Tér és Társadalom 3. évf. 1989/4. 93-108. p.
Tér és Társadalom 3. 1989 s 4: 93-108
RENDEZŐELVEK ÉS ETNOREGIONALIZMUS
MAGYARORSZÁGON
Társadalmi reformterveink margójára
A. GERGELY ANDRÁS
"Tisztán politikai eszmék az emberek tömegére soha nem bírnak annyi hatással, hogy a párt,
amely csak rájuk támaszkodik, gy őzelemmel számolhasson"
(Eötvös József A XIX század uralkodó eszméi)
Etnikum nélküli történelem?
A mai magyar társadalom reformja mostanra több lett, mint sürget ő szükségszerűség. A „ki-
bontakozás" céljainak megjelöléséhez — a társadalom alrendszereinek megfelel ően — oktatá-
si, népjóléti, gazdasági, intézményrendszeri, jogi, kulturális és a nyilvánosságot érint ő cso-
magtervek készülnek — etnikai és regionális szemlélet ű elképzeléseknek viszont nyoma sincs.
S nem mintha ezt kívánnám én megalkotni vagy a „nemzet—vitát" és a szakkutatókat (Csepeli
György, Szabó Miklós, Gergely András stb.) „túllépni" igyekezhetnék, de legalább megpróbá-
lom belopni a társadalom reformalternatívái közé e felfogásmód néhány elemét.
Eötvös közismert véleményét osztom: „a politikai szabadság abban áll, hogy ne létezzék
oly hatalom az államban, amely a nép nevében s — legalább közvetve — nem általa gyakorolta-
tik." E liberális demokrata alapállás persze kissé avittas lett mára, hiszen a „nép nevében"
már annyi szabadságfosztó hatalom uralkodott e tájon, hogy mostanság hordószónokok sem
hivatkozhatják e gondolatot. A nép a maga nevében ma a bizalmi válság parlamentáris hangula-
tát teremti meg, mid őn a többségi képviseletnek és a kormányzati felel ősségnek megannyi lehe-
tősége érvénytelennek min ősült a közelmúlt korszakban. De a jogszer űség, a hatékonyság, és
a képviseleti vélemények fölötti abszolutisztikus hatalom a „rend" látszatának elmúltával sem
nyugszik bele uralma korlátozásába. S ha a kormányzati, illet őleg politikai szervezetrendszeri
reform a sokszori ígéretek után valóban eléri majd a közigazgatást, és a Tanácstörvény küszöbön
álló újabb reformja valóban segít majd a lokalitások képviseltetésében, önállóságuk intézmé-
nyes garanciáinak megteremtésében, akkor talán növekedhet a közbizalom. De a puszta törvé-
nyi szó, a formális garanciák és a teoretikus alapvetés még mindig csupán szimpla látszatok
lehetnek az empirikusan tapasztalt hiányérzetekkel szemben: az alkotmányos er ő és hatályosság
még mindig csak kormányzati teljhatalom eszközei, nem a helyi társadalmaké, a rendteremtés
pedig a tekintélytiszteleté és a konzervatív reálpolitikáé. A felülr ől végrehajtott forradalom
„konzervatív forradalom", írja Lenin az 1830-as lengyel felkelés kapcsán, s a nemzeti feladattá
tett reform is sajátosan konzervatív polgári politikai eszme, illet őleg olyan „alkotmányos" gya-
' korlat, amely a dinasztikus-monarchikus biztonságigényt tekinti el őbbrevalónak a helyi és köz-
vetlen érdekeltség kifejez ődéséhez képest (Frejdzon 1976, Scott 1981, Dénes 1988). A konzervá-
A. Gergely András : Rendezőelvek és etnoregionalizmus Magyarországon
Társadalmi reformterveink margójára
Tér és Társadalom 3. évf. 1989/4. 93-108. p.
94 A. Gergely András TÉT 1989.4
lás persze a létező és a létezhető társadalom alakításában ugyanolyan természet ű politikai aktus,
mint a változtatás: praktikus. Azonban a Sein vagy a Sollen pártján állni nem ugyanaz: a steril
elmélet lehető sége már olyan magaslatokat jelent, ahonnan a gyakorlati élet nem megváltoztat-
ható. A létező , a konkrét cselekvés magában hordja a lehetséges cél lényegét, a Sollen viszont
lehet etikai norma is, s tartalmai lehetnek teljesen függetlenek a való világtól, ilyen értelemben
pedig a társadalmi valóság kontrollja nélkül céltételezései is lehetnek hamisak és/vagy fele-
lőtlenek.
Empirikus lélek vagyok, a steril teóriáknál jobban kedvelem a tapasztalatból származó vagy
az élmény erejével igazolt elméleteket. Bizonyára kiderül ez alább is, ahol a hagyománytartó
érték-konzervativizmus néz őpontja alapján, a helyi társadalmak és az etnikai identitások szem-
revételezésével megpróbálom az életes élményeket és a szakirodalmi tapasztalatot közelíteni.
Ugy látom, hogy a praktikus, a politikai cselekvést is tételez ő teóriák magukban hordják vagy
hordhatják azt az etikai idealizmust, amely a hatalmi önigazolás eszköztárában ugyanolyan nél-
külözhetetlen a reformszándékok esetében, mint a reformhitetlenség legy őzésében. Halasztha-
tatlannak látom viszont, hogy a fikcióként emlegetett, elvont társadalom helyett a szubjektumra
koncentráló, konkrét identitásmin ő ségekkel számoló felfogás kapjon helyet, s a politikai morál
mai állapotának meghaladásában az értékkonzervatív energiák ugyanúgy kapjanak szerepet,
mint a hétköznapi élet praktikus megoldásai.
Konzervatív vagy értékcentrikus?
A politikai morál és a lehetséges társadalmi intézményrendszeri reform lehet őségein gondol-
kodva, a Sein-ek és a Sollen-ek számos variációira lelve, az empirikus és a transzcendens való-
ság egymással szembeni küzdelmére találunk. A változás és változtatás igénye, illetve kényszere
pedig nem egyszerű síti, inkább túlbonyolítja a szükséges megoldásokat, alternatívákat. Amir ől
alább néhány vélekedést megfogalmazok, nem egyéb, mint reformkudarcaink hagyományának
egyik alapoka és egy sosem igazán komolyan vett alternatívának körüljárása: lehet-e, kell-e
etnoregionális szempont a társadalmi reformhoz? S a kérdés teoretikus nem-mel megválaszolá-
sa megnyugtató-e a változás-centrikus politikai gyakorlat szempontjából?
A kikerülhetetlen társadalmi-politikai reform alapfeltétele ma már az államhatalom elválasz-
tása a párthatalomtól és a politika-független civil szféráktól. Ehhez részint a politikai gondolko-
dás nálunk meghonosult konzervativizmusának leküzdése, részint a lokalitás-regionalitás-
etnicitás szempontjának tekintetbe vétele szükséges. Lehetetlen a jöv őt célzó elgondolások
megfogalmazása ezek történetiségéb ől adódó tanulságainak tudomásulvétele, beépítése nélkül.
Mármost az állami és a párthatalom elválasztására számos kísérlet történt az elmúlt közeles
időkben, a politikai gondolkodás is sokhelyütt liberalizálódni vagy radikalizálódni látszik, de
a harmadiknak említett önkormányzati és etnikai-autonomiális megfontolásra semmiféle igazi
törekvést nem látok.
Meglehet, a másik két föltétel vidékén is elkelne néhány kétely. Nem venném magamra, hogy
csupán az én felfogásom szerint konzervatív például a párt és a kormányzati szféra. Az uralom-
gyakorlás folyamán a Sein fenntartása az érdeke ennek a két érdekkörnek, s a Sollen-t csupán
ígérik. Az uralkodáshoz szükséges etikai alapjuk ett ől persze még lehet transzcendens, s ennyi-
A. Gergely András : Rendezőelvek és etnoregionalizmus Magyarországon
Társadalmi reformterveink margójára
Tér és Társadalom 3. évf. 1989/4. 93-108. p.
TÉT 1989.4 Rendez őelvek és etnoregionalizmus 95
ben tartalmazhat értékkonzervatív elemeket is, de csupán akkor, ha a gyakorlati politika és an-
nak intézményrendszere ezt lehet ővé teszi. Ne menjünk messzire a példáért: a politikai cselek-
vés intézményalkotást és -fenntartást (is) jelent, illetve ennek leépítését, megváltoztatását is.
