Tér és Társadalom 23. évf. 2009/4. 45-60. p.
Tér és Társadalom XXIII. évf. 2009 s 4: 45-60
AZ IPAR HAGYOMÁNYOS TEREI:
A RÉGI IPARI TÉRSÉGEK
(Industry's Traditional Spaces: Old Industrial Regions)
LUX GÁBOR
Kulcsszavak:
ipar régi ipari térségek szerkezetváltás evolúciós közgazdaságtan puha költségvetési korlát
koordináció
A tanulmány tárgya a régi ipari térségek, az ipar 20. századi fejlődésében meghatározó növekedési terek
válsága és átalakulása. A továbbiakban először röviden ismertetjük a régi ipari térségek jelent őségét és
működésük küls ő makroökonómiai feltételrendszerét a II. világháború utáni gazdaságokban, kitérve a
puha költségvetési korlátok versenytorzító szerepének differenciált értékelésére. Ezt követ ően bemutat-
juk, hogy milyen küls ő okok vezettek a térségek növekedési pályájának kifulladásához, illetve hogyan
jutottak el a válságok okait vizsgáló releváns szakirodalmi elméletek a bels ő (endogén) tényez ők szere-
pének felismeréséig. Végül megkísérlünk választ adni arra a kérdésre, hogy miként értelmezhet ő (illetve
értelmezhet ő-e) a régi ipari térségek problémája az államszocialista és posztszocialista gazdaságokban.
A régi ipari térségek a fordista gazdaságokban
Európa ipari átalakulásában kitüntetett jelent őségűek azok a terek, ahol az ipar
koncentrált és nagyméret ű struktúrái létrejöttek és m űködtek. A régi ipari térségek'
nem csak térségi, hanem országos és nemzetközi kontextusban is meghatározó
hatást gyakoroltak a területi folyamatok alakulására — a sz űkebben értelmezett gaz-
daságon túl a vonalas infrastruktúrarendszerek hálózataira és csomópontjaira, a
városfejl ődésre, de a társadalom képének átformálásával és a politikai rend (mind a
19. századi liberalizmus, mind az 1929-es gazdasági válságot követ ő keynesizmus)
megalapozására is. A kitermelésre, alapvet ő ipari inputok előállítására és tömegter-
mékek gyártására szakosodott, hosszabb ideig is sikeres gazdasági mili ők prosperáló
évtizedeikben a térgazdaság mintaterületei voltak, sikerük önmagukat igazolta. Si-
kerüket az erős specializációnak és azt kiszolgáló „fordista kompromisszumnak"
köszönhették, amit Lipietz (1992) egy növekedési-felhalmozási és egy irányítási
rendszer kettősével jellemez. A régi ipari térségekben a vállalatok integrációi és
együttműködései erősen összefonódott hálózatokat hoztak létre, amelyeket a politi-
kai, gazdasági és civil szféra fokozott összemosódása jellemzett 2 ; szoros, többirá-
nyú függőségi viszonyok alakultak ki horizontálisan (vállalatok és szektorok, gaz-
dasági és nem gazdasági érdekképviseletek között) és vertikálisan (vállalatok és
alkalmazottak, állam és állampolgárok viszonylatában), a társadalmi kapcsolatokat
pedig az erős paternalizmus és a tradicionális baloldali pártok uralma jellemezte.
Lux Gábor : Az ipar hagyományos terei: A régi ipari térségek.
Tér és Társadalom 23. évf. 2009/4. 45-60. p.
46 Lux Gábor TÉT XXIII. évf. 2009 s4
Bár a fordista nagyvállalatok Nyugat-Európában névlegesen piacgazdasági viszo-
nyok között működtek, a stratégiai iparágak az 1960-as évek végéig privilegizált
helyzetet élveztek, és csak tompított piaci kihívásokkal kellett szembenézniük.
A nehézipar-fejlesztés, a „vas és acél országa" nem csak az er őltetett növekedést
véghezvivő szocialista gazdaságokban volt kívánatos cél, hanem Nyugat-Európa
jóléti államaiban is megjelent a gazdaságpolitikai döntésekben (Olaszország és a
Mezzogiorno esetén keresztül lásd Dunford—Greco 2007). Voltaképpen olyan nem
piaci racionalitásról beszélhetünk, amely a hagyományos piaci versenyképesség
helyett más döntési kritériumokat tartott lényegesnek: stratégiai szempontokat, a
társadalmi béke meg őrzését és — magától értet ődően — az ebb ől kovácsolható politi-
kai tőkét3 . A nem piaci racionalitás következményeként a nagyvállalatok egy része
vagy elszigetelődött a versenypiactól (így pl. az EGK versenyjogi szabályai nem vol-
tak érvényesek a Montánunió által szabályozott területekre, a hadiiparban pedig
hagyományos megtérülési szempontok nem voltak értelmezhet őek), vagy „üvegbúra
alatt", puha költségvetési korlátokkal m űködött: a közszférával kötött alkukon
keresztül a piaci lehet őségeket meghaladó mennyiség ű forrásokhoz juthatott.
Az utóbbi jelenség jóval szélesebb körben és tovább fennmaradt; nem stratégiai,
hanem a jóléti államok által megkövetelt szociális és politikai okokból. Kornai
(1997) a puha költségvetési korlát általánosított, nem szocializmus-specifikus ese-
teként említi a „hanyatló iparágak" m űködésébe történ ő állami beavatkozást (illetve
a nagy vállalalatkonglomerátumok eltorzult bels ő viszonyainak a tanulmány szem-
pontjából szintén releváns példáját). Értelmezése szerint a puha költségvetési korlát
ezekben az esetekben is elvezet az általa leírt kedvez őtlen gazdasági hatásokhoz: a
piaci ösztönzés gyengüléséhez és a kontraszelekcióhoz, az ár- és költségérzékeny-
ség tompulásához, koordinációs zavarokhoz és ártalmas monetáris-fiskális hatások-
hoz, valamint a kereslet elszaladásához (vagyis túlkereslethez). Hasonló következ-
tetéseket fogalmaz meg Rawski (1997), kiemelve, hogy bár a puha költségvetési
korlátok fogalmát a terminológia tisztasága érdekében érdemes a kormányok és válla-
latok viszonyainak elemzésére korlátozni, a jelenség a vállalatok közötti viszonyok-
ban sem ismeretlen; másrészt a piacgazdaságokban els ősorban nem ex post módon (a
bajba került vállalatok megmentésével) jelentkez ő puha költségvetési korlátról,
hanem ex ante, a versenyszabályok és a piaci játéktér befolyásolásával kialakuló ver-
senytorzító jelenségekr ől is beszélhetünk (a magatartásról b ővebben lásd Krueger
1974; Lenway—Morck—Yeung 1996 és mások írásait). A Kornai által leírt problémák
tehát úgy érvényesülnek, hogy a magánszféra formálisan kemény és szigorú költség-
vetési korlátokkal működik, de gyakorlatilag ez a korlát különféle rejtett politikai és
üzleti preferenciáknak köszönhet ően puhává, manipulálhatóvá válik.
Lux Gábor : Az ipar hagyományos terei: A régi ipari térségek.
Tér és Társadalom 23. évf. 2009/4. 45-60. p.
