmus retorikája — a múlt glorifikálása — végs ő
soron a gyors modernizáció eszköze volt csupán. Klasszi tkus példa erre a 19. századi Németor-
szág, ahol a gyors ipari növekedés kéz a kézben haladt a német népi kultúra „újjászületésével".
A nacionalizmus és a „tömegtársadalom"
Nairn megfogalmazása szerint ez a modell a nacionalizmus szétterjedésének „kontúrjait"
írja le, közép-európai szül őhazájából. Kimaradt azonban valami fontos dolog. Mind Gellner
(1964) mind Nairn (1977) utalt a nacionalizmus fontos lélektani aspektusára. Mint Giddens
Peter J. Taylor : Nemzet és nacionalizmus
Tér és Társadalom 5. évf. 1991/2-3. 1-15. p.
TÉT 1991.2 3
- Nemzet és nacializmus 13
(1981) észrevette, az uralkodó elitnek nem kellett ráer őltetnie a tömegekre a nacionalizmust,
az erre fogékony közvélemény csak arra várt, hogy mozgósítsák. A felélesztett ősi érzések je-
lezték az identitás iránti különös igényt. A modernizáció a centrum-zónán kívül nemcsak a
domináns csoportok érdekeit veszélyeztette, hanem hatalmas hullámai az egyszer ű emberek
mindennapi életvitelét is felborították. Sokan vándoroltak az ipari övezetekbe, ahol létezésük
korábban sohasem tapasztalt mértékben elsablonosodott. Vagyis itta tömegtársadalom elidege-
nedéséről van szó, mely a tradíciók felszámolása nyomán támadt. A nacionalizmus visszaadta
az embereknek a tradíciókat, s identitást biztosított az elidegenedett világban. Ezért kapcsoló-
dik szorosan össze a nacionalizmus a radikális változások, így a háborúk id őszakával, s mint
Giddens (1981) hangsúlyozza, a karizmatikus vezet ővel. Röviden, a nacionalizmus kompenzá-
ciót nyújt a tömegtársadalom elidegenedése ellen.
A nacionalizmus és az értelmiség
Végülis, hogyan értékeljük az olyan figurákat, mint Cvijic? Az értelmiség mindenütt fontos
szerepet játszott a nacionalista mozgalmak létrejöttében (Smith 1981, 81. o.) f őleg azzal, hogy
meg nem érdemelt jóhír űséget biztosított ezeknek a mozgalmaknak. A 19. századi Európa új
értelmiségi csoportjai — gyakran alsó-középosztálybeli származással — történelmi, filozófiai,
etnográfiai, s őt földrajzi alapokat tudtak nyújtani az új nacionalizmusoknak. Ahogy Nairn
(1977, 11. o.) megfogalmazza, az alulfejlettség dilemmája csak akkor válik nacionalizmussá,
ha meghatározott módon „törést" teremt a társadalomban. Az értelmiség — az új nemzeti kö-
zéposztály legfejlettebb része — aktív tényez ője volt ennek a törésnek. Nairn a társadalmi diffú-
zió folyamatának elemzésében — a Francia Forradalom eseményeire reagáló — maroknyi értel-
miségi csoportok vizsgálataiból indul ki. Ez az A. fázis. Ezt követi Európában 1815 és 1848
között a B. fázis, melyben az ideológia elterjed a középosztály körében. Ekkor azonban ez még
kisebbségi mozgalom, s ez magyarázza az 1848-as forradalmak végs ő kudarcát. A C. fázis az
— Európában a 19. század második fele —, amikor a nacionalizmus az alsóbb osztályok körében
is elterjed, s létrejön a modern népi nacionalizmus. Az értelmiség teremtette meg és szállította
az eszméket, s a továbbiakban is ők fejlesztették ki a nacionalizmusokat alátámasztó speciális
elméleteket. Ilyen értelemben illeszkedik történetünkbe Jovan Cvijic mint meghatározó szere-
pű értelmiségi, aki igazolta és térképeken ábrázolta egy kisebb nemzet nacionalizmusának ter-
jeszkedését. Részben emiatt az ellentmondásos intellektuális „ráfordítás" miatt a nemzet és
nacionalizmus vitatott téma marad mind a politikai földrajzban, mind pedig azon kívül. Mint
minden, összetett problémával foglalkozó általános elmélet, Nairn érvelései is sokféle kritikát
váltottak ki a politikai ellenfelekb ől, legyen szó akár marxistákról akár nem-marxistákról. Az
utóbbiak közül Orridge (1981b) és Gellner (1983) fejtette 1d álláspontját részletesen. A fenti
két szerző gondosan elkülönítette magát Nairn neo-marxizmusától. Náluk a kapitalizmus
— iparosodás — térhódítását az oktatás terjedése váltja fel. A marxista kritikát legjobban Blaut
(1980) illusztrálja, aki azért bírálja Nairnt, mert az osztályküzdelmet a nacionalizmus alá ren-
deli, s Janus-modelljében összekapcsolja a nacionalizmust a fasizmussal. Kifogásolja továbbá
Nairn modelljének Európa-centrikus „diffúzionista" jellegét. S azért is bírálja Nairnt, mert
modellje alábecsüli a nem-európai periféria hozzájárulását a nacionalizmushoz, és különösen
a „nemzeti felszabadító mozgalmakhoz". Blaut kritikája számos fontos kérdést vet föl, ideértve
Peter J. Taylor : Nemzet és nacionalizmus
Tér és Társadalom 5. évf. 1991/2-3. 1-15. p.