A kényszerítésre épül ő politikai intézmények azonban a valósággal sehol sincsenek mindennapi
viszonyban az etikai önigazolás hatalmi kötelezettsége szerint (Bibó 1947). Magyarországon
a politikai progresszió mintegy másfélszáz éve csak (vagy leginkább) arra törekedhet, hogy
politikát csináljon, intézményt teremtsen vagy változtasson meg, mely segítheti a „fejl ődést".
Ily módon maga előtt kell gördítenie saját etikai alapját, a Sollen-t, s minduntalan ki kell szoríta-
nia eszköztárából a hozott hagyományt is, mely uralmának hivatkozási bázisa, ürügye (lásd az
osztályharc olyan korai korszakait, mint a földosztás, az államosítás, téeszesítés, B-listázás).
Az értékkonzervatív és hagymánytartó felfogás ezért is nem épülhetett bele reformcélokba vagy
progresszív kormányzati ideológiákba, éppúgy, ahogyan az etnikai szféra tudomásulvétele és
a lokális társadalmi képviselet komolyanvétele sem. Illet őleg másfélszáz éve, a reformkor óta
nem épülhetett tovább ez másként, mint folyamatos látszatként (lásd nemzetiségi kérdések sor-
sát Kelet-Európában vagy a szocialista országokban). Ugyanilyen látszata helyi önkormányza-
tok meghírdetése mint igazgatási politika s mint uralmi legitimáció, mint hatalmi szervez őelv
és uralmi manipuláció.
Az „osztálykiváltságokra" hivatkozó történeti legitimáció az öncéllá vált fejlődés-elvben éli
köznapjait, cél szentesíti az eszközt alapon. Igaz, az efféle öncél egyhamar lesiklik az érvényes-
ség útjáról, hierarchizálódik és bürokratizálódik tényleges társadalmi kontroll nélkül. A helyi
társadalmak „delegátusok" keze alatti elnyomása 1945 után ismét „hagyományos", politikailag
konzervatív uralomgyakorlási módszerekhez csatlakozott, s nagymértékben hozzájárult ahhoz,
hogy a lényegében 1849 óta zsákutcás történelembe kényszerült magyar társadalom további
csöndes elszigeteltségben maradjon (Bibó 1948). Az autonómia önértéke a hierarchikus függés
és a civiltársadalmi érdekképviselet hányadosa lett (Niedermüller 1981), s a helyi társadalmak
magánvaló léte belőlük nézve értékként fogalmazódott meg, „kívülr ől" nézvést viszont retrog-
rádnak, konzervatívnak, uralomgyakorlást visszafogó pányvának t űnt. E kötelék elmetszése
a modernizáló szándékú állam-párt szent kötelességévé lehetett. Az elmúlt negyven évben a
politika és intézményrendszere mint normaképz ő, szuverén és saját logikájában elbizonytala-
níthatatlan szféra került szembe a helyi társadalmak immár gyökérfosztott közegével.
Ebben a legitimációs logikában a végrehajtó szerepre ítélt és alárendeltségre kárhoztatott
uralmi territórium, vagyis a helyi hatalom intézményrendszere strukturálisan kiszolgáltatott
és „hivatásszerűen szolgáló" lett. Gyakorlati m űködése során nem „kifelé" és nem „fölfelé"
reprezentál, hanem „lefelé", mert hiszen hatalmi jogosítványait csak a direkt utasítások végre-
hajtásával képes igazolni. A politikai szervezetrendszer cselekvési célja így nem más, mint
önértékének reprezentálása, saját érdekének védelme és erősítése. Ebben a működéskényszer-
ben akár függetlenedhet is a célszer űségi vagy éppen etikai szempontoktól, elvei megszünnek
a progressziv irány eszközei lenni, tehát szükségszer űen konzervatívvá válik.
Miben fogalmazható meg a politikai rendszer konzervativizmusának és az értékkonzervatív
szemléletmódnak különbsége?
A magyar történelemben a konzervativizmus a liberalizmus és a szocializmus eszmeirányai-
nak összekötője volt. A társadalmi „haladás" mindenekelőttiségét hírdető liberalizmus rend-
szerint demokrata célokat hirdetett, de többre becsülte az individualitást, a konzervatív szemlé-
A. Gergely András : Rendezőelvek és etnoregionalizmus Magyarországon
Társadalmi reformterveink margójára
Tér és Társadalom 3. évf. 1989/4. 93-108. p.
96 A. Gergely András TÉT 1989.4
let pedig kevésbé törekedett bels ő kiegyezésre, minta külső körülmények elfogadására. A poli-
tikai konzervativizmus minduntalan a „maradiság" intézményét csépelte, semmit sem vállalt
a hagyományok, jogszokások, életmódmodellek, normák és mentalitások széles köréb ől, amit
generációk hagyományoztak egymásra.
Az értékkonzervativizmus az erkölcs, az értelem, az érzelmek és jöv őképek, a magatartási
normák és a cselekvéseket irányító eszmei meger ősítések (motivációk) „hosszú láncából" vál-
lalta mindazt, amit a felvilágosodott értelmiségi szereptudat még értéknek tartott. Mindemel-
lett a gondolatokhoz és intézményekhez, indítékokhoz és rituálékhoz, nemzetképekhez és szim-
bólumokhoz is sokkal több szál kötötte, mint a „haladás" és az államokosság nevében minden
másfajta felfogást türelmetlenül elítél ő politikai konzervativizmust. A „változás" és a „hala-
dás" szinonimmá tétele annak a politikai irányzatnak célja, amely a tradicionális mentalitást
„retrográdnak", „konzerválónak", „jobboldalinak" szokta nevezni.
Ugyanezt a politikai konzervativizmust frissíti fől a „forradalmi hagyományokra" hivatkozó,
ellenséges föllépésre mindig kész, a „rendi szocializmusban" is haladáselvet kimutató mai po-
litikai irányítás. Az értékkonzervativizmus például a választás szabadságát és az állam elisme-
résének feltételeit az állampolgári viselkedés hagyomány-kötöttsége alapján mérte, ezt tekintet-
te a legitimitás talpkövének. A köz uralmát a konvenciókra, tradíciókra kívánta alapozni,
elfogadta például a kisebbségi-etnikai tudat fontosságát, szemben a pragmatikus, etnikumokat
lenéző, birodalmias nemzettudatban gondolkodó politikai konzervativizmussal. A régi szoká-
sokkal, erkölcsökkel, intézményekkel, közösségekkel, értékekkel, satöbbivel gyökeresen sza-
kító bolsevik programideológia kifejezetten megtagadta az organikus fejl ődés, a szociális har-
mónia elvét, s meghírdette az értékekben, a létfelfogásban, a mesterséges hagyománytisz-
teletben intézményesül ő etatista tömegpolitikát, amelyben vaskonzervatív dogmák kaptak f ő-
szerepet.
A hagyományhű politikai felfogás szerint a tradíciók útja a társadalmi megegyezésre orientált
cselekvésmódok felé vezet. Emiatt viszont éppen a monolit hatalompolitika konzervativizmusa
nem erősíti, hanem gyengíti az állam m űködésének egészét. Amiként a centralizáció is, ha
nem a decentralizált egységek talpkövén áll. S őt: a centralizáció csapdája — lassan, de biztosan
— fölemészti a hatalom kompetenciáját, uralmi érvényességét és jogosultságait, végül föleszi
magát a centrumot is, amely képtelen már tovább szimulálni a gazdasági és a politikai piacot
(Bruszt 1987).
Ide kell venni még azt is, hogy a nem-sikeres párt legitimitása kérdésessé válhat (Pozsgay
1987), a megnevezett értékcélok érvénytelennek min ősülhetnek, a reformok és kampányok ku-
darcai tovább rombolhatják a döntéshozók renoméját, a reformok boldogító retorikája pedig
a látszatok fenntartásában merül ki, s nem leplezheti tovább az érdekkonfliktusokat és a jöv őké-
pek hiányát (Lengyel 1987a, 1987b).