TÉT XXIII. évf. 2009 s4 Az ipar hagyományos terei ... 47
Az ipari válság kialakulása
A fordizmus fent vázolt makroökonómiai feltételrendszere a gazdaság „alap-
szövete" volt a háború utáni évtizedekben, és az államok tekintélyes anyagi eszkö-
zöket fordítottak a minta mind szélesebb elterjesztésére; a keynesiánus gazdaság-
politika centralizált és paternalista eszközeivel a tömeges iparosítást használta fel a
periférikus vagy depressziós területek problémáinak kezelésére (Horváth 1998). Az
1970-es évektől azonban a régi ipari térségek többszörös sokkon estek át, a világ-
gazdasági korszakváltás „vesztes" területei közé kerültek. Különlegességük nem az,
hogy szembesülniük kellett az átalakulás új feltételrendszerével, hiszen az a globális
gazdasági tér egészét, így a többi ipari térséget is érintette; hanem az, hogy nem
tudtak hozzá sikeresen alkalmazkodni. A korábban sikeresen m űködő, stabil gazda-
sági és társadalmi modellek, intézményrendszerek (és térbeli „mili ők") képtelenek
voltak az új gazdasági rend befogadására. Arra a kérdésre kell tehát keresnünk a
választ, hogy mi különbözteti meg a régi ipari térségeket azoktól, amelyekben az
alkalmazkodás sikeresen végbement vagy akár új fejl ődési pályához vezetett.
A világgazdasági korszakváltás új feltételrendszert teremtett a világgazdaság, s
ezen belül Európa térségei számára. A változások az 1973-as els ő olajárrobbanás
után váltak látványossá, de valójában az energiaárak egy év alatt történ ő megnégy-
szerez ődése csak felszínre hozta a már az el őző évtizedben, részben az 1950-es
évektől zajló átrendez ődési folyamatot. A korszakváltás több, együttesen érvénye-
sülő komponensre osztható:
- Az 1970-es évek elején több világgazdasági ciklus fordulóponthoz jutott.
1945 és 1973 között a IV. Kondratyev-ciklus és a IV. évszázados trend
együttes emelkedése kiszámítható és stabil fejl ődési feltételeket biztosított a
döntéshozók számára; amikor az együttes növekedés együttes leszálló ágba
fordult, nőtt az instabilitás, a konjunktúrában megszokott biztonságot felvál-
totta a piaci szelekció er ősödése.
- Drasztikusan emelkedtek az anyag- és energiaárak, s ez megfosztotta a gaz-
daságokat attól a növekedési többlett ől, amit korábban az inputok olcsósága
biztosított.
- Míg az inputpiacokon az árak emelkedése, addig a tömegtermékekén távol-
keleti és harmadik világbeli termel ők versenybe lépése, az árak leszorítása
ment végbe. Mint Storper (1992) kiemeli, az új gazdasági feltételrendszerben
némi erőfeszítéssel szinte bármely ország be képes lépni a technológiailag
stabil termékek piacára; a standardizált technológiák diffúziója radikálisan
felgyorsult, és ennek köszönhet ően, mint azt az új kereskedelmi elmélet meg-
fogalmazza, ezek az ipari piacok nagyon könnyen támadhatókká váltak.
- A pusztán gazdasági folyamatokat társadalmi és innovációs változások is fel-
erősítették. A „posztfordista" vagy (félrevezet ő, de elterjedt kifejezéssel élve)
„posztindusztriális" társadalomban a tömeges foglalkoztatást egyre inkább a
Lux Gábor : Az ipar hagyományos terei: A régi ipari térségek.
Tér és Társadalom 23. évf. 2009/4. 45-60. p.
48 Lux Gábor TÉT XXIII. évf. 2009 s4
szolgáltató szektor vette át. Az ipari tömegcikkek iránti kereslet csökkent, s a
dinamikus növekedés forrásává új iparágak (mikroelektronika, informatika stb.)
váltak — amennyiben hiszünk azoknak az írásoknak, amelyek, néha talán túlzott
optimizmussal, elsősorban a „fehérgalléros" vagy „tudásalapú" iparban látják a
növekedés új forrását és reményét 4. A nemzetközi iparban a merevebb fordista
kapcsolatok helyét egyre jobban átvette a rugalmas specializáció.
Egyre kevesebb lehet őség nyílt a piaci versenyt kizáró vagy tompító gazda-
ságpolitikák alkalmazására; ennek mind költségvetési, mind politikai forrásai
megcsappantak.
Ezek a jelenségek együttesen, küls ő kihívásként érték a régi ipari térségeket; az
alkalmazkodás maga pedig bels ő adottságok és az új mozgástér kihasználása men-
tén ment végbe.
Hogyan következett be az alkalmazkodási kudarc, és hogyan lehet bel őle kilábalni?
Prisching (1985) régi ipari térségek és ágazatok válságát és alkalmazkodását vizs-
gáló tanulmányában vázolja a válságok általános működési mechanizmusát, s amel-
lett érvel, hogy a hosszú, sikersorozatszer ű fejlődést átélő térségek esetén maga a
siker eredményezi az alkalmazkodóképesség hanyatlását. Ilyen helyzetben a meg-
változott körülmények találkoznak a korábbi sikeres fejl ődési pálya fenntartásában
érdekeltek korlátozott (értelmezésünkben nem piaci) racionalitásával; a változó
körülmények és a változatlan fejl ődési pálya egymástól való „elválása" egyre jelen-
tősebb fejlődési deficit felhalmozódásához és válságjelenségek megjelenéséhez
vezet. A folyamat addig folytatódik, amíg a térségben vagy ágazatban paradigma-
váltás nem megy végbe; ekkor az új információkat feldolgozó és a cselekvési min-
táikba beépítő aktorok kritikus tömegre tesznek szert és áttörést hajtanak végre, s
ezzel bekövetkezik az új körülményekhez történ ő alkalmazkodás, elindul az új
növekedés. Jól látható, hogy ezek a szakaszok a gazdasági vagy innovációs ciklu-
sokra emlékeztet ő pályát írnak le, és hozzájuk hasonlóan tagolhatók.
Prisching leírása természetesen általánosítás: valójában, mint azt máshol már
kifejtettük (Lux 2007; 2009), az adaptáció több eltér ő módon is bekövetkezhet; nem
létezik olyan objektív cél, amely felé egy ágazatnak vagy térségnek „el kell indul-
nia", következésképpen nincs univerzális válságrecept sem. Az alkalmazkodási utak
tipizálhatók, de nem általánosíthatók, és a kilábalást szolgáló innovációnak is több
megjelenési formája képzelhet ő el. Ugyanakkor Prisching modelljének er őssége,
hogy felismeri és jól értelmezi a térségek fejl ődésében jelentkez ő tehetetlenségi
erőt, az örökölt és intézményesült tényez ők erős befolyását a jöv őbeli eseményekre.
Ez a koncepció, amely az evolúciós közgazdaságtani iskola gondolatvilágához köt-
hető (Nelson 1995), a régi ipari térségek válságának okait vizsgáló több elméletben,
így a kumulatív oksági modellekben, a szklerózis-analógiában és a hálózati-
agglomerációs modellekben (ezen belül a bezárulás jelenségében) is felt űnik.
Lux Gábor : Az ipar hagyományos terei: A régi ipari térségek.
Tér és Társadalom 23. évf. 2009/4. 45-60. p.
TÉT XXIII. évf. 2009 s4 Az ipar hagyományos terei ... 49
Az ipari válság elméleti megközelítései
Az ipari válság okait vizsgáló elméletek az 1970-es éveket követ ően, s különösen
az 1980-as évekt ől kerültek a területi tudományok képvisel őinek érdeklődési körébe.