14 Peter J. Taylor TÉT 1991.2-3
a definíciót és azt a problémát, hogy vajon a nacionalizmus, mint hamis tudat, növeli vagy
csökkenti az osztályküzdelmek fontosságát. A további viták során figyelembe kell venni a többi
szerző által felvetett gondolatokat is. Bármilyen — többnyire jogosulatlan — kritika is fogalma-
zódott meg Nairn elméletér ől az tény, hogy koncepciója a legfontosabb kísérletnek tekinthet ő
az ideológián túlmutató nacionalizmus megmagyarázására. Nairn (1977, 332. o.) saját szavai
szerint: „Úgy gondolom, hogy az egyetlen használható viszonyítási alap a világtörténelem mint
egész... A legtöbb, e kérdést vizsgáló megközelítést, megterheli az országról-országra haladó
szemlélet, mint kiindulópont. Természetesen a sokféle nacionalizmus ideológiája szinte sugal-
mazza ezt az utat, eszerint az emberi társadalom lényegében pár száz különböz ő és elkülönült
„nemzetből" áll, mindegyiknek megvan (vagy meg kellene lennie) a saját postabélyegének
és nemzeti szellemének. Úgy is mondhatnánk, hogy az erd ő titkai a fák."
A világgazdaságot „erdőként" értelmezve, sokkal jobban megérthetjük az egyes „fákat",
azaz a nemzeteket. A nemzet és nacionalizmus mint téma, világosan illusztrálja a világrend-
szer-megközelítés el ő nyeit, s e témát ezzel a megközelítéssel lehet integrálni a politikai föld,-
rajzba.
Fordította: Timár Lajos
A fordítás Peter J. Taylor: Political Geography, Longmann, London, 1985. című könyvének Nation and Nationalism
című fejezete alapján készült.
Irodalom
Agnew, J.A. (1981a) Structural and dialectical theories of political regionalism, In: Burnett, A. D.és Taylor, P.J. (szerk.)
Political Studies from Spatial Perspectives, Wiley, London and New York.
Amin, S. (1980) Class and Nation, Monthly Rewiew Press, New York.
Blaut, J.M. (1980) Nairn on nationalism, Antipode 12(3).
Bowman, I. (1921) The New World, World Books, NeW York.
Burghardt, A. (1980) Nation, state and territorial unity: a trans-Outaouais view, Cahiers de géographie du Quebec, 24.
Cobban, A. (1969) The Nation State and National Self-determination, Collins, London.
Deutch, K.W. (1953) Nationalism and Social Communication, Wiley, New York.
Gellner, E. (1964) Thought and Change, University of Chicago Press.
Gellner, E. (1983) National and Nationalism, Blackwell, Oxford.
Giddens, A. (1981) A Contemporary Critique: Property and the State, Macmillan, London.
Jacksom, W.A.D. (1964) Politics and geographie relationships, Prentice Hall, Englewood Cliffs, J.J.
Kasperson, R.E. és Minghi, J.V. (szerk.) (1969) The Structure of Political Geography, Aldine, Chicago.
Knight, D.B. (1982a) Canada in crisis: the power of regionalism, In: D.G. Bennett (szerk.) Tension Areas of the World,
Parte, Champaign, Ill.
Knight, D.B. (1982b) Identity and territory: geographical perspectives on nationalism and regionalism, Annals,
Association of American Geographers 72.
Nairn, T. (1977) The Break-up of Britain, New Left Books, London.
Orridge, A. (1981a) Varieties of nationalism, In: Tivey, L. (szerk.) The Nation-State, Robertson, Oxford,
Orridge, A. (1981b) Uneven development and nationalism, I, II, Political Studies 24.
Orridge, A. és Williams, C.H. (1982) Autonomous nationalism, Political Geography Quarterly 1.
Rokkan, S. (1980) Territories, centres and peripheries towards a geoethnic-geoeconomic-geopolitical model of
differentiation within Western Europe, In Gottman, J. (szerk.) Centre and Periphery, Sage, Beverly Hills.
Rustow, D.A. (1967) A World of Nations: Problems of Political Modemization, Brookings Institute, Washington, DC.
Smith, A.D. (1979) Nationalism in the Twentieth Century, Robertson, Oxford.
Smith, A.D. (1982) Ethnic identity and world order, Millennium: ,Journal of International Studies 12.
Smith, D. (1978) Domination and contaiment: an approach to modernization, Comparative Studiek in History and
Society 20.
Peter J. Taylor : Nemzet és nacionalizmus
Tér és Társadalom 5. évf. 1991/2-3. 1-15. p.
TÉT 1991 s 2-3 Nemzet és nacializmus 15
Taylor, P.J. (1981b) Geographical scales within the world-economy approach, Review 5.
Tivey, L. (1981) States, nations and economies, In Tivey, L. (szerk.) The Nation-State, Robertson, Oxford.
Wallerstein, I. (1974b) The rise and future demise of the capitalist world system: concepts for comparative analysis,
Comparative Studies in Society and History 16.
Wambaugh, S. (1920) A Monograph on Plebescites, Oxford U.P., New York.
Wambaugh, S. (1936) Plebescites since the World War, Camegie, New York.
Watson, J.W. (1970) Image geography: the myth of America in the American scene, Advancement of Science 27.
Wilkinson, H.R. (1951) Maps and Politics: A Rewiew of the Ethncgraphic Cartography of Macedonia, University
Press, Liverpool.
Williams, C.H. (1981) Identity through autonomy: ethnic separatism in Quebec, In: Burnett A.D. és Taylor P.J. (szerk.)
Political Studies from Spatial Perspectives, Wiley, Chichester and New York.
Williams, C.H. (1984) Ideology and the interpretation of minority cultures, Political Geography Quarterly 3.