Ha mindennek ellenére a politikai szervezetrendszer már semmi másban nem érdekelt, mint
a hatalmi apparátusok önérdekének, funkcionális erősítésének megoldásában, akkor megszű-
nik (a korábban bármily reális) alap az etikai önigazolásra (Bibó 1947). A látszatprogresszió
eszközei ideig-óráig még alkalmasak voltak legitimitás-látszatok fenntartására, azonban az or-
ganikus fejlődésre, bizalom-garanciákra és érdekreprezentációra nem (vagy csak alkalmi cé-
loknál) számító társadalomszervezési elképzelések gazdasági válságba, bizalmi válságba, szer-
vezetrendszeri krízisbe, eladósodásba és elszegényedésbe, társadalmi és vagyoni egyenl őt-
lenségekbe, területi konfliktusokba torkollottak (Gombár 1985-86, Bogár 1987).
A. Gergely András : Rendezőelvek és etnoregionalizmus Magyarországon
Társadalmi reformterveink margójára
Tér és Társadalom 3. évf. 1989/4. 93-108. p.
TÉT 1989.4 Rendez őelvek és etnoregionalizmus 97
Mindezek előzménye, olykor következménye is a meghírdetett reform és kibontakozás gya-
nakvással fogadása: a látszatnyilvánosság, a képviseleti rendszer álságai, a pluralizmus tiltása
és a monolit hatalom érdekelosztó jogosítványainak megkérd őjelezhetetlensége miatt a társada-
lomban totális (nemzeti?) ellenállás és gyanakvás, illetve fölvett közöny uralkodik eb Nem for-
radalmi állapot ez, de nem is absztrakt ellenállás. Nem civiltársadalmi tiltakozás vagy össznépi
rebellió formáját kapja a társadalmi máskéntgondolkodás szétterjedése, hanem egyik oldalon
az állampolgári (fogyasztói) közöny, (pl. euforikus hírlapfogyasztás, konzum-politizálás) a
csökkenő konfliktustűrő képesség, illetve a növekvő deviancia alakját ölti, másik oldalon pedig
a politikai vezetés kompetenciahiányát, az érvénytelenség bels ő közérzetét teszi elharapódzóvá
a politikai irányító apparátusokon belül. Csupán néhány példa ezekre: a párt iránti bizalomhi-
ány országossá n őtt az elmúlt néhány évben, s különösen az utóbbi hónapokban, tömegessé
váltak a kilépések, káderutánpótlási gondok fogalmazódtak meg, visszavonulást fújt a vezetés
az operatív beavatkozásoktól, a felel ősségterhektől, s megtántorodott a vezető erő a magas nye-
regben (Horváth 1988, Fodor 1986, Bihari 1987). Immár észlelhet ővé vált, hogy az érdekegy-
ségként elképzelt legfels őbb döntéskörök, a döntéselit, illetőleg a „leadott" jogosítványaikat
kezelő, hatalmilag önállósodó, de szervezetileg végrehajtásköteles helyi-területi vezetés között
permanens konfliktushelyzet mutatható ki (Fekete 1987, Verebélyi 1987, A. Gergely 1986,
1988).
A reformszándékok megfogalmazódása és a reformhitetlenség közti összefüggésekb ől egyre
több és egyre erősebb cíviltársadalmi aktivitás kö?etkezik a politikailag artikulációképes szfé-
rában, főleg az utóbbi két-három évben (gondolok itt a környezetvéd őkre, a TEHO-ellenes ak-
ciókra, az 1985-ös választásokkal kezd ődő és az 1987-es országgy űléskor is megnyilvánuló op-
pozíciókra, a „körök korára", a spontán mozgalmakra, a FIDESZ-re és az MDF-re stb.). A
sorra-rendre születő, egyre alaposabb és jogszerűbb, egyre terjedő horizontú reformtervek szá-
mos olyan konkrét követelést és ígéretet hoztak terítékre mostanság, melyek a progresszív poli-
tikai változásokhoz kínálkoznak segítségül. E formális princípiumok azonban még nem elegen-
dőek az állampolgári biztonságérzet, a jöv őkép, a szabadságvágy és boldogság-esély garan-
tálásához, az össznépi reformérzékenység meger ősítéséhez, illetve reformkészséggé alakításá-
hoz. S a történ ő történelem, a változások sodra sem valódi biztosíték még, hisz a reformtervek
már 1945 óta is minduntalan a hierarchizált társadalom lokális sziterein csapódtak le, s folyama-
tosan az „érettük, de nélkülük" élményét adják (Bruszt 1987). A példákért nem kell messzire
menni: a területi igazgatás reformja a reformkori liberálisok programjában már szerepelt, s
tanácstörvényeink folyamatos ígérete volt mindeddig. A mintegy esztendeje „visszaajándéko-
zott" önkormányzati jogkörök az állami támogatások megvonásával jártak együtt (s persze a
redisztribúció részbeni megmaradásával) — ez pedig a „magad szolgám, ha nincs urad!" élmé-
nyét jelenti a helyi társadalmak szintjén. A rurális szférában a kompetencia gyöngülése úgy
élhető át, hogy talmi látszat minden új reformígéret, amíg a helyi társadalmak nem lehetnek
jelen a döntéseknél nyomásgyakorló csoportokként, a maguk érdekeinek nyilvános megmutatá-
sával, s még kevésbé a lokális, a regionális vagy az etnoregionális reprezentáció szintjén. Pedig
enélkül a logokratikus rendez ődéselméletek és a kibontakozási retorika csupán nyomtatásképes
maszlagok a „létező szocializmus" társadalmi többsége számára, hisz a civiltársadalmi részvé-
tel és a szabadság-garanciák lennének minimumai a tömeglojalitás kiérdemlésének.
A naprakész reformtervek elemzését ebben a keretben szükségképpen mell őzni kell. De a
A. Gergely András : Rendezőelvek és etnoregionalizmus Magyarországon
Társadalmi reformterveink margójára
Tér és Társadalom 3. évf. 1989/4. 93-108. p.
98 A. Gergely András TÉT 1989.4
rendezőelvek, az állampolitikai uralkodásmódok konkrét alternatíváit már érinteni érdemes.
Elsősorban Gombár téziseit persze, aki a harmonizáló demokrácia, a törvényes hivatali szabá-
lyozottság, a tudományos igényű tervezés és a kifizetődőség együttesét várja jó okkal a reform-
céloktól, s ezt a szabadságirányok egyik útjaként, érdekképviseleti rendszerünk és értékeink
erősödésével köti össze (Gombár 1986a, 1986b, 1985). Nem hisz persze sem a korporatizmus,
sem a pluralizmus egyedül érvényes megoldásában, s jogos kételyeit oszthatjuk a direkt partici-
páció kérdésében is. Gombár mellett Lengyel, Schlett, Bihari, Schmidt Péter, Vági, Pokol,
Kéri és mások is rendszerint érintik a szervez őelvek bármelyikének, illetve együttes alkalmazá-
suknak korlátos lehet őségét, működéskudarcait. Gyakorlatból mindannyian tudjuk, hogy
amint a nagy intézményes szervezetek átvállalják az egyedek érdekeit és képviseletét, egyben
értékeik kezelését is magukhoz ragadják, s a centralizált reformszándék rendszerint korlátozást
hoz, és a társadalom kordában tartását is jelenti egyben. Vagyis az uralmi modernizáció felemás
egyértelműséggel teszi lehetetlenné a politikai szervez őelvek megfogalmazódását és módosulá-
sát.
Demokratikus rendez őelvek
(korporatizmus, pluralizmus, direkt participáció) esélye nálunk
Ha nem körülményesked ő szisztematikussággal elemezzük e tisztázó reformtörekvéseket,
akkor is megállapítható, hogy a korporatiztnus nálunk még csupán az érdekkezelés, érdekfor-
malizálás fólülről koordinált módja, egyúttal a transzmissziós szíj füladatának is ellátója, va-
gyis uralompolitikai-hatalomátviteli megoldás. Irányított és engedélyezett mivolta nem alkal-
mas a nem-állami érdekszféra demokratikus akaratnyilvánítására, sem a horizontális
kapcsolatok szerveződésére, sem a helyi uralomvisel ők és magánpolgárok (vagy helyi irányítók
és föléjük rendelt döntéskörök) kooperációjára. A korporatizmus mint rendez őelv eredendően
alkalmatlan a pártmozgalmi és osztályideológiai érdekplattformok reprezentálására, mert a
prioritásokat kijelöl ő szervezetcentrikus és hierarchikus m űködésmódba véletlenül sem fér
bele a demokratikus procedúra, az alulról függés biztosítása és a kisebbségi vélemény tolerálá-
sa. Ráadásul nem mentes a korporatív elv a klikkesedés, az oligarchizálódás és a monopolizáló-
dás lehetőségétől sem, az érdekképviselet becsatornázásától sem.