Megfigyelhető , hogy a magyarázatok fókusza a világgazdasági és szélesebb társa-
dalmi-gazdasági háttér elemzésér ől fokozatosan a térségi bels ő (endogén) tényez ők
vizsgálata felé fordult. Míg az 1980-as években er ősebben jelen vannak az általános
közgazdaságtanból kölcsönzött, gyakran klasszikus szerz őkhöz visszanyúló model-
lek (pl. a cikluselmélet és a rendszerelméletek), addig az 1990-es évekre a területi
tudományok új virágzásával egyre inkább a „saját fejlesztés ű" koncepciók vették át
a vezető szerepet (1. táblázat); az ezredfordulót követ ően úgy tűnik, a meglév ő
gondolati keretek kitöltése és szélesebb kör ű alkalmazása zajlik. A következ őkben
nem foglalkozunk a Prisching (1985) által tárgyalt klasszikus válságelméletekkel
(cikluselméletek, rendszerelméletek), amelyek a válság nemzetgazdasági és globális
értelmezését adják, de nem alkalmasak a területi problémák megmagyarázására. A
cikluselméletek és az innovációelmélet összekötéséb ől levezethet ők a szerkezeti
modell egyes megállapításai, ezeket tehát ott tárgyaljuk.
1. TÁBLÁZAT
Az ipari válság okait vizsgáló f ő elméletek négy összefoglaló munkából
(The Main Theories of Industrial Crisis from Four Summary Studies)
Prisching Steiner Steiner Boschma-
(1985) (1985) (2003) Lambooy (1999)
cikluselméletek szerkezeti modell szerkezeti modell túlspecializáció
rendszerelméletek exportbázis- szklerózis- hálózati-
modell analógia agglomerációs
modellek
(alkalmazkodási termékéletciklus- ciklikus-evolúciós
kritikus tömeg hipotézis modell
elmélet) *
kumulatív oksági
modell
* Saját elnevezés a válságok m űködési mechanizmusának általános modelljére; lásd el őző rész
Forrás: A szerző szerkesztése.
A válság területi értelmezése
A már területi szemlélet ű válságelméletek els ő generációjának legismertebb fajtája a
szerkezeti modell. A modell a problémákat egy specifikus gazdasági struktúrára
vezeti vissza, amely részben az „öreg" (alacsony növekedési lehet őségeket hordozó,
elavult) ágazatok térségi túlsúlyából, részben ezek szervez ődési formáiból adódik.
A nagyméretű vertikális és horizontális vállalati integrációk, monostruktúrák kon-
centrációja hat kedvez őtlenül a területi fejl ődésre. A szerkezeti modell értelmében a
Lux Gábor : Az ipar hagyományos terei: A régi ipari térségek.
Tér és Társadalom 23. évf. 2009/4. 45-60. p.
50 Lux Gábor TÉT XXIII. évf. 2009 s4
világgazdasági korszakváltás során az eltér ő növekedési lehet ő ségeket hordozó tér-
beli tényezők jelentő ségének átértékel ődése történt meg; korábbi növekedést gene-
ráló erő k merültek ki és helyüket újak vették át. Azok a térségek, amelyek egyolda-
lúan támaszkodtak bizonyos tényez őkre, könnyen elvesztették vezet ő szerepüket,
míg ott, ahol a tényez ők sokoldalúbb keveréke volt megtalálható, nagyobb esélye
volt annak, hogy korábban „látens" adottságok kiemelésével meg őrizzék vagy
fokozzák versenyképességüket.
A régi ipari térségek válsága ebb ől a szemszögből nézve egyoldalú gazdasági szer-
kezetük negatív következményének t űnhet; a korábbi sikereket megalapozó tényez ők
szerepe leértékel ődött, és nem pótolták őket újak. A változásokat a modell exogén, a
világgazdaság által adott tényez őként kezeli, míg számos kérdésre (pl. mi okozza a
különböző gazdasági tényez ők területi koncentrációját; ezek determinisztikus,
sztochasztikus-véletlenszer ű vagy kimondottan befolyásolható módon jönnek-e létre;
hogyan azonosítható egy tényez ő növekedési potenciálja stb.) nem ad kielégít ő
választ, és nem tér ki az endogén tényez ők jelentőségére. Steiner (1985) a modell
tárgyalása során arra is felhívja a figyelmet, hogy maga a „szerkezet" fogalma nem
egyértelműen meghatározott (egy széles körben elfogadott statisztikai definíció „a
gazdasági mennyiségek és szub-aggregátumok összetételeként" értelmezi). Hasonlóan
tisztázatlan az optimális vagy legalábbis jó szerkezet mibenléte, amelynek meghatá-
rozása pedig „annál égetőbb kérdés, minél jobban regionalizáljuk a kontextusát — a
csökken ő léptékkel szükségszer űen nő a specializáció mértéke és ezzel együtt a struk-
turális egyensúlytalanság veszélye" (Steiner 1985, 389). A szerkezeti modell tovább-
fejlesztése, az endogén térségi tényez ők hatását is beépít ő túlspecializációs modell
ugyanakkor már megfelel ő magyarázattal szolgál a válság kialakulására, és feltárja a
belső megújulást gátló gazdasági és társadalmi mechanizmusokat.
Az exportbázis-modellek (Steiner 1985; Storper 1992) a gazdasági szerkezet helyett
a külső kereslet alakulására helyezik a hangsúlyt. Az ipari inputok, félkésztermékek
és tömegfogyasztási cikkek iránti éhség generálta a nagy iparvidékek fejl ődését és
magas növekedési rátáit. A világgazdasági korszakváltással azonban a küls ő kereslet
visszaesése el ő ször térségi deficithez, kés őbb a termelőtevékenység összezsugorodá-
sához vezetett; másrészt az újonnan iparosított, modernebb technológiával vagy
olcsóbb munkaerőköltségekkel dolgozó térségek a megmaradt piacokról is kiszorítot-
ták a régieket. Storper a kiutat a termékalapú technológiai tanulásban, vagyis a meg-
lévő termelési hagyományok (tudás) és a térségi hálózatok kihasználásában látja,
ebben a tekintetben nézetei a hálózati-agglomerációs modellek egyik alapjának
tekinthető k. Így újraspecializációra (destandardizációra) nyílik lehet őség: az alaptermé-
kek továbbfejlesztésével olyan új részpiacok teremthet ők, amelyek ismét védhet ővé
válnak, és akár globális abszolút el őnyökkel is működhetnek.
Bár Steiner külön említi, véleményünk szerint az el őbbi modell speciális alesetének
tekinthető a terrnékéletciklusok evolúciójára koncentráló válsághipotézis. A régi ipari
térségek termékei jellemz ően érett fázisban vannak: standardizáltak, termelésük magas
tőke- és alacsony munkaintenzitású, árrugalmasságuk magas. A piaci versenyben való
helytállást új termékek kifejlesztése vagy az árak hatékony leszorítása garantálná; azon-
Lux Gábor : Az ipar hagyományos terei: A régi ipari térségek.
Tér és Társadalom 23. évf. 2009/4. 45-60. p.
TÉT XXIII. évf. 2009 s4 Az ipar hagyományos terei ... 51
ban az elsőre a régi ipari térségek periférikus helyzetük, a másodikra a termelési
tényezők kedvezőtlen összetétele és ára miatt nem képesek. Így a térség csapdahely-
zetbe kerül: minél tovább marad a termékéletciklus utolsó fázisában, annál nehezebbé
válik számára a kilábalás, és annál kiszolgáltatottabb a küls ő versenytársakkal szem-
ben. Ez a nézet különösen plasztikus magyarázatot nyújt a nagy történelmi ipar-
vidékek elhúzódó válságára, ahol a gyárbezárások és az elbocsátások egymást követ ő
hullámai kilátástalannak t űnő gazdasági és társadalmi helyzetet teremtettek.