Mindemellett még létezhetne nálunk a pluralizmus szervezőelve, ha ezt nem iktatná ki az
autokratikus-önkényes uralmi ideológia, mely nem adhatja fül a hatalmi elkülönülés biztosíté-
kait, az ideológiai intervenció eszközeit, s ha nem akarná államosítani a társadalmat.
Az állam túlsúlya a korporatív és a pluralista megoldásban is veszélyt rejteget tehát — hátmég
a párt-doktrína esetlen túlsúlya!
Az autonómiák megtartása vagy visszaszerzése a közvetlen döntésbefolyásolás demokratikus
technikájával rokon leginkább, hiszen nem az intézményes közvetítettség, a képviseleti megol-
dás államhoz-kapcsoltsága a lényege. Persze nem kizárólagosan demokratikus részvételi forma
ez sem, hisz az állam székhelyén meg kell legyenek az érdekkiharcoló (vagy az ipar területén
például a fejlesztés-leágaztató, korporatív vagy személyes) kapcsolatok, melyek a plurális esz-
köztár segítségével a megfelel ő társadalmi-politikai tagoltság nevében hatékonyan segíthetnek.
A direkt participáció, minta politikai reprezentációból részesed ő megoldás, kitöltheti a képvi-
seleti hierarchiák érdekhézagait, vitássá teheti a legitimált politikai intézmények megbízhatósá-
A. Gergely András : Rendezőelvek és etnoregionalizmus Magyarországon
Társadalmi reformterveink margójára
Tér és Társadalom 3. évf. 1989/4. 93-108. p.
TÉT 1989.4 Rendez őelvek és emoregionalizmus 99
gát, kényszeríthet kormányzati szinten döntéstechnikai eszközökkel — de mindezen funkciói
mellett is elsősorban az önigazgatási és autonomiális bázisdemokrácia eszköze. S azért nélkü-
lözhetetlen politikai eszköz, mert a helyi tömegmozgatás és érdekadjusztálás, illetve a báziskö-
zösségi kezdeményezések plattformja. Helyi szinten az alkufolyamatokbari nem az elvont „fen-
nállóval", hanem delegáltjaival, nem az össznemzeti érdekkel, hanem az elavult stílusú
politikusokkal, nem a nemzeti összhangzással, hanem a manipulatív és integráló akarati folya-
matokkal áll szemben a helyi társadalom. A közvetlen és befolyásolástól mentes akaratnyilvání-
tás látszatra „anarchia" szül ője, de ennek az idegenkedésnek sokkal inkább alapja és indikátora
a kényszerítő központ, minta helyi érdekcsoportok versengése. A differenciált helyi érdekkép-
viseleti csoport-orientáció megt űri és lehetővé teszi a legkülönfélébb szándékok megjeleníté-
sét, s minden érdekintegrációt racionálissá tehet, jóval ésszenlbbé, minta közvetlen tervutasí-
tás és a hatalmi önigazolás.
Más kérdés persze, hogy a válságkorszakban a sebtiben meghirdetett decentralizálódási fo-
lyamat milyen úton tudná elérni a mikroszint ő részvételi akarat politizálódását, a területi hátrá-
nyok pótlását, az akaratformáló helyi szubkultúrák lábraállásának és önszervez ődésének (eset-
leg korporatív, intézményesül ő) újraindulását. A közakarati szféra depolitizáltsága mint
védekező eszköz működik most a fentről jött divatos ásatagságok elidegenítésére, s a passzív
rezisztencia mintha szépen átköltözött volna a ködös Albionból a nagy magyar Alföldre. Az
„úri" vagy rendies nagypolitika plebejus elutasításának (mind Bibó István, mind az etnológu-
sok szerint) közel fél évezredes históriája van minálunk. Így a politikai részvétel trendje csak
garanciális, hosszú távú rendez őelv-változás esetén indulna emelked őre. Ez nem is csoda, miu-
tán a kompromisszum-képtelenség intézményesült formái már rosszabb hírbe hozták a demok-
ráciát és apatikusabbá tették az állampolgárokat, mintha éppenséggel a nyílt, leplezetlen elnyo-
más fosztotta volna meg őket jogaiktól. De vajon a participáció intézményei és hagyományai
csupán időlegesen pusztultak le, vagy klasszikus szervez őelvei is fölújíthatatlanok? S lesznek-e,
aldk nem apolitikusságot javasolnak gyógyszerül, a civil társadalom függetlensége mentségéül?
Hiszen már magában a kérdés is kihívó lehet: ha a centralizált jogkörök tömegeib ől „lead"
az állam a lokalitásoknak annyit, amennyi helyben szükségeltetik (ezt ki dönti el?), vajon
megbomlik-e a politikai intézményrend vertikuma, s veszélybe kerül-e a makrointézmények
hierarchiája, mindenhatósága is? Meg azután: hol a határa helyi érdekeknek, illetve konfliktu-
soknak? Az országos államhatároknál, ahol a nemzetiségek természetes határai sem vonhatók
meg? Vagy a gazdasági érdekeltség-érintettség partjainál, ahol ipartelepítések, területösszevo-
nások és megyehatár-módosítások korlátozzák kívülr ől a helyi-séget? Vagy a lokális identitás-
tudatok régió-széleinél lenne helyi érdekek határa? S a politikai participációk hosszú trendjei
meddig károsítják még a jóval elmaradottabb Kelet-Európát a Nyugathoz képest? Az autonómi-
ák építenek-e intézményrendet, vagy inkább az állam fölszámolódásával jár együtt a dezintegrá-
ció? A mai, illegálisan versengő helyi és centrális eliteket vagy kvázieliteket legitimált szerve-
ződésformák is segítik majd eztán? És valóban minden civil szféra önmagát korlátozza majd,
ha a helyi érdeket az imperatív központi döntések nem szorongatják már? Hisz a közvetlen
képviselet csak a mikroszinteken adhat teret a deformálatlan érdekeknek, de már a szétterül ő
konszenzushiány a helyi érdekek horizontális ütköztetését is alig teszi lehet ővé, hát még ezek
becsatornázását
Talán Werbőczy óta rossz uralmi hagyomány, hogy a helyi szintet lenézi a — régiesen szólva
A. Gergely András : Rendezőelvek és etnoregionalizmus Magyarországon
Társadalmi reformterveink margójára
Tér és Társadalom 3. évf. 1989/4. 93-108. p.
100 A. Gergely András TÉT 1989.4
— uralgó központ. Persze az országos vagy regionális szintet a mikroszintek nem pótolják —
ez igaz. De a politikai rendszer horizontális szervezettsége vajon nem került-e örökérvény űen
háttérbe? S ha a mikroszintekre leszállított döntési kompetencia, az autonóm politizálás már
nemcsak csorbítja, hanem visszájára fordítja a döntésfolyamatokat, s egy csúcsán álló gúlát
formái az intézményrendb ől — ez nem lesz-e fonákul korlátozó a központi apparátusokra
nézve?
Dehogynem. Könnyen meglehet, hogy participatív alapon lokális politikai pártok, territoriá-
lis egyesületek, regionális érdekcsoportocskák bújnak majd el ő, amelyeknek azután területi
szövetségek, kistáji szabadságkörök, képviseleti szervek, város- vagy faluszövetségek, ligák
lesznek majd érdekkifejez ői, szónoki. Elkülönült, autonóm egységek lesznek talán az állam-
politikai szervezőelvek aktoraivá, plurális és korporatív eszköztárral, törvényi kompetenciával.
Nem lesz talán ez több, mint a történeti trendek, kontinuitások modern alakzata, az egyelv ű
szerveződésformákat meghaladó gyakorlat, amelyben nem vagylagosan, hanem változatosan
és valóságos arányokat képviselve születnek meg ellen őrző hatalmi szerepkörök, pártok és kor-
porációk, alkufolyamatok és direkt akciók. De (Gombár szerint is) csak a demokratikus beren-
dezkedés ű társadalom lehet képes erre.
Tehát a korporatizmus mint integrációs folyamat, valamint a direkt participáció mint a társa-
dalom laikus elemének behatolása az uralkodó döntésrendbe — ez lenne a magyar politikai
rendszer demokratikus modernizációjának optimális útja. Legalábbis rövid távon.
Demokratikus vágy, álomittas értéktételezés ez? Puszta óhaj, melynek való esélyei a pártpoli-
tikai érdekű , monopolisztikus főhatalomtól több elmozdulást várnának, mint lehetséges? Talán
óhaj ez valóban — de nem hagyománynélküli közegben jelentkez ő óhaj! Mert bár a pluralizmus
hagyománya nem túl erő s minálunk, s kínosan terhelt a monolit politikacsinálás fortélyos félel-
métől — ahogyan a közvetlen képviselet is több „fels ő ellenőrzést" szenvedett el száz év alatt,
mint amennyit illúziókkal vagy döntésképes polgárgazdákkal felülmúlhatott volna. Ámde: a
velleitásokba, mentalitásokba húzódva, céljait álcázva megmaradt a civil kurázsinak számos
erőtartaléka, fölöttébb politikaképes küzd őképessége, melyek mozgósíthatók még a valóban
lokális célokat szolgáló küzdelmekben. S bár nem okvetlenül „szalonképes" ez a lappangó
tehetnék, nem is biztosíthatja semmi, hogy intézményes érdekszervez ődési garanciák nélkül
ezek tárgyalásképes tartalmakat hozhatnak felszínre. De a feudális eredetre visszatekint ő, a gaz-
dasági szférát a redisztribúcióba vagy tervutasításos-beszolgáltatásos energiakiszerelésbe
kényszerítő megoldások csupán bizonyos fajta lojalitásbiztosító látszatokat, er őket tudtak el-
szippantani a helyi kezdeményekb ől és eredményekből. Hovatovább épp a mentalitások, a
hagyomány-területek vidékér ől nem tudtak éltet ő energiákat elvonni és központosítani. A kun
konokság, a palóc tájh ű ség, a hegyközségi gazdatudat, az urbánus dzsentrizmus, a tanyasi vál-
lalkozásképesség, a sváb szorgosság, a református csoportöntudat vagy a szektás hiszékenység
és egykés néma forradalom ugyanaz maradt, mint volt. Épp itt van a konzervatív uralmi politika
és az értékkonzerváló helyi társadalmak közti nagy feszültségkülönbség! A példákkal ne men-
jünk most messzebb, csupán a háborút követ ő koalíciós időkig: a főhatalom cseleitől meneked-
ve testületekbe tömörülni sem óhajtó kisgazda- vagy szocdem-érzelmek, s a monolit hatalom-
nak hódolni nem kész politikai magatartások a mai napig latens formákba kényszerültek, s
számos változatban meg is maradtak. Látható ez a szocdemek, a kisgazdák vagy a néppártiak
cselekvési programjában, a katolikus vagy zsidó ellenkultúrában. Vagy nézzük csak a lappangó
A. Gergely András : Rendezőelvek és etnoregionalizmus Magyarországon
Társadalmi reformterveink margójára
Tér és Társadalom 3. évf. 1989/4. 93-108. p.
TÉT 1989.4 Rendez őelvek és etnoregionalizmus 101
pluralizmusokat napjaink kulturális és politikai közéletében, a párton belül vagy akívül —
mindenképpen rejtenek valami közös óhajt, közmegegyezéses politikai változás- és tolerancia-
igényt, demokratizálódás felé nyitott bizalmat, jogállam iránti reményt, közérdek ű kiegyezések
iránti várakozást, döntésbefolyásolási igényt. (Lapozzunk bele csupán az UNIO, a STÁNUM,
a MAZSI, a MAVI MAGAZIN, a KÖZGAZDÁSZ, a SZÁZADVÉG vagy akár a KESZTHE-
LYI HÍREK számaiba!)
Demokratikus regionalizmus?
A társadalmi energiák fölszabadítása, a rendez őelveknek egy szervesebben demokratikus
megoldáshoz közelítése ma mára kizárólagosan egyelvű hatalompolitika ellen szóló megoldást
sű rgeti. A demokratikus berendezkedés autonómia-hiányos formái és álságos megoldásai már-
már kedvét szegik a participációk híveinek, a korporatív megoldások támogatóinak és az érzel-
mi pluralistáknak is. A társadalom megbomlott osztályszerkezete, az elmaszatolódott rétegz ő-
désmodell, a konfliktuskezelésre alkalmatlan központi apparátusok szorongása és a végrehaj-
tásban már nem partner helyi apparátusok „láthatatlan" bels ő konfliktusai arra utalnak, hogy
a társadalmi reprodukció rendje mellett a hatalomgyakorlás is kudarcba futott a megmerevült
hierarchiák okán, s a központosításnak szükségképpen föl kell falnia önmagát. Mindez éppen-
séggel a legkitűnőbb reményekkel kecsegtet a helyi társadalmak újjáéledését, a regionális és
etnikai szervez ődésformák térnyerését illetően. Ezekben a szférákban még érzékelhet ően meg-
van „valahol" a társadalmi alapértékek tisztelete, a szolidaritás, a konfliktusrendezés iránti
igény és nyitottság, a kibontakozási út közösségi egyetértésen alapuló elérése. A demokratikus
szabadságfogalom a népek önrendelkezésének jogát is magában foglalja az európai tradíció
szerint. A nemzet fikciója csak a nemzetiségeinek, etnikus nemzettagjainak összetartása alap-
ján lehet társadalmi valósággá, illetve ennek hiányában az állam ellen éreznek a polgárok. A
„kibontakozás" mint reformfolyamat valamiféle „nemzeti" megoldást (magyar modellt?) fel-
tételez, ám a demokratizálódás hiánya a nemzeti megoldás hiányát is jelenti (Bibó 1948). S
gondoljunk csak a kiegyezésre, a főhatalom és az alárendelt tradicionális társadalom konszen-
zuális kapcsolatára: mint bels ő megrekedés, leginkább a nemzetiségi politika és a nemzetiségi
asszimiláció területén erősítette fő l a konfliktusviszonyokat. Kérdés tehát, hogy a Schlett István
fölvetette, nagyonis impozáns „harmadik út" nem involvált-e „negyedik utat"? A kiegyezés
zsákutcája (Bibó István szerint) egyebek között az volt, hogy a zsákutcás megoldás mögött álló
félelem felhajtóerői ütköznek meg a leszorító erőkkel, a történelmi folytonosság ürügyével bom-
bázva a hatalommegosztási er őviszonyokat.
Márpedig egyedül a nemzetiségeknek, az etnikai szférának nincs szüksége arra, hogy termé-
szetes hagyományait kényszeresen bizonygatnia kelljen (leszámítva persze a fasisztoid körülmé-
nyeket). Az etnikai autonómiának azonban rendszerint nem jár politikai, közjogi vagy önren-
delkezési garancia, csak egyéni és kulturális jog, s a más ajkú népesség evidensen a politikai
nemzetnek tagja általában. Az etnikai szférának ez a rendies kezelése csupán átmeneti és hamis
biztonságot jelent (Bibó 1948), jogintézmények és társadalmi reprezentáció szempontjából
méltatlanul örökös hátrányos helyzetet, melyb ől politikai balfogások és brutalitások sorozata
következett az elmúlt évszázadokban. Mindezért úgy vélem, hogy a társadalom megreformálá-
A. Gergely András : Rendezőelvek és etnoregionalizmus Magyarországon
Társadalmi reformterveink margójára
Tér és Társadalom 3. évf. 1989/4. 93-108. p.
102 A. Gergely András TÉT 1989.4
sa a politikai rendez őelvek felülvizsgálatát kell jelentse els ősorban, s tovább már késleltethetet-
lennek tartom az etnikai rétegz ődés érdekelvű megközelítését. Ez a — sok helyütt már végleg
megbomlott, tönkrement — értéktér talán még adhat a mozgalmi vagy osztályuralmi célok he-
lyett sokelvű (plurális) kiteljesedést, konszenzuális világszemléletet, egymást kölcsönösen föl-
tételező programokat. S talán az etnoregionális szervez őelv az, amely még nem próbáltatott
ki a közelmúlt néhány évszázadban, s nem járatódott le azokban az uralmi figurákban, melyek-
ben az erőszakos hatalompolitikák és a formál-demokratikus ígéretek egyaránt érvényüket ve-
szítették.
Etnokultúra — mint történelem
Etnikum nélküli történelem nincs. Osztályelv ű történetfelfogás vagy nemzetkép persze van,
de a népek együtt- és egymás mellett élésének a hagyomány, a kulturális folytonosság a szerve-
zőereje.