Az exportbáziselmélet eredményeit is felhasználva alakultak ki a regionális ha-
nyatlást öngerjesztő folyamatokkal magyarázó kumulatív oksági modellek 5. A nyílt
gazdaságú régi ipari térségek a kereslet csökkenését nem voltak képesek t őketransz-
ferekkel helyettesíteni, s a felhalmozott deficitet termelésvisszafogással korrigálták.
A fizetési mérleg helyrebillentése azonban kedvez őtlenül hatott a termelékenységre,
amit az eleve jobb pozícióban lév ő versenytársak képesek is voltak kihasználni — a
következmény a régiek piacvesztése volt. A kumulatív okság nem „széles" modell,
megállapításai nem törekednek teljes kör ű magyarázatra; ugyanakkor mechaniz-
musként több más elméletben felt űnik, és nagyfokú rokonságot mutat a hálózati-
agglomerációs modell központi fogalmával, az útfügg őséggel.
Steiner a gazdasági szféra fejl ődésének szemszögéb ől vizsgálja a területi válságot.
Mint jelzi, a jelenségek megértéséhez az általa elkülönített négy magyarázat szinté-
zisére van szükség. A régi ipari térségek nem a kereslet visszaesése miatt „öreged-
tek meg", hanem öregségük (vagyis a regionális életciklus „végén" elfoglalt helyük)
miatt váltak érzékennyé a kereslet visszaesésére és az er ősödő piaci versenyre. Az
alkalmazkodási gyengeség f ő oka az „iparszerkezet", amin Steiner a munkaer ő-
mobilitás és a vállalkozói, innovációs aktivitás el őtt emelkedő gátakat érti. Ez a
megállapítás már átvezet a régi ipari térségeket vizsgáló újabb elméletek körébe, ame-
lyek a világpiaci hatások vizsgálatáról fokozatosan a bels ő megújulási képességet
befolyásoló tényez ők elemzésére helyezik át a hangsúlyt. Maga Steiner is e szem-
pontok szerint módosította néz őpontját: újabb összefoglaló tanulmányában (Steiner
2003) az exportbázis- és kumulatív oksági modellek helyét a biológiai analógiát fel-
használó intézményi szklerózis fogalma veszi át. A szklerózisos térségekben a cso-
portérdekek és a régi döntési minták konzerválása miatt sérül a racionalitás, s csökken
a belső megújulóképesség. A szerkezeti gyengeségek és a szklerózis pedig együttesen
vezetnek el oda, hogy a térség termékstruktúrája az életciklus utolsó fázisába szorul,
ahonnan egy erős külső sokk már könnyedén kibillenti. A szklerózismagyarázat mind
a túlspecializációs, mind a hálózati-agglomerációs modellekben megjelenik, különös
tekintettel Grabher munkáira. A harmadik, ciklikus-evolúciós modell szintén ezekbe a
magyarázatokba torkollik, ezért itt külön nem tárgyaljuk.
Az endogén tényez ők szerepe az ipari válságban: a modern válságelméletek
Boschma és Lambooy (1999) a modern válságelméleteket tárgyaló, szintetizáló
tanulmányában két, számos pontban összefügg ő elméletcsoportot azonosít. Ezek
egyike a túlspecializáció és a monostruktúrák káros következményeivel foglalkozik,
Lux Gábor : Az ipar hagyományos terei: A régi ipari térségek.
Tér és Társadalom 23. évf. 2009/4. 45-60. p.
52 Lux Gábor TÉT XXIII. évf. 2009 s4
míg a másik az intézményi és evolúciós közgazdaságtan új eredményeire támasz-
kodva a hálózati-agglomerációs tényez őkre koncentrál. A két elméletcsoport jelen-
tősége, hogy mindkettő központi elemként számol az endogén tényez ők szerepével,
reflektálva a térgazdaságtan elmúlt két évtizedének eredményeire.
Mit jelent az ipari válság tekintetében a túlspecializáció? A specializáció a gazda-
ság természetes területi jelensége (méghozzá minél kisebb aggregációs szintet
nézünk, annál természetesebb). Az irodalomban általában pozitív kontextusban jele-
nik meg, sőt, gyakran specializációjuk teszi sikeressé a világgazdaság sokat emlege-
tett mai sikertérségeit, pl. a Szilícium-völgyet és Észak-Olaszország ipari körzeteit. A
régi ipari térségek példája azonban igazolja, hogy a specializáció káros jelenséggé
is válhat; rövid távon növekedési többletet eredményez, de, mint Krugman (1993 —
idézi Boschma—Lambooy 1999) rámutatott, kiszolgáltatja a térséget a számára vélet-
lenszerűnek tekinthető külső megrázkódtatásoknak. Krugman pesszimista a folya-
mat kifutásával kapcsolatban: magas tényez őmobilitás mellett (pl. a mobil munka-
erővel és tőkével rendelkez ő Egyesült Államokban) a kilábalás jelent ősen elhúzód-
hat, mert az értékes munkaer ő és a tőke egyaránt elhagyja, kés őbb pedig elkerüli a
válságtérségeket; ezzel szemben ott, ahol ez a mobilitás alacsonyabb (mint Európá-
ban), magas munkanélküliséggel és más koncentrált gazdasági és szociális problé-
mákkal kell számolni. Krugman nézeteit többek részér ől éles kritika érte: elemzése
és megoldási javaslatai egyaránt keynesiánus gyöker űek, és a keynesiánus fejlesz-
téspolitikához hasonlóan nem tulajdonítanak kell ő fontosságot a területi fejl ődésben
(és különösen a válságkezelésben) jelent ős szerepet betölt ő endogén nem piaci
tényezőknek, így a normáknak, értékeknek és intézményeknek, és különösen a tanu-
lásnak és az innovációnak.
A túlspecializációs magyarázat több korábbi modellt szintetizál. Meghatározó
mechanizmusként számol a kumulatív oksági folyamatokkal, valamint támaszkodik a
termékéletciklus-hipotézis eredményeire. Az innovációk megjelenése nem csak id ő-
ben, hanem térben is egyenl őtlen, és a régi ipari térségek specializációja nem kedvez
az innovációk létrejöttének, illetve alkalmazásának. Steiner (1985) megállapítása sze-
rint az innovációk megjelenésének a sokféleség, diverzitás pozitív externáliáit kínáló
agglomerációk kedveznek; ezzel szemben a régi ipari térségekben a hasonlósági
externáliák dominálnak, vagyis egymáshoz hasonló profilú nagyvállalatok koncentrá-
ciója hozott létre eleinte pozitív, kés őbb egyre inkább negatív extern hatásokat.
A túlspecializáció hátráltatja a gazdasági alternatívák kiemelkedését: a nagyvállalatok
uralta térségekben gyenge a versenyszellem és a vállalkozói készség, az új verseny-
zők és új gondolatok piacra lépése el őtt számos akadály tornyosul, ezért el őfordul,
hogy még a térségen belül létrejött innovációkat is máshol valósítják meg.