A nyugati politológiai irodalom a hatvanas évek második felét ől egyre sűrűbben tárgyalja
az etnikai újjászületés és a regionalizmus problémakörét. Számos szociológiai, jogpolitikai,
nemzetközi jogi, etnopolitikai és kisebbségvédelmi kutatás és tanulmány látott napvilágot ná-
lunk is, de a harmadik világban meger ősödő etno-renaissance arra hívta fől a figyelmet, hogy
a glóbusz fejlődési trendjeit lehetetlen már anélkül elképzelni vagy tervezni, hogy a törmelék-
népek asszimilációját és öntudatosodási jegyeit számba ne vennénk (Joó 1984, 1988, Rehák
1988, A. Gergely 1988). Megannyi etnikai közösség elgyökértelenedése, marginális helyzet ű
csoportok ,bűnbeesése", társadalmi terüket veszt ő települések elhanyagolása és elhanyatlása
figyelmeztetett arra, hogy a politológiai, humángeográfiai, történeti antropológiai és néprajzi
vizsgálódások nem véletlenül álltak rá a helyi társadalmak és etnikai-regionális közösségek
identitásképleteinek föltárására, tradíció-meg őrző szerepük definiálására, illetve alternatíváik
keresésére. Államnemzetek és mikroközösségek viszonya, népcsoport-nemzetköziség trendje,
etnopolitikai és jogi garanciák igénye szól nemcsak a latin, az ázsiai, afrikai országokból, de
Nyugat- és Kelet-Közép-Európából is. Osztályuralom kontra önkormányzat, „kis" és „nagy"
kultúrák viszálya, néphagyomány-hamisítás és tradicionális folklór konfliktusa, idealizált tra-
dicionalizmus és olvasztótégely-elmélet párhuzamos jelenléte hatja át régiónk politikai rende-
ződéselveit. Az eltérő kultúrájú és eredetű populációk épp a monolit szervez ődéselvek elbi-
zonytalanodása alkalmával hajlamosak különállásukat büszke szimbólumokba fogalmazni,
etnikai hagyományaikat dogmatizálni, a tömegkultúra túlsúlyait és egynem űsítő természetét el-
vitatni, s akár önreklámozás árán is az etnikus azonosság sikerképességét növelni.
A jövőképeink között lehetséges utakat keresve Gombár is utal az etnoregionalizmus lehet ő-
ségére, de hiányaira is, mondván: nincs tudomásunk az etnicitás markáns jelentkezésér ől.
(Gombár 1985-86). Ám ugyan ő jelzi az állampolitikai rendez őelvek között, hogy az etnoregio-
nális csoportok közigazgatási-jogi kezelése, illetve ezek pártosodása Európa-szerte figyelemre
érdemes jelenség (Gombár, 1986, Joó 1988). A liberális autonómia-elvek és a konzervatív álla-
mellenesség pozitív értelmű tradiciója búvik meg az etnoregionális alternatívában: a növekvő
tömegességű etnoregionális mozgalmak rendre diszkvalifikálják, bizalmi válságba vagy korpo-
ratív kiegyezésre szorítják az államokat, s a nemzeti államok nemcsak visszaszorulnak, hanem
A. Gergely András : Rendezőelvek és etnoregionalizmus Magyarországon
Társadalmi reformterveink margójára
Tér és Társadalom 3. évf. 1989/4. 93-108. p.
TÉT 1989.4 Rendez őelvek és etnoregionalizmus 103
regionalizálódnak is. (Lásd Franciaország, Belgium, Svájc példáját, vagy épp Jugoszláviáét,
Szovjetúnióét.) A meger ősödő etnikai szférában az érdekképviselet nem a magántársadalom
funkcionális erővonalai mentén, hanem a szakszervezeti-korporatív-centralizált-bürokratikus
érdekreprezentáció irányai szerint (talán ökonomista alapon) rendez ődik Nyugaton, s a kiépí-
tettség szempontjából is az informális csatornák a sikeresebbek; a szakért ői-közjogi státusok
támogatják ezeket. Azonban az egyesületekbe vagy mammutképviseletekbe nem törekv ő helyi
vagy regionális csoportok eleshetnek a képviselet legitimált útjától, s őt bizalmatlanságuk is
állandósulhat. Ezek a nyugati tapasztalatok és alternatívák azonban számunkra nem mindenben
irányadóak, de mindenképpen figyelemfőlkeltőek és megfontolandók.
Miben láthatók érzékletes jelei egy mikrorégiókban megjelen ő öntudatosodásnak — Magya-
rországon? A kérdésnek nem vagyok szakavatottja, csupán a lokálpolitikai identitásküzdelmek
tapasztalása indított a belátás új iránya felé. Talán még nincs is mód és kell ő tudás összegezni
és méltóképp belátni a hazai civiltársadalmi mozgásoknak ezt az alternatíváját ... De egyfel ől
látva látszik, hogy a (vármegyei hagyomány nyomán annak maradék energiáival) számos politi-
kai kérdésben erőre kapó regionális vagy megyeközponti kurázsi a helyi politikusok kezében
fegyverként működik a centrum bástyáival vívandó küzdelmekben. Talán csak id ő kérdése az
„országos" politika látszategységének látványos szétesése... Fölöttébb szomorú lenne ezen
meglepődni, hiszen a történeti, közigazgatási, etnográfiai és joghistóriai irodalom régóta szá-
montartja a kistájak-régiók önálló entitását, a tájegységi karakterek különbségeit, az antropoló-
giai sajátosságokat. A palóc, a jász etnikum, az őrségi-hetési-hetésaljai vagy hajdúsági népes-
ség mikroregionális térben is érzékelhet ő árnyalatai, a kiskun-nagykun-jászkun-jász identitás
karaktere sem ismeretlen ma már. A bels ő, gazdasági és politikai gyarmatosítások és telepítések
persze jócskán megbontották ezt a „régi szép" etnikai térképet, de a hagyománykötöttség és
az eltérő kulturális ismérvek mint szervezőerők mégis a kulturális pluralitás jelenségkörében
érvényesülhetnének. A társadalmi-politikai asszimiláció igazi mintaképei, s a magánszférában
az életmód és a sztereotípiák hagyományozódása még mindig a kisebbségi közösségek rejtett
kohéziós erejeként működik.
De mindezek nem azonosak a népszokások édeskés imitációjával, hanem inkább az „in-
group'Itagság kritériumait jelzik. Az etnicitás keretein belül a periférikus társadalmi szokások,
a poszt-agrár életstílusban is családi ideákat, a viselkedés tudatos és tudattalan, nyilvános és
privát jellegzetességeit tartalmazzák. A hagyomány, mint kommunikációs minta (mozdulatok-
ban, ünneplésformákban, beszédműfajokban, bizalmas és informális kapcsolatokban, stb.) az
etnikai csoportkülönböz őség legalizált tartalmait hordozza, s benne az asszimilációellenessé-
get, a homogenizációval való szembenállást, a „perszonális kiváltságokat", az ellenkultúrához
való jogot is. Az etnikumban a biológiai folytonosság csak egy elem, a kulturális egységek
értékcseréje szinte éppoly fontos, az interakciók és az azonosítást szolgáló jelképek pedig talán
ezeket is fölülmúlják (Abrahams — Kalcik 1984).
Éppen ennek az „ezoterikus" szférának offenzív megjelenése az, ami világszerte nyugtala-
nítja a megatrendek tervezőit, s ennek maradék épsége lenne az, ami egy etnoregionális alterna-
tívát ébreszthetne a magyar politikai rendszer reformjában. A szocio-tradicionális és reprezen-
tacionális funkciók látszatra csak a népéletben kapnak ma még hangsúlyt, egy soron a
hiedelmek-viseletek-szokások körével. Viszont éppen ezek neofolklorizációja (Voigt 1987), va-
gyis a passzív-kollektív néprajzi tények megsokasodása, a mentalitásokból a társadalmi-
A. Gergely András : Rendezőelvek és etnoregionalizmus Magyarországon
Társadalmi reformterveink margójára
Tér és Társadalom 3. évf. 1989/4. 93-108. p.
104 A. Gergely András TÉT 1989.4
mindennapi élet szintjére fölkerült aktivizálódása kell elgondolkoztasson. Az etnikai-kulturális
megőrző funkciók ugyanis a hagyományok megújításának lehet őségei, s ha az urbanizáció és
az iparosítás csökkentette is spontán formáik megmaradásának esélyeit, tehát a modernizálódás
fölzabálta jókora hányadukat, a kohéziós hatások pótlására és az identitástudat fölfrissítésére
legalább annyi spontán energia keletkezett, mindenekel őtt a csoportközösségi normák családi-
közösségi rehabilitálása közben.
Nem bizonyos, hogy eltökélt határozottsággal lehet állítani az etnikai tagoltságot, mint a tár-
sadalom politikai identitásának meghatározó körülményét. De tény, hogy a kulturális és területi
hátrányokban, a döntéshozatali egyenl őtlenségekben, a jogi-igazgatási és participációs tagozó-
dásban benne rejlik ma már az etnikai konfliktusok sok helyütt kirobbant változatából nem
is kevés. Az önrendelkezés igényét, az asszimiláció megtagadását és a diszkrimináló politika
visszautasítását mint voluntarizmus-kritikát fogalmazhatnák meg ma már az etnikai csoportok.
Nem tartom lehetetlennek, hogy éppen mert az önkormányzati szabadságjogok túlterheltek a
formalizált és „becsatornázott" megoldásokkal, a közeles jöv őben az etnikai szféra lesz az,
ahol a politikai identitás a hatalom elleni út legközvetlenebb szorosát fogja megtalálni, s ezen
át az etnoevolúció dinamikus erejével hatol be a napi politika tartományába.
Hosszas elemzés tárgya lehetne megfelel ő szaktudományok képvisel őinek (és etnikai „meg-
figyelőknek") körében, hogy miként is volna lehetséges újrapolitizálni az etnikai szférát. Anna-
kidején, midőn az etnikum mint nemzetalkotó elem nyomatékos figyelmet kapott az európai
gondolkodóktól, már megfogalmazódott, hogy pusztulhat maga az állam, de az még „koránt-
sem vonja maga titán nemzetiségének pusztulását... A saját korábbi államukat elvesztett nem-
zetiségek harca ... alkotja a nem egységesen nemzeti államok életének szükségképpeni tartal-
mát ... A nemzetiségek részér ől a harc kezdeményezése és folytatása természetszer ű... A
modern kultúrállam mindazonáltal nem tehet egyebet, mint hogy a nemzetiségek ... ellenállá-
sával — a szabadságot szögezze szembe" (Gumplowicz 1883). A nemzetiségek elleni monarchi-
kus küzdelem jellemezte a Duna-tájon már a Monarchiát is, ez nyomta rá (sokak szerint végze-
tes) bélyegét az 1848-49-es magyar szabadságküzdelemre, ez volt ütköz őpontja liberális és
konzervatív nézeteknek, a kiegyezésnek, a századvég politikai pártprogramjainak, a tanácsha-
talommal bevégzett háborús és polgári demokratikus korszaknak, a két világháború közti ideo-
lógiának és államvallásnak, az antiszemitizmusok és nemzeti-nacionalista türelmetlenségek
egész hazai történetének, a magyar fasizmusnak, a háború utáni rendezés kitelepítési őrületei-
nek..., s jöhetünk egészen napjainkig, mondjuk a romániai településpolitikai és áttelepülési
manőverekig.
Kérdés, hogy országunk „kultúrállam'Ie? Kérdés, hogy a „szabadság" elemi szükségletét
szembehelyezi-e nyílt vagy burkolt formában az itt él ő etnikumok létével...? S megannyi vitás
kérdés feszül még ekörül.
S ha remélhetném, hogy nem tűnik tudálékos nagyképűségnek, Bibó Istvánt „továbbolvasva"
Jászival, Mocsáryval és még sok más el ődökkel, fölvetném, hogy mi is a kelet-európai társada-
lomfejlődés értelme? A szabadság és félelemmentesség, a morális és humánus tisztaság, az
erőszaknélküliség, a hűbériségtől mentesség, a demokráciatisztelet, a hatalomkoncentráció-
ellenesség intézményes biztosítékait veszi Bibó európai értékelveknek, s maga is megjegyzi,
hogy a liberális vagy szocialista gondolkodás szembe nem állítása, az értelmiségi zsarnokság
veszélye és a marginális társadalmi csoportok kezelésének össztársadalmi felel őssége alapvető
fejlődési követelmény lenne (Bibó 1971-72).
A. Gergely András : Rendezőelvek és etnoregionalizmus Magyarországon
Társadalmi reformterveink margójára
Tér és Társadalom 3. évf. 1989/4. 93-108. p.
TÉT 1989.4 Rendez őelvek és etnoregionalizmus 105
A kelet-európai társadalomfejl ődés értelmének körülírásához — korántsem pragmatikus té-
zisekben, inkább a tudományos közösség elé bocsátandó kérdéseim formájában —csupán
annyit szerettem volna hozzátenni, hogy figyelmünk homlokteréb ől ma már nem szabadna ki-
engednünk etnikumok és régiók teret követel ő figyelembevételét.
(1989. június)
Irodalom *
Abrahams, R. D. — Kalcik, S. (1983) „Folklór és kulturális pluralizmus" In: Folklór — társadalom — művészet,
14. (Budapest: Közm űvelődési Információs Intézet) 3: 74-80.
Balogh I. (1987) Szubjektum nélküli történelem? Európai alternatívák, Társadalomtudományi Intézet, 137 o.
Bibó I. (1947, 1980) „Az államhatalmak elválasítása egykor és most" (Akadémiai székfoglaló, 1947), Vigilia 6.
Bibó I. (1948) „Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem", In: Válogatott tanulmányok (Budapest: Magvető)
1986. 2. kötet.
Bibó I. (1971-72) „Az európai társadalomfejl ődés értelme" In: Válogatott tanulmányok (Budapest: Magvető) 3. kötet.
Bihari M. (1987) „Reform és demokrácia" Medvetánc 2. Melléklet.
Bogár L. (1987) „Fordulóponton a magyar társadalom" Századvég 3.
Bromlej, J. V. (1976) Etnosz és néprajz (Budapest: Gondolat) 18-159.
Bruszt L. (1987) A centralizáció csapdája Medvetánc, 4.
Bruszt L. (1990) Nélkülünk de érettünk? In.: Bruszt L. — Simon J. A lecsendesített többség. Társadalomtudományi
Intézet, 5-32. o.
Csepeli Gy. (1987) Csoporttudat — nemzettudat (Budapest: Magvető Kiadó).
Dayries, J-J. — Dayries, M. (1978) La régionalisation (Paris PUF).
Dénes I. Z. (1988) Az önrendelkezés érvényessége (Budapest: Magvet ő Kiadó).
Enyedi Gy. (1987) „Tér és társadalom. Vitaindító a regionalizálásról', Janus 1111. téli szám.
Fischer, G-N. (1981) La psychosociologie de l'espace (PUF: Paris).
Fekete J. (1987) Kríziskezelésünk krízise (Kézirat) 406 o.
Fodor G. (1986) „Egy új integráció körvonalai" Világosság 7.
Frejdzon, L. V. (1976) „Forradalmiság és reformizmus a XIX. századi nemzetiségi mozgalmakban" Tipológiai jellem-
zés. Világtörténet 26: 139-163.
Für L. (1982) „Nemzetiségi kérdés, magyarságtudományi kutatások" Valóság 1: 34-47.
A. Gergely A. (1986) „Végvári értelmiség és helyi hatalom" Kultúra és Közösség 6.
A. Gergely A. (1988) „Egy civiltársadalmi lehet őség: az etnoregionális alternatíva" Valóság 5.
A. Gergely A. (1990) A pártállam varázstalanítása. Sajtó alatt, Héttorony Könyvkiadó, 239 o.
Gombár Cs. (1985-86) „Jövőképek — képek az ország jövőjéről" Medvetánc 4/1.
Gombár Cs. (1986a) „Demokratikus rendez őelvek" In: (Szoboszlai Gy. szerk.) Anarchizmus és rendez őelvek. A Ma-
gyar Politikatudományi Társaság Évkönyve.
Gombár Cs. — Lengyel L. (1986b) „A társadalmi reform kérdéseihez" Társadalomkutatás 1.
Gumplowicz, L. (1983) Der Rassenkampf (Innsbruck).
Hanák P. (1978) „Az etnikai tudatosság reneszánsza" Élet és Irodalom 7.