Grabher és Stark (1997) a túlspecializáció okait vizsgálva az általános sikerrecep-
tek túl merev követésének veszélyeire hívták fel a figyelmet: azáltal, hogy egy tér-
ség gazdasága túlságosan rááll egy jól m űködő növekedési modell követésére, fel-
áldozza azokat a potenciális el őnyöket, amelyeket új lehet ő ségek felkutatásával
szerezhetett volna. A túlspecializációs magatartás tehát magas és egyre emelked ő
opportunity costtal (alternatív költséggel) jár, a „túl gyors" és „túl sikeres" tanulás
Lux Gábor : Az ipar hagyományos terei: A régi ipari térségek.
Tér és Társadalom 23. évf. 2009/4. 45-60. p.
TÉT XXIII. évf. 2009 s4 Az ipar hagyományos terei ... 53
gyengíti a térségi tanulóképességet. Grabher több más tanulmányában (Grabher
1993; 1997) foglalkozik az „adaptation at the cost of adaptibility", vagyis az
alkalmazkodókészség kárára történ ő alkalmazkodás dilemmájával. Hasonló követ-
keztetéseket fogalmaz meg Audretsch et al. (2000), rámutatva, hogy az elmúlt év-
tizedekben tendenciaszer űen megfigyelhető a globális gazdasági struktúra diverzifi-
kációja és a kisebb, innovatívabb és rugalmasabb vállalatok el őretörése. Ez a fo-
lyamat azonban nemzeti és szubnacionális szinten is egyenl őtlen, s a nagyvállalatok
túlsúlyával rendelkez ő térségek a világgazdaság feltételeihez való gyengébb alkal-
mazkodásukkal növekedési többlett ől esnek el, vagyis az alkalmazkodás halogatá-
sának, elmulasztásának árát opportunity costként fizetik meg.
Az ipari válság hálózati-agglomerációs modelljei az intézményi szféra gyengesé-
geire és a térségi tanulás torzulására összpontosítanak. A hálózatok jelent őségét
Storper (1992) abban határozza meg, hogy ezek adják a gazdasági szerkezet nem
gazdasági hátterét, és jelent ő s közvetett hatást gyakorolnak a területi fejl ődésre,
különös tekintettel a kollektív tanulási folyamatokra. A modellcsoporthoz két, az
evolúciós közgazdaságtanban megjelen ő fogalom, az útfüggőség és a bezárulás
társul. Az útfügg őség (path dependency; egyes magyar kutatóknál pályafügg őség)
hagyományos értelmezésében azt jelenti, hogy egy adott pillanatban meghozható
döntések köre valamilyen mértékben még akkor is függ a korábbi id őpillanatokban
meghozott döntésektől, ha a múltban érvényesül ő, a korábbi döntéseket befolyásoló
körülmények már nem állnak fenn (ilyenformán egyfajta „tehetetlenségi er őként"
értelmezhetjük). Térgazdasági értelemben az útfügg ő fejlődés a hagyományok általi
meghatározottságot jelent, vagyis azt, hogy egy térség még akkor sem tud letérni
egy adott fejlődési pályáról, ha ez egyébként érdekében állna. Az útfügg őség mögött a
bezárulás (lock-in) jelensége húzódik. Storper értelmezésében a bezárulás oka, hogy
bizonyos technológiák esetén a méretgazdaságosság el őnyei oly mértékben beépülnek
a termelési rendszerbe, hogy egy ponton túl a technológiák megváltoztathatatlanná
vagy a változások iránt er ősen érzéketlenné válnak. A szituációt - hasonlóan a
túlspecializációhoz - el őször a magasabb haszon megszerzésére irányuló térségi-
intézményi közös érdek, majd a veszteségekt ől való közös félelem teszi tartóssá.
A bezárulást a szakirodalom többnyire ennél szélesebben, háromosztatú folyamat-
ként tárgyalja; bár a megnevezések eltérnek, tartalmuk azonos (Grabher 1993;
Boschma-Lambooy 1999):
- A funkcionális (Boschma-Lambooynál intézményi) bezárulást a hierarchikus,
autarchiára törekv ő vállalati hálózatok kialakulása okozza. A cégstruktúra olyan
szorosan integrálódik, hogy az általuk létrehozott s űrű intézményi hálózat szinte
megbonthatatlan, sem alkalmazkodásra, sem versenyre nincs érdemi lehet őség.
- A kognitív (Boschma-Lambooynál technológiai) bezárulás a térségi tudás,
know-how megjelenéséhez köt ődik. A régi ipari térségek tudásbázisa gyakran
magas szintű, de nem képes letérni fejl ődési pályájáról, tanulási képességeí
meggyengültek. A válságra született alkalmazkodási kísérletek „parametrikus"
és nem „stratégiai" racionalitást követtek, azaz a vállalatok nem új, helyettesít ő
Lux Gábor : Az ipar hagyományos terei: A régi ipari térségek.
Tér és Társadalom 23. évf. 2009/4. 45-60. p.
54 Lux Gábor TÉT XXIII. évf. 2009 s4
technológiákban gondolkodtak, hanem meglév ő eljárásaikat próbálták hiába-
valóan tökéletesíteni 6 .
A politikai bezárulás el őidézői a változásokban ellenérdekelt területi aktorok (vál-
lalatvezetők, politikusok, szakszervezetek) érdekkoalíciói, amelyek hatékonyan
képesek pozícióikat megvédeni és a régi döntési gyakorlatot fenntartani egészen
addig, amíg a rendszer össze nem omlik és ellenállásuk meg nem sz űnik. A politi-
kai bezárulás lényegében azonos a korábban említett intézményi szklerózissal.
A bezárulás a térségi hálózatok és agglomerációs hatások negatív következménye,
amely a múlt továbbélésével és egy rossz irányú „kollektív tanulással" reprodukálja
a felhalmozódott problémákat és hátráltatja a hatékony válságkezelést. Grabher
(1993) az ipari válság és átalakulás tanulságait általánosítva arra a végkövetkeztetésre
jut, hogy a hálózati problémákra szintén hálózati megoldásokat kell találni: olyan tér-
ségi, vállalati hálózatok kialakulására kell törekedni, amelyek nem hordozzák a
túlspecializáció és a bezárulás veszélyét. Erre a redundáns hálózatok a legalkalmasab-
bak; vagyis azok, ahol nem tökéletes gazdasági optimalizáció uralkodik, hanem a
belső struktúra lazább, több alternatíva, akár a véletlen kínálta lehet őségek befogadása
felé nyitott. Térségi szinten a redundancia lehet őségét a laza kapcsolódás (loose
coupling) adja meg; több partneren alapuló, kevesebb kölcsönös függést eredménye-
ző, de a tudás megosztására és hálózati externáliák megtermelésére képes hálózatok
létrehozására van szükség. Ez, ha végiggondoljuk, nagyon bátor kijelentés: mind a
mainstream közgazdaságtan, mind a térgazdaságtan szép számmal tartalmaz a minél
magasabb specializációt dics őítő esettanulmányokat, irányuljanak ezek a hagyomá-
nyos iparra vagy éppen a csúcstechnológia (gyakran illuzórikus) tereire.
Értelmezhet ő-e a régi ipari térségek problémája az államszocialista
és posztszocialista viszonyokra?
A tanulmány záró részében arra a kérdésre keressük a választ, hogy beszélhetünk-e
a régi ipari térségek problémájáról az államszocialista gazdaságokban, illetve a
posztszocialista átalakulás során. Tágabban a terv- és piacgazdaságok összehasonlít-
hatóságának kérdésér ől van szó: arról, hogy a politikai és gazdasági eltérések alapve-
tően különutas fejlődéshez vezettek-e, vagyis az esetleges hasonlóságok felszíniek
(Barta 2002), vagy mint Enyedi (1989) az urbanizáció kapcsán megfogalmazza, a
különutas és a megkésett fejl ődés együtteséről és a megkésettség er ősebb szerepéről
beszélhetünk, vagyis érdemi hasonlóságok mutathatók ki. Álláspontunk szerint az
utóbbiról van szó, és ezt általánosan a koordinációs rendszer (vagyis a társadalmi
tranzakciókat vezérl ő „főszabály"), illetve a költségvetési korlátok jellege, specifiku-
san pedig a válságelméletek által azonosított problémák jelentkezése igazolja: a régi
ipari térség-probléma a szocializmusban is kialakult, de a válságok „halogatása" miatt
következményeinek nagy része a posztszocialista periódusra hárult.
A koordinációs rendszer és a költségvetési korlátok összefüggését az 1. ábra
szemlélteti: a korlátot jelz ő görbe alatti terület az a valószín űsíthető forrástöbblet,
Lux Gábor : Az ipar hagyományos terei: A régi ipari térségek.
Tér és Társadalom 23. évf. 2009/4. 45-60. p.
TÉT XXIII. évf. 2009 s4 Az ipar hagyományos terei ... 55
amelyhez a vállalat az adott koordinációs viszonyok között a piaci mértéken túl
hozzájuthat. Ideáltipikus esetben a piacgazdaságok kemény, a tervgazdaságok pedig
puha költségvetési korlátokkal rendelkeznek. Mint azonban Goldfeld—Quandt
(1988), majd Rawski (1997) és Kornai (1997) nem rendszerspecifikus értelmezésé-
ből látszik, a koordinációs rendszerek összemosódása miatt a költségvetési korlátok
merevsége vagy puhasága skálaként m űködik, a költségvetési fegyelem eltér ő mér-
tékű kényszerít ő erőként épül be a vállalati döntésekbe és a nemzetgazdaság m űkö-
désébe. A költségvetési korlátok felpuhulása a piacgazdaságokban a nem piaci
racionalitás érvényesülésének, tehát a koordinációs rendszereken át ható stratégiai,
politikai és szociális szempontoknak köszönhet ő . A vegyes gazdaságokban össze-
mosódott a piaci és a bürokratikus koordináció 8, de még a látszólag tiszta piaci
rendszerekben is megjelent a nem piaci szempontok problémája (gondoljunk pl. az
USA katonai-ipari komplexumára). A nagy iparvállalatok járadékles ő (rent-
seeking) magatartása a régi ipari térség-probléma kialakulásában, a puha költségve-
tési korlátok szerepe pedig a válságkezelésben vált relevánssá: a makroökonómiai
feltételrendszer egészen a világgazdasági korszakváltásig a stratégiai súlyú vállala-
tok kisegítésének és megmentésének kedvezett.
1. ÁBRA
A koordinációs rendszerek és a költségvetési korlát
(Coordination Systems and Budget Constraints)
agresszív koordináció
puha
bürokratikus koordináció
piaci koordináció
kemény
temitasításos reform- vegyes piaci
rendszer szocializmus gazdaság kapitalizmus
Forrás: A szerző szerkesztése.
A szocialista államokban a koordináció ellentétes utat járt be az 1970-es évekig: a
nem piaci (katonai-védelmi és politikai-ideológiai) racionalitás meghatározó szere-
pére, a bürokratikus szabályozás és az agresszív koordináció kett ősére épül ő terv-
utasításos gazdasági rendt ől eljutott a bürokratikus koordináció egy olyan, reformok
Lux Gábor : Az ipar hagyományos terei: A régi ipari térségek.
Tér és Társadalom 23. évf. 2009/4. 45-60. p.
56 Lux Gábor TÉT XXIII. évf. 2009 s4
során piaci elemekkel korrigált változatáig, ahol a nem piaci racionalitás már annak
nyugati formáira hasonlított. A szocialista gazdaságok koordinációs viszonyai köze-
ledtek a vegyes gazdaságokéhoz és ezzel m űködésük racionálisabbá, költségvetési
korlátaik valamivel keményebbé váltak, ha el soha nem is érték a nyugat-európai ál-
lamokét. Ebben a makroökonómiai feltételrendszerben álláspontunk szerint értelmez-
hető a régi ipari térség-probléma kialakulása, mégpedig a nyugatinál nagyobb megje-
lenési valószínű séggel és súlyosabb lefutással. Lényegi különbség, hogy a világgaz-
dasági korszakváltás a piacgazdaságokban végül kikényszerítette a költségvetési kor-
látok megszilárdítását és az érdemi válságkezelést, a világgazdaságtól és egymástól
elszigetelten fejl ődő szocialista gazdaságokban azonban a politikai rendszeren keresz-
tül lehetőség nyílt a válságok halogatására és a legsúlyosabb következmények
továbbhárítására. Az ipari válság jelenségei ennek ellenére már az 1980-as évekt ől
elmélyültek, a rendszerváltások során pedig gátszakadásszer űen kerültek napvilágra,
és egybeestek a posztszocialista országok transzformációs visszaesésével. Komai
(1993) a gazdaság reálszerkezetének átalakulását és így az ipari válságot e vissza-
esés egyik komponensének tartja. Véleményünk szerint azonban két eltér ő , bár
egymással összefügg ő problémakörr ől van szó, az ipari válság és a költségvetési
korlát vele összefügg ő keményedése ugyanis korábban Nyugat-Európában és
Észak-Amerikában is jelentkezett, míg a visszaesés három másik komponensér ől
(eladói piacról vev ői piacra való átállás, koordinációs zavarok, a pénzügyi szektor
elmaradottsága) ez nem mondható el. Ugyanezt jelzi az ipari válság elhúzódása, a
transzformációs visszaesésnél lassabb lefolyása.
A régi ipari térség-probléma értelmezésének második eleme a válságelméletek
alkalmazhatósága. Belátható, hogy mind a túlspecializáció, mind a hálózati-
agglomerációs modellek következtetései érvényesek a szocialista ipari térségekre,
illetve azok 1990 utáni átalakulására. A túlspecializáció jelenségei élesen megmu-
tatkoztak az ipari térségek gazdasági szerkezetében: az alacsony innovációs készség
és az elégtelen gazdasági diverzifikáció a tervgazdaságok általános problémája volt,
de különösen er ő sen érintette az ipar koncentrált tereit. Ennek egyaránt voltak ipar-
ági (kitermel ő és alapinputokat el őállító iparágak kiemelt fejlesztése) és szervezeti
(nagyvállalati koncentráció preferálása) okai. A verseny kultúrája még annyira sem
létezett, mint a piacgazdaságok e téren szintén gyenge régi ipari térségeiben, az új
vállalatok piacra lépése pedig csak bürokratikus úton, központi döntés révén volt
lehetséges 9 . Az ipari specializáció oldásával járó térségi tanulás el őtti utak nem vol-
tak nyitottak: erre csak a rendszerváltások után, a mély ipari válság kialakulásával
és a piacgazdaság feltételeinek kiépítése során nyílt lehet ő ség.