Hanák P. (1984) „Asszimiláció a 19. századi Magyarországon" In: Gólyavád esték (Budapest: RTV Minerva) 330-339.
Hanák P. (1985) Jászi Oszkár dunai patriotizmusa (Budapest: Magvető Kiadó).
Hencz A. (1973) Területrendezési törekvések Magyarországon (Budapest: KIK).
Hirschman, A. O. (1984) „Kivonulás, tiltakozás, h űség" MM Szociológiai Füzetek 34.
Horváth Á. (1990) Elit és hatalom In.: Horváth Á. — Szakolczai Á.: Senkifödjén. (Budapest: Akadémiai Kiadó)
Jászi O. (1982) publicisztikája (Válog. Litván Gy. — Varga E I.).
Jászi O. (1985)A nemzeti államok kialalailása és a nemzetiségi kérdés (Válog. Litván Gy.), (Budapest: Gondolat) Közös
dolgaink sorozat.
`A témakör jelentősebb nemzetközi irodalmából b ővebb utalások találhatók a Valóság 88/5. számában megjelent
írásomban; de a kérdés avatott ismerői tollából elérhető kötetekben még szélesebb spektrum nyílik meg, lásd K ővágó
László: Kisebbség -- nemzetiség, Kossuth, 1977, Joó Rudolf: Nemzeti és nemzetiségi önrendelkezés, önkormányzat,
egyenjogúság, Kossuth, 1984.
A. Gergely András : Rendezőelvek és etnoregionalizmus Magyarországon
Társadalmi reformterveink margójára
Tér és Társadalom 3. évf. 1989/4. 93-108. p.
106 A. Gergely András TÉT 1989.4
Jászi O. (1988) A Monarchia jövő (1918) Reprint ÁKV-Mecenas Kiadó)
je
Joó R. (1984) „Az etnikai folyamatok és a politikai folyamatok néhány összefüggése" Társadalomkutatás 2.
Joó R. (1988) Etnikumok és regionalizmus Nyugat-Európában (Budapest: Gondolat Kiadó).
Kósa L. — Filep A. (1975) A magyar nép táji-történeti tagolódása (Budapest: Akadémiai Kiadó).
Lengyel L. (1987a) , Végkifejlet" Valóság 12.
Lengyel L. (1987b) „Adalékok a Fordulat és reform történetéhez" Medvetánc 2: Melléklet.
Lukács Gy. (1918, 1977) „Hozzászólás Fogarasi Béla Konzervatív és progresszív idealizmus cím ű írásához" In: Ifjúkori
művek: (Budapest: Magvető Kiadó) 837-844.
Michaud, G. (1971) „Un concept á définir: l'ethnie" Etnopsichologie 2-3.
Niederhauser E. (1977) A nemzeti megújulási mozgalmak Kelet-Európában (Budapest: Akadémiai Kiadó).
Niedermüller P. (1981) „Folklorizmus és társadalomkritika" In: Folklór — társadalom — m űvészet 9. (Népművelési
Intézet).
Novák L. (1986) Település — néprajz. Tanulmányok (Nagykőrös).
Pozsgay I. (1987) interjú (Közgantás7, október-november).
Rehák L. (1988) Nemzet, nemzetiség, kisebbség Jugoszláviában (Budapest: Gondolat Kiadó) Közös dolgaink sorozat.
Schlett I. (1988) „A közép-európaiság alternatívája" Világosság 4.
Scott, J. C. (1981) „Forradalom a forradalomban" Világtörténet 3.
Tamás P. (1985) „A társadalmi modernizáció és a társadalomtudomány" Magyar Tudomány, 12.
Településfejlesztés — helyi társadalom — önkormányzat. Konferencia. Pécs, 1987. szept. 24-25. (Csefkó F. és Szirtes
G. szerk.) (MTA RKK Pécs).
Verebélyi I. (1987) A tanácsi önkormányzat néhány kérdése. Előadás a Településfejlesztés... konferencián.
Voigt V. (1987) „Modern magyar folklorisztikai tanulmányok" KLTE Néprajzi Tanszék, Folklór és etnográfia 34.
REVUE CRITIQUE INTERNATIONALE
DE L'AMENAGEMENT, DE LARCHI.
TECTURE ET DE L'ORBANISATION
A. Gergely András : Rendezőelvek és etnoregionalizmus Magyarországon
Társadalmi reformterveink margójára
Tér és Társadalom 3. évf. 1989/4. 93-108. p.
Tér és Társadalom 3. 1989.4: 93-108
PRINCIPLES OF ORDER AND ETHNOREGONALISM IN HUNGARY
Marginal Note on Our Reform Plans
ANDRÁS A. GERGELY
Any organized society can only develop if its internal energies make it possible. Tradition
is one, perhaps one among the first to be mentioned, form of possibilities or conditions. Princi-
ples of a democratic state political order require—both for the macro and local societies or
communities—that central and local governments consider the needs, interests, values and ob-
jectives of the locality. In this way the political power can assure its own legitimacy, can deserve
the citizens' everyday indulgence and thereby the society becomes controlable.
In the history of Hungarian society as well as of East-European political way of thinldng,
there is, however, a very bad sort of tradition: that of the political conservatism. During the
significant periods of Hungarian history, usually dictatorial ideas, disguised as democratic,
gained ground and the representatives of power of the time usually referred to some enlightened
liberal past, the continuity of revolutionary revival. From the time of the Hungarian reform
period—the first third of the 19th century—survives the view, even in party attitudes, which
not only proclaims the principle of 'progress at all price' but regards creating and preserving
values and customs or respecting tradition as its own task. This value-preserving mentality
is based on the examples and Western patterns or prototypes of human rights and it is not the
conservative ('retrograde') supporter of the absolutist state in politics either but just the oppo-
site: it doubts the omnipotence of state and party-state and refuses the external pressure of
'progress' tailored by politicians.
The disintegrated social attitude, which suffers from the lack of solidarity and overwork,
which is defensive concerning its own realm of values, has lost its self-assurance by now. As
civil and political indocility increases, search for morals, norms of behavour, subjective motiva-
tions and small community values strengthens. And while the political power confirms itself
by 'delegitimation' and 'apoligizes' by breaking with certain past, the old forms of conventions,
tradition and unwritten laws are getting more and more popular among individual citizens'
images of future.
The crisis of crisis management and the lack of social consensus might be the reason for
the willingness of the political administration, which is failing both on economic and political
grounds, to make reform-steps: reform plans are elaborated one after the other and are also
used by power machineries to search for 'viable' ideologies day after day.
There is, however, one reform idea basically missing from among the more and more fre-
quentiy elaborated economic, socio-political and other 'packets', one which acknowledges the
ethnic and regional stratification of society. It is missing, because planners of the future them-
selves 'inherited' the kind of intellectual mentality which nurses meso- and macro-levei ideas
instead of the 'reform' of communal relationships and local societies. Albeit instead of any
social stratification objective it would be more pragmatic to consider the spatial pattern of Hun-
A. Gergely András : Rendezőelvek és etnoregionalizmus Magyarországon
Társadalmi reformterveink margójára
Tér és Társadalom 3. évf. 1989/4. 93-108. p.
108 A. Gergely András TÉT 1989.4
garian society as a basic formula and acknowledge that the system of horizontal relationships
of cross-county ethnic communities, or the more economically acting profitability within a
regional space as well as local societies articulate rural society more deeply than it has been
imagined so far.
The civil sphere of Hungarian society makes attempts to get out of the 'guardian democracy':
it finds room for manifestation in a wide range of political actions and starts bargaining on
local political platforms. The duality of society—power starts to get loose spectacularly : the
monolith power is disintegrated and so is the pluralistic society which proved to be tolerant.
Now, the traditional mentality and the value-conservative loyalty to the government—so far
latently hidden among various interest-spaces and local identity-consciousnesses—start to op-
pose, stronger and stronger, the weakening totalitarian state. Therefore, it is not at all excluded
that the political loyalty and the civil societal rationality are going to be transformed into
representations of direct movements, single-target aspirations and pluralistic-democratic in-
terests: local societies require the recognition of their identity and the 'idea of nation' may be
replaced by the idea of belonging to a region, a district or a settlements. The principle of de-
velopment that became autotelic, can be by now replaced by the noumenon interests of spatial
and seftlement autonomy which may become the supporters of an 'organic modernization=the
yeast of reviving Hungarian ethnic groups.
Transl. E. Daróczi