A hálózati-agglomerációs problémák kialakulása szintén megfigyelhet ő, és talán
még súlyosabb következményekkel járt. A szocialista országok régi ipari térségeiben
nem csak a központokban hozott beruházási döntések ágazati preferenciái, hanem a
tartós forráshiány is csökkentette az érdemi szerkezetátalakítás valószín űségét, tehát
nagyon erős útfüggőségrő l beszélhetünk. Az akár muzeálissá váló technológiák tartó-
Lux Gábor : Az ipar hagyományos terei: A régi ipari térségek.
Tér és Társadalom 23. évf. 2009/4. 45-60. p.
TÉT XXIII. évf. 2009 s4 Az ipar hagyományos terei ... 57
sítása és foltozgatása, a magatartási minták merevsége és az innováció gyengesége
együttesen járult hozzá a válságjelenségek elmélyüléséhez. A bezárulás mindhárom,
funkcionális—intézményi, kognitív—technológiai és politikai komponense megfigyel-
hető a szocializmus régi ipari térségeiben, és talán itt találkoztak leger ősebben a
bürokratikus koordináció problémái az ipari hálózatok diszfunkcionális m űködésével.
Összegzés
Összegezve megállapítható, hogy a régi ipari térségek problémája hosszú távú
alkalmazkodás kudarc, amelyet küls ő körülmények hoztak felszínre, de okai nagy
mértékben belső, a térfejlődéshez kötődő problémákra vezethet ők vissza. A válságo-
kat vizsgáló elméletek fokozatosan ismerték fel és építették be érvrendszerükbe a
területi endogén tényez ők jelentő ségét; a gazdasági szerkezet kérdésein túl intézményi
és hálózati szempontok jelentek meg a válságtérségek vizsgálatában. Ezek a megkö-
zelítések még nem váltak a mainstream közgazdaságtan érvrendszerének szerves
részévé. Az állítás azonban megfordítva is igaz: a válságelméletek földrajzi—
regionalista, esetleg evolúciós és intézményi közgazdaságtani háttérrel rendelkez ő
megalkotói sem alkalmazzák kell ő természetességgel a mainstream közgazdaságtan
érveit területi vizsgálataikban, márpedig a területi fejl ődés makroökonómiai keretei
— a koordinációs rendszerek eltorzulása, a nem piaci racionalitás kérdése és a puha
költségvetési korlátokkal m űködő vállalatok magatartása — lényeges tényez ők a
máig tartó átalakulási folyamatok megértésében. A makroökonómiai és területi
megközelítés szintézise még várat magára: itt csak az összefüggés létezésének és
fontosságának megállapítására vállalkoztunk.
A közép-európai és ezen belül a hazai regionális tudományok számára is érdekes
kérdés, hogy hol helyezkedik el a kérdés az államszocialista és posztszocialista
gazdasági fejlő dés feltételrendszerében. Álláspontunk szerint a régi ipari térségek
problémája bizonyos kikötésekkel értelmezhet ő a szocialista államok fejl ődésére
még akkor is, ha a válság jelenségei a döntéshozók halogató magatartása miatt tom-
pítottabban, a végs ő következmények pedig csak a rendszer összeomlásával jelen-
tek meg. A posztszocialista államok legsúlyosabb fázisában, anyagi eszközök és
politikai tőke hiányában, illetve instabil döntéshozatali környezetben örökölték a
válsággal járó problémahalmazt, és ennek köszönhet ően Közép-Európában az aktív
szerkezetátalakítási politikák helyett a passzív, piacvezérelt szerkezetátalakulási
folyamat kibontakozása vált a válsággal való szembenézés uralkodó formájává.
Nem mellékes azonban, hogy milyen következtetéseket vonhatunk le az ipari válság
és átalakulás releváns elméleteib ől, és ezek a következtetések miként integrálhatók
az aktuális területi politikák cselekvésébe.
Lux Gábor : Az ipar hagyományos terei: A régi ipari térségek.
Tér és Társadalom 23. évf. 2009/4. 45-60. p.
58 Lux Gábor TÉT XXIII. évf. 2009 s4
Jegyzetek
A nemzetközi szakirodalomban általában Old Industrial Regions (Prisching 1985; Cooke 1995;
Boschma—Lambooy 1999) vagy Old Industrial Areas (Steiner 1985; Hudson 1994). Magyarországon
Horváth (1998) a „régi iparvidékek" szókapcsolatot és a térséget egyaránt használja, de más formákkal
is találkozunk — hagyományos ipari térségek, elöregedett iparvidékek; s őt, már Bartke (1971) jellemzi
Magyarország „egyoldalú ipari szerkezettel rendelkez ő területeit", s felhívja a figyelmet depressziós
kockázatukra. Itt és más írásainkban az érintett terek sokfélesége (mezorégiók, kisebb ipari körzetek,
iparvárosok és ipari agglomerációk) miatt a hazánkban a szubnacionális mezoszinttel társított, specifi-
kus „régió" fogalma (Faragó 2003) helyett a semlegesebb „térség" kifejezést használjuk.
2
Hudson (1994) értelmezésében ez „s űrű intézményi hálózatot" jelent, vagyis olyan felállásokat, ahol a
személyek, vállalatok és intézmények egyszerre több szférában is jelen lehetnek, és egymást többszö-
rösen átfed ő, erő s önreprodukciós képességgel rendelkez ő struktúrákat hoznak létre.
A jelenség szocializmusban betöltött szerepér ől lásd a tanulmány lezáró részét.
4
Hogy az új gazdaságban miféle hely jut a korábbi ipar munkavállalóinak, és milyen térbeli vagy társa-
dalmi egyenlő tlenségek kialakulásával jár mindez, arról ezek az írások gyakran hallgatnak. A high
tech egyoldalú értékelésének veszélyeit a szakirodalom már korán felismerte (pl. Morgan 1986), míg
mások (pl. Hudson 1994; Szalavetz 2003; Benneworth—Charles 2005) a hagyományos ipari ágazatok
továbbélésének jelent ő ségére és a nem élenjáró térségek innovációs lehet őségeire hívták fel a figyelmet.
5
A területi különbségeket 1957-ben el ő ször Myrdal kötötte össze pozitív visszacsatoláson alapuló
folyamatokkal. A kumulatív okság jelenségét hagyományosan a növekedési folyamatokra értelmezik,
de a válságok okainak megmagyarázására is alkalmas.
6
Fontos azonban leszögezni: a meglév ő tudásbázisra történ ő építkezés, a folyamatinnováció, s őt, a ha-
gyományos iparágak megújulása fontos eleme több térség sikeres megújulásának. Ezeket a példákat
többek között Grabher is ismerteti.
Cooke (1995) az innovatív hálózatok kapcsán a siker öt tényez őjérő l beszél: ezek az információcserére
való hajlandóság, a partnerek megbízhatóságába vetett hit, annak felismerése, hogy a legjobb gyakor-
latok elsajátíthatók tanulással, hajlandóság a kulcsfontosságú reciprocitáson alapuló kapcsolatok prefe-
rálására, valamint a hálózat áramlási folyamataiban való aktív részvétel.
8
A jóléti államokban hangsúlyos etikai szempontok jelentek meg a döntésekben, de mint már Kornai
(1983) megállapítja, az etikai normák jogi normákká intézményesültek és beépültek a bürokratikus
koordináció apparátusába; ritkábban kommercializálódtak, a piaci haszonszerzés eszközévé váltak.
9
Az egyoldalú iparszerkezet oldása számos fejlesztési koncepcióban és konkrét telepítési döntésben
megjelent, de összességében nem bizonyult elégségesnek.
Irodalom
Audretsch, D.B.—Carree, M.A.—van Stel, A.J.—Thurik, A. R. (2000) Impeded industrial restructuring.
The growth penally. Tinbergen Institute, Amsterdam.
Barta Gy. (2002) A magyar ipar területi folyamatai 1945-2000. Dialóg Campus Kiadó, Budapest—Pécs.
Bartke I. (1971) Az iparilag elmaradott területek ipari fejlesztésének főbb közgazdasági kérdései
Magyarországon. Akadémiai Kiadó, Budapest.
Benneworth, P.—Charles, D. (2005) University spin-off policies and economic development in less
successful regions: Leaming from two decades of policy practice. — European Planning Studies. 4. 537-557. o.
Boschma, R.—Lambooy, J. (1999) Why do Old Industrial Regions decline? An exploration of potential
adjustment strategies. University of Utrecht, Faculty of Spatial Sciences, Utrecht.
Cooke, P. (1995) Introduction. — Cooke, P. (ed.) The rise of the rustbelt. Routledge, London—New York.
1-19. o.
Dunford, M.—Greco, L. (2007) Geographies of growth, decline and restructuring. The rise and fali (priva-
tization) of the state-owned steel sector and the trajectories of steel localities in the Italian Mezzogiomo. —
European Urban and Regional Studies. I. 27-53. o.
Enyedi Gy. (1989) Van-e szocialista urbanizáció? — Tér és Társadalom. 2. 92-103. o.
Faragó L. (2003) A tér kép egy olvasata és a „területi" tervezés. — Tér és Társadalom. 1. 19-40. o.
Lux Gábor : Az ipar hagyományos terei: A régi ipari térségek.
Tér és Társadalom 23. évf. 2009/4. 45-60. p.
TÉT XXIII. évf. 2009 s4 Az ipar hagyományos terei ... 59
Goldfeld, S.M.—Quandt, R.E. (1988) Budget constraints, bailouts, and the firm under central planning.
12.502-520. o. —JournalfCompartiveEconmis.
Grabher, G. (1993) The weakness of strong ties. The lock-in of regional development in the Ruhr area. —
Grabher, G. (ed.) The embedded firm. Ön the socioeconomics of industrial networks. Routledge, Lon-
don. 255-277. o.
Grabher, G. (1997) Adaptation at the cost of adaptability? Restructuring the Eastern German regional
economy. — Grabher, G.—Stark, D. (eds.) Restructuring networks in post-socialism. Legacies, linkages
and localities. Oxford University Press, Oxford. 107-134. o.
Grabher, G.—Stark, D. (1997) Organizing diversity: Evolutionary theory, network analysis, and post-
socialism. — Grabher, G.—Stark, D. (eds.) Restructuring networks in post-socialism. Legacies, linkages
and localities. Oxford University Press, Oxford. 1-32. o.
Horváth Gy. (1998) Európai regionális politika. Dialóg Campus Kiadó, Budapest—Pécs.
Hudson, R. (1994) Institutional change, cultural transformation and economic regeneration: Myths and
realities from Europe' s Old Industrial Areas. — Amin, A.—Thrift, N. (eds.) Globalization, institutions,
and regional development in Europe. Oxford University Press, Oxford. 198-216. o.
Komai J. (1983) Bürokratikus és piaci koordináció. — Közgazdasági Szemle. 9.1025-1038. o.
Komai J. (1993) Transzformációs visszaesés. Egy általános jelenség vizsgálata a magyar fejl ődés példáján.
— Közgazdasági Szemle. 7-8.569-599. o.
Komai J. (1997) Pénzügyi fegyelem és puha költségvetési korlát. — Közgazdasági Szemle. 11.940-953. o.
Krueger, A.O. (1974) The political economy of the rent-seeking society. — The American Economic
Review. 3.291-303. o.
Krugman, P. (1993) The lessons of Massachussets for the EMU. — Torres, F.—Giavazzi, F. (eds.) Adjustment
and growth in the European Monetary Union. Cambridge University Press, Cambridge, 241-269. o.
Lenway, S.—Morck, R.—Yeung, B. (1996) Rent seeking, protectionism and innovation in the American
steel industry. — The Economic Journal. 106.410-421.0.
Lipietz, A. (1992) The regulation approach and capitalist crises: An alternative compromise for the
1990s. — Dunford, M.—Kafkalas, G. (eds.) Cities and regions in new Europe: The global-local inter-
play and spatial development strategies. Belhaven Press, London. 309-333. o.
Lux, G. (2007) Industrial decline and the possibilities of regeneration in post-socialist Old Industrial
Regions. — Kinga, K. (ed.) The Proceedings of the International Conference Competitiveness and
European Integration October 26-27, 2007, Cluj—Napoca Romania. Regional and Rural Economics.
Editura Alma Mater, Cluj—Napoca. 82-86. o.
Lux, G. (2009) Divergent pattems of adaptation among Central European Old Industrial Regions.
1.145-157. o. —EuropeanS tilResarchndPolicy.
Morgan, K. (1986) Re-industrialisation in peripheral Britain: State policy, the space economy and indus-
trial innovation. — Martin, R.—Rowthom, B. (eds.) The geography of de-industrialisation. Macmillan,
Houndmills—Basingstoke—Hampshire—London. 322-359. o.
Nelson, R.R. (1995) Recent evolutionary theorizing about economic change. — Journal of Economic
Literature. 1.48-90. o.
Prisching, M. (1985) Die Stagnation von Regionen und Branchen. Eine Theorie sozioökonomischer
Anpassungsprozesse. — Wirtschaft und Gesselschaft. 2.175-194. o.
Rawski, T. (1997) Who has soft budget constraints? — Global Economic Review. 1.29-49. o.
Steiner, M. (1985) Old Industrial Areas: A theoretical approach. — Urban Studies. 5. 387-398.o.
Steiner, M. (2003) Modemizing traditional industries in declining regions — concepts of transformation
in old and new market economies. — Steiner, M. (ed.) From old industries to new regions. Policies for
structural transformations in accession countries. Leykam Buchverlagsgesselschaft, Graz. 9-24. o.
Storper, M. (1992) The limits to globalization: Technology districts and intemational trade. — Economic
Geography. 1.60-93. o.
Szalavetz A. (2003) A hagyományos és a gyorsan növekv ő ágazatok támogatására alkalmazott iparstraté-
giai eszközök. M űhelytanulmányok 46. MTA Világgazdasági Kutatóintézet, Budapest.
Lux Gábor : Az ipar hagyományos terei: A régi ipari térségek.
Tér és Társadalom 23. évf. 2009/4. 45-60. p.
60 Lux Gábor TÉT XXIII. évf. 2009 s4
INDUSTRY'S TRADITIONAL SPACES:
OLD INDUSTRIAL REGIONS
GABOR LUX
This paper focuses on the crisis and transformation of Old Industrial Regions (OIRs),
spaces which played a dominant role in the industrial development of the 20 th century.
Discussion is concerned with the relevance of OIRs and the macroeconomic conditions that
had lead to their emergence, with a special emphasis on the market-distorting effects of soft
budget constraints and muddled coordination systems. Furthermore, the paper outlines the
evolution that has taken place among the relevant theories explaining industrial decline,
showing how their focus has shifted from exogenous to endogenous factors. In the conclud-
ing part, the applicability of the OIR problem is discussed with regards to state socialism and
post-socialist transformation; it is argued that parallels can be drawn between market
and planned economies, and both the macroeconomic and regional causes of industrial de-
cline can be identified within the state socialist economic system.